Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Iron Maiden
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1988
Játékidő: 43:51
Értékelés: 5/5
Az Iron Maiden 1988-ban művészileg és kereskedelmileg is pályafutása csúcsán állt, ami senkit nem lephetett meg, aki az 1980-as évek eleje óta figyelte az útjukat, amikor a mennydörgő hangú Bruce Dickinson érkezésével villámgyorsan a korszak vezető heavy metal zenekarai közé emelkedtek. Az 1988-as év rendkívül fontos volt a banda számára: ekkor „hódították meg” a doningtoni Monsters of Rock rangos fesztivált, és előtte kiadták a kultikus „Seventh Son Of a Seventh Son” című albumot, amely a mai napig az egyetlen koncepcióalbumuk, és egész pályájuk egyik legambiciózusabb vállalkozása. Ezzel (ismét) átlépték a hagyományos heavy metal kereteit, és (főleg a címadó remekműben) kacérkodtak néhány szimfonikus progrock hatással is.
Steve Harris basszusgitáros, a zenekar vezére az ezoterikus koncepcióhoz, amely a „Seventh Son of a Seventh Son” dalszövegein végigvonult, egy könyvből és egy népmeséből merített ihletet. Ez a hetedik fiú hetedik fiáról szól, egy kivételes, természetfeletti képességekkel megáldott egyénről, akinek tulajdonságai közé a jövőbelátás is tartozott. A születésekor elhangzott jóslat azonban egy égető rejtélyt hordozott: vajon ez a csodagyerek felnőttként jóra vagy rosszra használja-e rendkívüli tehetségét, és döntésével végül megpecsételi-e az emberiség sorsát. A koncepcióhoz illően Eddie az új reinkarnációjában, Derek Riggs remek borítóján fantasztikus metamorfózison esett át: a futurisztikus „Somewhere In Time” (1986) kiborgjából a hetedik fiú hetedik fiává vált, aki az antarktiszi jégmezők és sötét múltjának megdermedt képei közepette született újjá.
A fenomenális, de gyakran bűnösen alulértékelt „Somewhere In Time” még gitár- és basszusgitár-szintetizátorok ragyogó használatára épült. Az Iron Maiden a „Seventh Son of a Seventh Son” esetében végre igazi szintetizátorok mellett döntött, hogy az egyes szimfonikus feldolgozásoknak sokkal „szervesebb” hangzást adjon, noha korábbi kísérletük a gitárszintetizátorokkal a korabeli metalszíntéren a legsikeresebbnek bizonyult (főleg a Judas Priest „Turbo” (1986) albumához képest). Harris rendkívül ambiciózus víziója a „Seventh Son” hangzásáról azonban még egy fokkal fenségesebb, epikusabb, misztikus ízű produkciót követelt, ha az Iron Maiden sikerrel akarta bemutatni a csodatévő jövőbelátóról szóló koncepciót.
A kultikus basszusgitáros mindig nagy progresszívrock-rajongó volt, egyszer még azt is kijelentette, hogy csak azért kötött ki a metalnál, mert a progresszív rock játszásához technikailag nem volt elég képzett. Így évek óta érlelődött benne a vágy, hogy az Iron Maiden legalább egy időre aranzsában és ritmikában komplexebb vizekre evezzen, ami egyébként a hangzásbeli fejlődésük logikus következő lépése is volt. A bonyolultabb aranzsírozási vállalkozások első jelei már a korábbi albumok néhány dalában is hallhatók voltak, különösen a „Powerslave” (1984) és a „Somewhere In Time” remekműveiben, a „Seventh Son of a Seventh Son” mégis az az album, amellyel az Iron Maiden a legnagyobb hatást gyakorolta a progresszív metal megjelenésére és fejlődésére.
Az új, koncepciós irány ötlete a többi zenekari tagnak is tetszett, így Bruce Dickinson énekes is, aki a „Somewhere In Time” esetében egyetlen szerzeményt sem tett le az asztalra, ismét rendkívül eredményesen dolgozott együtt Harrisszel és Adrian Smith gitárossal az album néhány legbehízelgőbb dalán. A „Seventh Son of a Seventh Son” persze nem teljesen koncepcióalbum, mert nem minden ötlet kapcsolódik egymáshoz megfelelően, amit a zenekar néhány tagja, élükön az ezotéria nagy rajongójával, Dickinsonnal, a mai napig sajnál, de az uralkodó misztikus hangulat közepette ez szinte elhanyagolható.
A szövegek többsége a szokásos Iron Maiden-témákat járja körül, vagyis a jó és a rossz, a menny és a pokol örök küzdelmét, némi ezoterikus fűszerezéssel megspékelve. Az album összes szerzeménye a címadó dal köré épült, amely az epikus csúcspontot adja, de három nagyon sikeres kislemez is helyet kapott rajta, élükön a nagy slágerrel, a „Can I Play With Madness”-szel, amely a metalosok körében már régen a népdalok sorsára jutott. Az album dalainak többsége, a nyitó himnuszt, a „Moonchild”-ot is beleértve, amelyet állítólag a hírhedt Aleister Crowley azonos című novellája ihletett, valójában az Iron Maiden hosszú életű klasszikusai közé tartozik.
Az Iron Maiden eddigi pályájának legmelankolikusabb és legmisztikusabb albumának koncepciós jellegét a nyitó és záró, akusztikus feldolgozású versszak is bizonyítja, amely titokzatos, sötét jóslatot közvetít. Az „Infinite Dreams”, ez a filozofikus-misztikus szöveggel koronázott energiakatalizátor, amelynek ütőereje a bevezető gitárszóló után másodpercről másodpercre nő, igényes énekteljesítménye miatt az album többi kislemezéhez képest nem lett állandó koncertdal, de könnyen az egyik legjobb szerzemény: számtalan váratlan fordulattal, ízes gitárharmóniákkal és hatalmas refrénnel.
A már említett „Can I Play With Madness”, az album legismertebb dala és nagy slágere vidám, a fülbe azonnal beleülő refrénnel büszkélkedik, ezért nem csoda, hogy ekkora sikert aratott. Azért is, mert aranzsírozási szempontból a „Seventh Son of a Seventh Son” többi darabjához képest meglehetősen egyszerű és közvetlen hallgatnivalót kínál. Persze a felejthetetlen kísérőklipről sem szabad megfeledkezni, amelynek főszereplője a néhai Monty Python-humorista, Graham Chapman. A melankolikus gitárbetétekkel bélelt „The Evil That Men Do”, amely az emberi gonoszság ősi tényével foglalkozik, megjelenésekor a „Seventh Son of a Seventh Son” egyik jobb tétele volt, de az évek során, a túl gyakori koncertezés miatt elvesztette eredeti hangulati varázsának jókora részét.
A „Seventh Son of a Seventh Son” legjobb és egyben legambiciózusabb műve a címadó epikus remekmű, amely határozottan melankolikus-drámai hangulatával, a billentyűk sokszínű használatával, a drámai gitárharmóniák megrakott gallonjaival és a szokatlan ritmusváltásokkal, amelyek között különféle sötét, népmesei képek elevenednek meg, rövid kirándulást jelentett a szimfonikus progresszív rock területére, természetesen metálhajtással. Külön fejezetet érdemel Dickinson énekprodukciója is, amely a rá jellemző, mennydörgő módon varázsol ezoterikus ambientet, még egy rövidebb, elbeszélő betét sem hiányzik belőle, közvetlenül e hatalmas eposz csúcspontja előtt. A szintetizátorok epikus használatának sikeres receptjét az Iron Maiden később megismételte a „No Prayer For the Dying” (1990) albumon a „Mother Russia” című műben, amely hasonlóan melodramatikus atmoszférát idéz a szintetizátoroknak és a szibériai tundra közepén megjelenő misztikus alakok sötét víziójának köszönhetően. A kissé alulértékelt, melankolikus csemegén, a „The Prophecy”-n, amely diadalmas refrénnel és remek, kelta-trubadúros lezárással büszkélkedik, Harrisszel közreműködve Dave Murray gitáros is otthagyta a szerzői bélyegét.
Még egy híres kislemez, a „The Clairvoyant” a „Moonchild” és a címadó dal mellett a „Seventh Son of a Seventh Son” központi koncepciós műve, amelyet állítólag egy (állítólagos) jövendőmondó halála ihletett, majd remekül összeforrt a jövőbelátó hetedik fiú hetedik fiáról szóló koncepcióval. A bevezető basszusgitárszólót hatalmas átmenet követi az epikus részbe, Dickinsonnal hangi képességei csúcsán, tercekben szóló gitárharmóniákkal és a „jó öreg” Nicko McBrain könyörtelen dobpergéseivel. A gyakran elfeledett himnusz, az „Only the Good Die Young” az album epikus lezárása a legjobb Iron Maiden-hagyományok szerint, Dickinsonnal fenomenális formában, miközben a két gitáros ismét derekasan „kiereszti a gőzt”. Egyben az együttes egész pályájának egyik legjobb szövegét tartalmazza, mert tapsol a szomorú, de gyakran igaz tényhez, hogy a tisztességes emberek többnyire fiatalon halnak meg, a gazemberek pedig sokszor megérik a magas kort, ha persze véletlenül nem lesznek öngyilkosok.
A progresszív irányba mutató remekmű, a „Seventh Son of a Seventh Son” zárta le az Iron Maiden-albumok epikus trilógiáját, amelyet a „Powerslave” és a „Somewhere in Time” indított el, és minőségben méltó követője két győztes elődjének, miközben a billentyűsök egészen új dimenziót adnak az egyes daloknak. Az 1983 és 1988 közötti Iron Maiden-felállást joggal tartják a mai napig a legbecsesebbnek, és az 1980-as évek végén valóban pályafutásuk csúcsán álltak. Azt a minőséget, amelyet az Iron Maiden a nyolcvanas években produkált, természetesen nagyon nehéz volt tartani, és Smith 1989-es távozása után, amely logikus következménye volt annak, hogy a többiek nem akarták folytatni az addigi ambiciózus hangzásbeli fejlődést, művészi szempontból lassan lejtmenetbe kerültek a dolgok egy időre. Pedig még a „nehéz” kilencvenes években is, amikor népszerűségük rohamosan olvadt a „brutális-depresszív” amerikai metal/rock hullám javára, egyetlen igazán rossz albumot sem készítettek (az 1995-ös „The X Factor” egyenesen az egyik legalulértékeltebb teljesítményük).
Felállás
Bruce Dickinson – ének
Steve Harris – basszusgitár, basszusszintetizátor
Dave Murray – gitár
Adrian Smith – gitár, szintetizátor
Nicko McBrain – dob, ütőhangszerek
Producer
Martin Birch
Számok listája
1. Moonchild (5:38)
2. Infinite Dreams (6:08)
3. Can I Play With Madness (3:30)
4. The Evil That Men Do (4:33)
5. Seventh Son of a Seventh Son (9:52)
6. The Prophecy (5:04)
7. The Clairvoyant (4:26)
8. Only the Good Die Young (4:40)
