Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: White Widdow
Kiadó: AOR Heaven Records
Megjelenés: 2016
Játékidő: 37:44
Értékelés: 3/5
A 2010 és 2014 között megjelent három album után az ausztrál AOR-revivalista White Widdow biztonságosan lehorgonyzott egy bevált zenei recept kebelében, amellyel meggyőzte a melodikus rock és az AOR rajongóit. Pedig végig rendkívül ügyesen és nagy ízléssel melegítették újra azoknak a bandáknak a »régi levesét«, amelyek a nyolcvanas években talpra állították az AOR-t. Csakhogy minden ilyen történetnek véget kell érnie valahol, hacsak nem állítasz magad elé olyan művészi kihívásokat, amelyekkel érsz is valamit. A srácok vállalkozó kedve, szorgalma és lelkesedése persze töretlen! Össze is hozták tehát a negyedik stúdióalbumot, a »Silhouette«-et. Csakhogy a már kipróbált és bevetett trükkök ismételgetése túlságosan szembeötlő állandóvá vált.
A dalok olyanok, mintha ugyanazt a refrént hallgatnád megállás nélkül. Csak mindig kicsit másképp becsomagolva. Dalról dalra. Sőt. Az ultramelodikus fülbemászóság hajszolásában a banda a refréneket sokszoros ismétlésekben nyomta le a torkunkon. Ez persze zavaró, a dalok pedig emiatt túl hosszúra nyúlnak, pedig az album teljes játékideje szerény 37 perc 44 másodperc.
A »Silhouette« azzal is meglep, hogy ha összeveted az új lemez hangzását mindhárom elődjével, lágyabb produkciót kapsz. A »Silhouette«-en az éneksávok és a többszólamú vokális harmóniák kerülnek előtérbe, amelyeket vokóderrel (a refrénekben) és meglepő módon szintetizátorokkal is megtámogattak, ezek pedig a szó legszigorúbb értelmében a nyolcvanas évek hangzásvilágát idézik. A gitárok a produkción belül kicsit meghúzták magukat a riffekben, a „mid-eight” részeknél viszont még így is gondoskodnak néhány szikrázóan markáns, mesteri szólós pillanatról. Talán nem kellett volna Xavier Millisnek producerkednie az albumot, aki egyébként a zenekar billentyűse. Lehet, hogy éppen ezért kaptak a billentyűk kicsivel nagyobb szerepet a lemez hangképének felépítésében.
Sajnos, ahogy említettem, a dalok (a szerzeményeket tekintve) túlságosan hasonlítanak egymásra. A melodikusan „tiszta” vonalakat hajszolják, közepes hangfekvésben, ahol az AOR műfajában a szintetizátorok a vokális harmóniákkal párosítva mindig is a legjobban működtek. Alapvetően az albumról semmi sem hiányzik. Főleg, ha a „Silhouette” révén találkozol először a White Widdow-val. Ebben az esetben, és persze feltéve, hogy elkötelezett AOR-rajongó vagy, ez a lemez azonnal és visszavonhatatlanul a kedvenced lesz.
A nyolcvanas évek műfajon belüli hangzásvilágának lelkes újrajátszása, amellyel a bandák akkoriban a slágerlisták élére törtek, csak felerősíti azt az érzést, hogy a dalok nagyon hasonlítanak egymásra (túlságosan is). A zenekarnak a jövőben vagy hosszabb szünetet kell tartania, vagy túl kell lépnie azon a csapdán, amelybe beleragadt: új művészi kihívást kell kitűznie, és ezzel megmozgatnia a zenei kifejezésmódját. Legalábbis olyan produkcióval, amelyben a gitárok a vezető dallamfrázisokban hatékonyan „markolnak” majd. Ezúttal túl sok az önismétlés, és ez bizony zavar.
White Widdow – Surrender My Heart (hivatalos videó):
Felállás
Jules Millis – ének
Enzo Almanzi – gitár
Xavier Millis – billentyűs hangszerek
Ben Webster – basszusgitár
Noel Tenny – dob
Produkció
Xavier Millis
Dallista
1. Stranded
2. Surrender My Heart
3. Living For The Night
4. Last Chance For Love
5. Wild At Heart
6. Damage Is Done
7. Game Of Love
8. Smile For The Camera
9. Waited
10. Sleeping With The Enemy
