Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Appice
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2017
Játékidő: 65:11
Értékelés: 3/5
A legendás dobos testvérpár, Carmine és Vinny Appice hosszú évtizedek folyamatos munkájával mély nyomot hagyott a rockzene térképén, többek között a Vanilla Fudge, a Cactus, a Dio, a Black Sabbath, a Heaven And Hell, Rod Stewart, Ozzy Osbourne, a King Kobra és Rick Derringer mellett doboltak. Ez csak néhány név a sorból, de a súlyuk bőven elég ahhoz, hogy ne legyen kérdés, mennyire megbecsült mestere a dobnak mindkét fivér (és hogy a maguk idejében mennyire keresettek voltak).
Carmine és Vinny végül egyesítette erőit. Közösen kezdtek koncertezni, a fellépéseik látványossága és a nevük hírneve pedig azt eredményezte, hogy egyre nagyobb lett az igény a koncertjeikre. 2014-ben ki is adták közös koncertdokumentumukat, a „Drum Wars… Live!” című lemezt (2014), és elkezdett készülni az anyag egy igazi stúdióalbumhoz, vagyis stúdiódebütálásukhoz is.
Mivel mindkét fivér neve fogalom a hard rock és a metal világában, nem esett nehezére számos kiváló zenészt megnyerni a „Sinister” című album elkészítéséhez, amely tavaly novemberben jelent meg.
Mi a legérdekesebb, leginkább vonzó ebben az albumban? Tulajdonképpen a komponálás, illetve az hangszerelés elve, amely egy kicsit eltér a klasszikus hard rock termékektől, és ebben az esetben ez az, amit várni lehetett. A dobok munkáját ugyanis a középpontba állítja. Egyenlő arányban, és persze a dobok kifejezőerejével a fókuszban. Először is a produkció: a két dobos a bal és a jobb monitorra van szétosztva, így könnyen kihallhatók a technikai különbségek. A különbség Vinny kissé ütősebb, direktebb és időnként durvább megközelítése (a dupla „Cozy Powelll style” bőgő sem marad el), valamint Carmine kicsit kifinomultabb, mondjuk úgy, a bluesszal rokonabb játéka között. Az alma persze nem esik messze a fájától, a fivérek jellemvonásai a dobolásban is hasonlóak. Mindkét dobos kifejezetten „testes”, mindketten John Bonhamtól tanultak. Ebben nincs vita. Így aztán a dalok középső, mid-eight részei is alárendelhetők annak, hogy a két testvér megmutassa a dobos tudományát, amit rögtön a nyitó címadó számnál észre is veszünk. Az Appice fivérek „közeli rokona” a dobolás technikáját tekintve Bobby Rondinelli lehetne, és persze a néhai Cozy Powell.
Ha az első dal kissé meglepett a kifejezetten sötét, dallamtalan refrénjével, a következő, a Monsters And Heroes már igazi „főhajtás” Ronnie James Dio előtt, ami a helyére teszi az album tartalmával kapcsolatos várakozásokat. A legendás Dio énekdallamaival való kacérkodás kicsit később, a Danger című számban újra életre kel. A képet a Killing Floor is kiegészíti, amely a Tony Martin-féle énekes korszak Black Sabbathját idézi (ehhez az érzéshez csatlakozik később a Future Past is), az énekdallamok zenei formái pedig időnként a Led Zeppelin elemeivel is rokonok, ami néha magukban a frázisokban is tetten érhető. Mindez fokozatosan, nagyobb és kisebb árnyalatokban végigvonul a „Sinsiter” albumon. A Rot megint olyasmi, ami a kompozíciós szerkezetével és az énekdallamaival a Black Sabbath „Dio-korszakát” (a „Mob Rules” albumot) idézi. A Drum Wars, amelyben a két fivér dobtechnikái ragyogóan fonódnak egymásba, hatásosan mozgatja meg az album dinamikáját. Ez egy instrumentális jam a stúdióban, baráti társaságban.
Persze nem minden dal éri el ugyanazt az erős kifejezőerőt. Ez csak azt jelenti, hogy túl sok van belőlük az albumon. Már a nyitó Sinister is teljesen nélkülözhető, mert a refrén furcsa dallamvonala kissé zavaró. Ez ugyan szándékos, a dal üzenetéből fakad, de akkor is „bosszantó”. Ugyanígy bosszantó a Suddenly kivezetése is, ahol a kifutásban a két fivér újabb dobkirándulása szövi át az énekvonalat, ami teljesen rendben lenne, ha a dal nem esne a nagyképűség csapdájába, hiszen mellé egy teljesen kaotikus gitárszóló is kerül, a hangok zabolátlan szórásával, ami szétrombolja az egyébként szilárd dalformát. Legalább egy perccel hosszabb a kelleténél. Szerencsére ezt a nyűgös pontot a következő, rockosabb szemléletű, jóval békésebb és érzelmesebb In the Night oldja,
A bőséges, dobütésekkel és -lendületekkel megrakott, nehezen mozgatható varázslatok mellett nem szabad említés nélkül hagyni a vendég gitárosok jellegzetes szólóit sem, amelyek a klasszikus hardrockos esztétika további adagját viszik a lemez anyagába, bár érezhető, hogy a gitárok hangszerelésének fókuszában még maradt néhány tartalék. Ez egy olyan album, amely kissé alá van rendelve a dobosi logikának.
Túl sok a dal az albumon. Tíz szám is elég lett volna, főleg a vége felé kezd az egész húzódni, és az album elveszíti az iránytűjét (a Sabbath Mesh például abszolút egy lépéssel több a kelleténél). Egyébként szolid album, amely a klasszikus hard rock és a klasszikus hard rock bandák rajongóinak valószínűleg már otthon van a polcán, földrengést viszont nem okoz. Kényelmes, bevált, biztonságos lemez. Carmine és Vinny kiváló zenészekből álló, rutinos csapattal vette körül magát, és a víziójuk meg a válogatott gárda sejtetlen tehetsége mellett ilyen szolid album egyszerűen nem maradhatott el. Elsősorban a nosztalgiára hat, és nem találja fel a spanyolviaszt. Tehát egy agyafúrt album.
Felállás
Carmine Appice (dob, ének)
Vinny Appice (dob)
Jim Crean (ének)
Paul Shortino (ének, Rough Cutt, ex-Quiet Riot)
Robin McAuley (ének, MSG, ex-Survivor)
Chas West (ének, ex-Lynch Mob)
Scotty Bruce (ének)
Craig Goldy (gitár, ex-DIO, ex-Giuffria)
Bumblefoot (gitár, ex-Guns N’ Roses)
Joel Hoekstra (gitár, Whitesnake, ex-Night Ranger)
Mike Sweda (gitár, Bulletboys)
Erik Turner (gitár, Warrant)
David Michael Phillips (gitár, King Kobra)
Tony Franklin (basszusgitár, ex-Blue Murder, ex-The Firm)
Phil Soussan (basszusgitár, ex-Ozzy Osbourne)
Johnny Rod (basszusgitár, King Kobra, ex-W.A.S.P.)
Jorgen Carlson (basszusgitár, (Gov’t Mule)
Producer
Jorgen Carlson
Számlista
1. Sinister
02. Monsters And Heroes
03. Killing Floor
04. Danger
05. Drum Wars
06. Riot
07. Suddenly
08. In The Night
09. Future Past
10. You Got Me Running
11. Bros In Drums
12. War Cry
13. Sabbath Mash
14. Outro
