Siamese Dream

 Ritmus, pompa és példátlan szépség. Közeleg a tavasz, kedveseim. Sőt, már itt is van, és a szerelmi líra meg az enyhe melankólia pont megfelelő adagja ideális útravaló ezekre a napokra, amikor bennünk is ébredezik a nap, és misztikus középpontjaink felé vonzódunk… Kevés az olyan album, amelyet az ember a lakásból való sürgős evakuálás előtt öt perccel gondolkodás nélkül felkapna és magával vinne. Egy ilyen, amelyet egy lakatlan szigetre is vinnénk, kétségkívül a Siamese Dream, amellyel a fájdalom, a szerelem és a magány chicagói költői, a Smashing Pumpkins egységes egésszé forrasztották a múlt és a jelen találkozását, és a máris gazdag, termékeny kilencvenes évekbe örökre beleírtak még egy klasszikust, korának egyik monumentumát.

A Gish című bemutatkozó lemezük széles palettát nyitott előttük: bármilyen irányba mehettek tovább, a kifejezésmódjuk pedig már pályájuk legelején jó fogadtatást kapott. A „legígéretesebb ifjú titánok” meg a hasonló hízelgő jelzők mást sem tettek, mint hatalmas terhet raktak a fiatal banda vállára, amely emiatt már a pályája legelején közel került a feloszláshoz. Alkotói válság, amelynek következtében az ötletgazda, látnok, szövegíró és mindenekelőtt törékeny művész, Billy Corgan mély depresszióba esett; öncsonkító, dekadens vágy, amellyel Jimi Chamberlain dobos a kábítószerek felé közeledett; és a D’Arcy basszusgitáros meg James Iha gitáros közti kapcsolat szétesése – ez elég rossz útravaló volt a stúdióba, ahol egy kis csodát kellett létrehozniuk, egy műalkotást, amellyel felvehetik a versenyt a Nirvana Nevermindjával és a seattle-i Soundgarden Superunknownjával. Súrlódások, örökös viták, aztán Corgan szinte az összes hangszert egyedül játszotta fel a lemezre. Zsarnoki tett vagy kényszer? Azt mondják, a viták és súrlódások – természetesen a normális keretek között – hozzájárulnak a legjobb zene születéséhez. Ezt a Siamese Dream esete is igazolhatja, amely joggal viseli minden idők egyik legjobb alternatív rocklemeze címet.

Ahelyett, hogy a Nirvana által kijelölt trendi irányt követték volna, és átvették volna a punkzenei logika győztesnek bizonyult receptjét, a Smashing Pumpkins a Siamese Dreamen teljesen a saját, egészen más útját választotta. Epikus gitárszólók, többrétegű, pompás produkció, amely hatalmas hangfalat épít… A téglákat a zenekar, pontosabban Billy szolgáltatta, szilárd egésszé pedig éppen Corgan és a producerzseni, Butch Vig (aki egyébként a Garbage dobosa) kovácsolta őket. A kompozíciók kacérkodnak a progresszív rockkal, a zenei finomságok mellett pedig többletértéket adnak a mélyenszántó szövegek, amelyekbe Billy minden szívét-lelkét beleöntötte, és kreatív energiáját az utolsó atomig beléjük préselte. A rajongás, a szeretés, időnként a szenvedés és a fájdalom édességének világán át vezető utazás a „Cherub Rock” című dallal indul, amely már az első taktusokkal lángra lobbantja a szenvedélyt, és az örök adag utáni vágyat arra, amitől élőnek érezzük magunkat. Emlékeztet, hol a szív, ha netán megfeledkeztünk volna róla. A dobbetét után fokozatosan szövődik be a gitár, amely robbanékony, ringató riffjével természetesen él együtt Corgan férfihoz képest szokatlan hangjával. Az érzelmesség és az esztétikai érzék csökkenő tempó nélkül viszi a dalt a szólón át az obskúrus refrénig, a szövegekben rejtőző jelszavak átadásáig. A hang az a komponens, amely árnyalatokat ad. Corgan olyan médium, aki időnként bepillanthat a ti szívetekbe. Azokéba, akik éreztek. Corgan suttogással, nyöszörgéssel és törékeny dallamokkal fest, amelyek mégis könnyedén felveszik a versenyt a torzított gitárok nehéz, masszív kontrasztjával. A pasztellszínek erőlködés nélkül folynak át a következő dalba. A „Quiet” ott folytatja, ahol a „Cherub Rock” abbahagyta; a képek vad ritmusban, az enyhe őrület tempójában követik egymást, a melankólia pedig nem apatikus. A lemez lüktetése megállás nélkül halad az első nagy slágerig, a „Today” című dalig, amely himnusz a pillanathoz és a létezés itt és mostjának erotikájához, közvetlenül és teljes erővel ütve. A zene pompásan, fenségesen szól. Produkciós szempontból a gitárok egyre újabb rétegekbe rendeződnek, mégis koherensen, összefüggően és természetesen szólnak. A „Hummer” a lemondás és az őszinte szerelem érzéki gyöngysorához keleties frázist ad, amelyet a gitárnyakon végigsiklások álmodozó csúszásai lágyítanak, a szépséget pedig még szebbé teszik a meleg, jazzes dobok és a meleg basszus. A meditáció hat és fél percen át visz, aztán a Smashingek a maguk módján új riffekkel árasztanak el minket – olyanokkal, amelyekről azt hinnénk, már elkoptatták őket –, és az örök szépség elixírjébe keverik azokat, amelytől mindig újra olyan édesek és vonzóak. A „Rocket” a szerelem és az enyhe bódulat – vagy legalábbis az Ámor nyilaitól való megszédülés – kinyilatkoztatása. A „Disarm” akusztikus főhajtás a elmúlt idők, a felnövés és az olyan döntések előtt, amelyeket nem lehet örökké siratni, egyúttal ígéret a jövőre. A ködfoszlányok fölött halvány nap emelkedik, amely kirángat a narkolepsziás ábrándozásból. A „Soma” habozás nélkül megérint. A szomorúság olyan kézzelfoghatóan érződik, mint hideg harmatcseppek az örök magány sivatagában, mint egy csak önmagunk által ismert, keserű fájdalomérzet biztonságos menedéke, amelyben időnként kifejezetten édesen élvezkedünk. A szonikus templomába helyezett képek, a fájdalom, a könnyek és a megbánás ikonjai úgy vannak itt elrendezve, hogy a végsőkig a hatásuk alá kerülsz. Az ábrándozást a „Geek USA” szakítja meg, amely energikusan szétveri a melankóliát, és új üzenetet hoz. Azt az üzenetet, hogy túl lehet élni, és az utolsó pillanatig rúgni lehet. Optimizmus? A csalódásokat el kell nyomni, vagy legalábbis be kell zárni egy fiókba azokra az időkre, amikor elfelejtjük, milyen volt érezni. A „Mayonaise” a hallgatót visszavezeti egy kissé nyugodtabb szemlélődés és érzés édes ritmusába. Nem kell donquijote-i módon szélmalmokkal harcolni. Az édesség állapotát a fájdalom sora követi, a lucid józanság állapotát pedig álomképek, amelyek a titkokkal pereme­ig átitatják a szívet. A fej nem az irányadó. A Smashing Pumpkins hallgatásakor a fő vezérfonal és a vezérlőterem a szív. Jön a meghívás, hogy érezzünk és vegyünk el. Hogy megízleljük a teljes embert, és együtt ürítsük ki az élet poharát. A „Spaceboy” megtanítja, mi marad, ha a szerelem nem kölcsönös, és csak az egyik fél ad, a másik pedig kiürülve elesik, mégis a végsőkig átadja magát neki. Fenntartások és kétségek nélkül. A „Silverfuck” az energia és a keménység robbanása. Erosz és Thanatosz között ismét kaptunk egy ideiglenes győztest, aki az életet választja a halállal szemben. Lázadás és vad szenvedély. A beletörődés és a régi, édes fájdalmú érzésekbe merülés azonban időről időre előkerül. A démonok besurrannak. Még mindig romboló erejűek, annak ellenére, hogy kristálymaszkot öltöttek mosolyogva. És már jön is a nagy finálé. Nekem a legszebb álomkép – „Luna” mint az örök szerelem üzenete. Mint a reggeli sugarak érintése. Mint meleg ígéret a hűvös este utáni reggelre. Álmodozó, elragadtatott és hipnotikus.

A Siamese Dream mindenképp nagyon összefüggő, tömör lemez, amely az elejétől a végéig magával visz. A számok sorrendje hatásos. A produkció pont megfelelő ahhoz, hogy kiegészítse a magas és mély hangok közti spektrumot. A hangzás lédús és sűrű. Mint a vér a szívkamrából. Ez mindenképpen a Smashing Pumpkins legtisztább, legjobb formájában. A szerelem és a fájdalom lepárlata elválaszthatatlan. A kettő olyan, mint az összenőtt ikrek. A Siamese Dream legjobb leírása maga a szerelem allegóriája, mint kettesben álmodás. Az ember önmagában tökéletlen. Önmagában meghal és elhal, mint érző lény. A lapokat csak ketten tölthetjük meg, amikor azok megérintenek minket, és időnként megsebeznek a szívben, hogy szívvérünkkel írhassunk a titkos pergamenekre: „Igen, szerettem. Szeretek. És még fogok is szeretni.” Ez az élet alapja. Ez az elemi tűz, amely a szívet táplálja. Időnként megégeti, de az idő begyógyítja a sebeket, nem igaz?