Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hammill, Peter
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1981
Játékidő: 44:38
Értékelés: 4.5/5
Peter Hammill kultstátuszát elsősorban a progresszívrock-legenda Van Der Graaf Generator mennydörgő hangú frontembereként vívta ki, de szólókarrierje is – főleg érett korában – sokat segített abban, hogy megszilárdítsa hírnevét mint elképesztő énekes-kaméleon, látnok zeneszerző és javíthatatlan posztapokaliptikus krónikás, aki időnként előszeretettel kommentálta az apokalipszis előtti idők eseményeit is. A »Sitting Targets« a tizedik szólólemeze volt, és az első, amelyen a megbecsült alkalmi ütőhangszeressel, Morris Perttel dolgozott együtt. Utóbbi pályafutása során többek közt olyan nevekkel játszott, mint Peter Gabriel, Phil Collins, Paul McCartney, Jon Anderson, Mike Oldfield, Kate Bush, Andrew Lloyd Webber és John Williams.
Az »Over« (1977) óta először vágyott Hammill igazi dobosra, így ismét felkérte régi cimboráját, Guy Evanst, miközben David Jackson, egy másik régi VDGG-s ismerős szaxofonon, illetve fuvolán úgyis Peter állandó munkatársa volt. Vagyis a »Sitting Targets« felvételein – Hugh Banton orgonistát leszámítva – szinte a teljes klasszikus VDGG-felállás közreműködött, így a legendás zenekar hangzásával és munkásságával való összevetés az album egyes részein magától kínálkozik.
Némi szintetizátoros kifinomultságot Phil Harrison billentyűs is hozott, de az ő hozzájárulása többnyire elég csekély volt. A zongoraaranzsok szokás szerint Peter területét képezték, ahogy az összes elektromos és akusztikus gitár is. Nem meglepő, hogy a „Sitting Targets” sok akusztikus megoldást is tartalmaz: Hammill addigra rendes akusztikusgitárossá érett, aki az egyes akkordokat ügyesen irányította, és hozzáigazította hagyományosan rugalmas énekhangjának igényes szükségleteihez.
Peter fő fegyvere persze továbbra is a „kaméleonszerű” éneklési módja volt, amellyel könnyedén hihetetlenül intenzív hangulatot teremtett, és a hallgatói adrenalinszintet a hangszeres pillanatokhoz képest legalább három fokozattal feljebb tolta. A szövegek, mint mindig, külön fejezetet érdemelnek, hiszen a progresszív rock történetének egyik legjobb költője ezúttal sem fukarkodott a társadalomkritikus kirohanásokkal, mintha tudta volna, hogy a nyolcvanas évek szüli majd meg a jövő globális, neoliberális, kapitalista társadalmi berendezkedését.
A „Sitting Targets” stílusában tehát nem sokban tért el Hammill hetvenes évek végi és nyolcvanas évek eleji szólólemezeitől, ám a korábbi pályához képest valamivel több dallamos finomságot tartalmazott, az improvizációk pedig a minimumra szorultak vissza. A lemez számos dala, például az »Ophelia«, a »Stranger Still«, a »Stand« és a »Central Hotel« rendszeres koncertklasszikussá vált, ami jól mutatja ennek a sokszor figyelmen kívül hagyott teljesítménynek a minőségét.
Az albumon a rövidebb szerzemények dominálnak, mindössze kettő hosszabb öt percnél. A »Breakthrough« érdekes és rendkívül dinamikus nyitány minimalista gitárfrázisokkal és melodramatikus tempóváltással, amelybe a szintetizátorsávok is jól beleférnek. A »My Experience«-ben Hammill úr a legjobb VDGG-korszakát idéző, dühöngő hangú mennydörgővé változik, a dal tipikus, kissé kakofón gitárvonalakat tartalmaz, a fő aranzs viszont szokatlanul dallamosra sikerült.
Az »Ophelia« szép, melankolikus, kifejezetten intim hangulatú ballada, amilyen Hammill legjobb szólóteljesítményeinek többségére jellemző volt. Számos szimfonikus díszítés közepette itt jut nagyobb szerephez az énekes „világosabb” oldala, amikor ez a kiváló előadó lélegzetelállító érzelmi intenzitással nyűgöz le. A szarkasztikus hangvételű »Empress’s Clothes«-ben, ahol Hammill nem fukarkodik a női hiúság és sznobizmus ostorozásával (láthatóan ekkoriban megint akadtak személyes gondjai a nőkkel), jól szólnak Morris Pert egzotikus ütőhangszerei, amelyek a szaxofonbetétekkel és a „csípős nyelvű doktor” vokális mennydörgéseivel együtt a lehető legfeszültebb hangulatot teremtik meg.
A kifejezetten kísérleti »Glue«, ahol ingerült hangoszcillációk és nonszalánsan szétszórt gitárvonalak uralkodnak, újabb megalkuvást nem ismerő érzelmi kitörést tartalmaz Hammill szólóprodukciójából. A »Hesitation« ma is tetszeni fog minden VDGG-rajongónak, hiszen az ingerült szaxofonpasszázsokból, kíméletlen dobátvezetésekből, melodramatikus zongoraaranzsokból és Peter tajtékzó énekéből épülő hangkollázs erősen emlékeztet a progresszívrock-legenda valamelyik „elfeledett” teljesítményére. Nagyjából ugyanez elmondható a címadó számról is, amelyhez csak Banton orgonáját kellene hozzátenni, és már-már klasszikus VDGG-alkotás lenne. Hammill ragyogó énekteljesítménye igazi csemege minden zenei gurmandnak, de egy rövidebb gitárszólóval is meglep, ami remekül illeszkedik a dobos és szaxofonos improvizációk közé.
A szimfonikusan megfűszerezett »Stranger Still« szinte ünnepélyes hangulatú a dallamos zongoraaranzsnak, az epikus zenekari függönyöknek és Peter „emelkedő” énekének köszönhetően, amelyet ezúttal a szokásosnál egy oktávval magasabbra állítottak. A »Sign«-t meglehetősen lendületes akusztikusgitár-akkordok jellemzik, amelyek jól illenek Hammill dühöngő énekteljesítményéhez, régi bajtársa, Evans pedig néhány lenyűgöző dobátvezetést mutat be. A »What I Did«-ben a kísérleti kéziféket megint kicsit elengedik. Az eredmény sok kakofón hangdíszítés, a szöveg pedig Peter pályafutásának egyik legkáoszosabb és legvadabb szövege, hiszen többször is megismétli benne a „crazy” szót. A záró klasszikus, a »Central Hotel«, ahol Hammill ingerült gitárfrázisai egy kis keményrockos lüktetést visznek a dalba, újabb alkalom a „csípős nyelvű doktornak”, hogy kiöntse énekes epéjét a társadalmi „elit” elitizmusára és közönyére.
A »Sitting Targets« lemezről bátran elmondható, hogy szinte teljesen klasszikus Peter Hammill-szólóalbum, vagyis az újhullám minimális hatását leszámítva alig érintette meg a nyolcvanas évek hangzás- és produkciós technológiája, mégis ez az egyik legdallamosabb, és egyúttal a „szélesebb” hallgatóság számára valamivel könnyebben hozzáférhető munkája. Éppen ezért manapság azoknak a progresszívrock-rajongóknak is vonzó lehet, akik nem tartoznak a hagyományos követői közé, vagy csak felszínesen követik Peter alkotói útját. Ugyanakkor a hűséges Hammill-szóló- és VDGG-hívek számára rendkívül praktikus módot kínál arra, hogy a mester zenéjéért olyanokat is lelkesítsenek, akik egyébként nem hajlandók meghallgatni Peter kísérletezőbb teljesítményeit „klasszikus” korszakából (a hetvenes évekből).
Felállás
Peter Hammill – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Guy Evans – dob
David Jackson – szaxofon, fuvola
Morris Pert – ütőhangszerek
Phil Harrison – szintetizátor
Producer
Peter Hammill
Számlista
1. Breakthrough
2. My Experience
3. Ophelia
4. Empress’s Clothes
5. Glue
6. Hesitation
7. Sitting Targets
8. Stranger Still
9. Sign
10. What I Did
11. Central Hotel
