Helyszín: Schwarzl-Freizeitzentrum / Unterpremstätten (Grác) / Ausztria
Dátum: 2015. 07. 30.
Az idei See Rock fesztivál, amelyet alig egy köpésre rendeztek az osztrák Gráctól, mindössze egynapos programmal várta a közönséget. Ennek ellenére a szervező elég izgalmas névsort rakott össze ahhoz, hogy ne lehessen ellenállni a látogatásnak. Főleg a fesztivál fő attrakciója, a metal örök brit istenei, a Judas Priest nevét látva.
A július szinte mindig túlzsúfolt a fesztiválokkal. Ha az idei Metaldays az egyik legforróbb fesztiválként marad meg az emlékezetben – a higany a hét folyamán Tolminban 38°C-ig is felkúszott –, az időjárás már 2015. 07. 26-án, vasárnap gyökeresen megfordult. Eleredt az eső. És csak esett. Esett azon a bizonyos fontos napon is, 2015. 07. 30-án, amikorra a See Rockot meghirdették. Kíméletlenül. Legalábbis Szlovénia közepén. Aztán ahogy kelet felé, Stájerország irányába autóztunk, valahol Šentilj környékén dél körül az eső csillapodni kezdett. Az ég zárva maradt, tele sötét felhőkkel. Akkor is, amikor Jernejjel megérkeztünk a helyszínre. Veszélyesen felhős maradt, de eső nélkül. Valójában ideális idő a szabadtéri koncertekhez. Nem tűz a nap, nem esik. Már persze, ha kitart.
A Kissin’ Dynamite fellépéséig a színpadon valójában nem történt sok érdekes dolog. Szerény játékidőt kaptak a grácI (hazai) zenekarok, nevezetesen a Rest in Fear (ők minden évben fellépnek a Metaldays fesztiválon is), a Mad Soul Empire és az Ebony Archways. Ezután még két osztrák csapat következett: a Visions of Atlantis – szimfonikus power metal női énekkel, a Lacuna Coilra hajazó banda –, valamint bemutatkoztak a hardcore-os Cannonball Ride-ék is.
A fesztivál igazából délután három után kicsivel lépett magasabb szintre, amikor a német Kissin’ Dynamite foglalta el a színpadot. A Svábföldről származó csapat tavaly a Metaldays fesztiválon is megfordult. A 2006-ban alakult banda, amelynek tagjai akkor épp csak 15 évesek voltak, pályafutása során mostanáig öt stúdióalbumot adott ki. Az aktuális, „Megalomania” (2014) című lemezt is bemutatták a kicsit több mint félórás fellépésen, amelyen elhangzott a DNA, a Running Free, a Love Me, Hate Me, az I Will Be King és az Operation Supernova. Az ötös kiválóan összeszokott, a klasszikus heavy metal és a glam metalos rosszcsontkodás és csicsázás keveréke pedig meggyőző adag koncertszórakozás. Még valami. A dobok mögött a remek német dobos, Andre Hilgers segített a zenekarnak, aki korábban többek között a következő előadóknak dobolt: Rage, Lingua Mortis Orchestra, Sinner, Axxis, Silent Force.
A hamburgi Beyond the Black következett. Fiatal csapatról van szó, amely épp csak a második éve működik, és a zsebében van a „Songs of Love And Death” (2015) című stúdiódebütje. A hipermelodikus, szimfonikus power metalosok nem hoznak zenei forradalmat. A hatos a félórás fellépésen profin és magabiztosan állt a dolgokhoz, és bemutatta első stúdióalbumát, kezdve a nyitó kislemezzel, az In the Shadows-szal. Bár a zenekar a pályája elején jár, a színpadon nagyon jó összhangot és szép színpadi dinamikát mutatott, a legtöbb szimpátiát pedig természetesen az énekesnő, Jennifer Haben aratta le a közönség körében.
Harmadikként az amerikai Ill Nino ugrott színpadra. A New Jersey-i, de valójában mexikói, vagy inkább latin-amerikai gyökerű tagságú csapat már a tizenötödik éve áll ellen a szcénában. A banda a 40 perces fellépésen diszkográfiájának színes válogatását mutatta be. A srácok alapvetően a metalcore műfajhoz tartoznak, de a hangzásukba gyakran latin dallamokat, sőt, tribális latin ritmusokat is belecsempésznek, ettől kicsit eltérnek az átlagtól. Bár érezhető némi naivitás, a fellépésben volt bőven kitörő energia, de találó hasonlatok is, és határozottan odacsaptak a fesztiválon. Egy maroknyi látogatónak nosztalgikus találkozást is szereztek velük 2007 augusztusának közepéről a horvátországi Koprivnicában. Akkor az Ill Nino a The Cult és a Scorpions előtt lépett fel.
A csekély létszámú közönségről azért kiderült, hogy többségében hard rockerekből és a klasszikus metal rajongóiból áll. A Doro fellépésére szép nagy halom „foltos kabátos” gyűlt össze sörrel felfegyverkezve, hogy élvezze a kicsi, dinamikus és ördögi Doro Pesch mókázását a kísérőzenekarával. Az változatlan maradt. Benne a régi tagok, Johnny Dee a dobok mögött, Nick Douglas a basszusgitáron, a gitáros posztot pedig Luca Pinciotta és Bas Maas látja el. Doro számára ez az egyik ritka idei nyári fesztiválfellépés volt. A zenekar setlistje nagyjából a várakozásoknak megfelelően Warlock-klasszikusokat tartalmazott. Valójában mindent, két szám kivételével (Revenge és Raise Your Fist in the Air), amelyek a Doro legutóbbi, „Raise Your Fist” (2012) című stúdióalbumáról valók. Az ötös remek showt rakott le, teljes erőbedobással. Doro mindenképp a figyelem középpontjában uralkodott, nemcsak dinamikus, átélt színpadi játékának köszönhetően, hanem jellegzetes gesztusai és a közönséghez szólása miatt is. A Doro-koncerttel a fesztivál újabb hangulati fokra emelkedett. Egyre feljebb.
Pont jókor. Jöttek ugyanis a német metal nagy legendái! Valójában a Scorpions mellett a keményebb vonal egyik legrégebb óta működő zenekara. Accept. Ők alig egy hete alaposan felgyújtották a tolmini Metaldays fesztivált, ahol a harmadik nap egyik fő nevezőjeként fantasztikus fellépést hoztak. Most az Accept csak egy óra játékidőt kapott. A banda az idei év közepén új dobost és új gitárost vett fel a soraiba. Christopher Williams a dobosok között valójában kevésbé ismert név, a másik viszont legalábbis a német power metal szerelmeseinek fülében nagyon otthonosan cseng. Hermann Frank helyét ugyanis mostantól a volt Grave Digger- és Rebellion-gitáros, Uwe Lulis tölti be, aki láthatóan sikeresen átvészelte a három évvel ezelőtti, motorbalesetben szerzett súlyos lábtörést. Az Accept tovább éli az új tavaszát. Ezt a tényt nem lehet figyelmen kívül hagyni, és ez 2009 óta így van. A harmadik album az új énekessel, Marc Tornilloval való újraindulás óta, „Blind Rage” címmel azt bizonyítja tovább, hogy izzásból és ihletből nincs hiány abban a csapatban, amelyet a rutinos vén motoros, Peter Baltes basszusgitáros és Wolf Hoffmann gitáros vezet. A bandának az időkorlátok miatt rövidítenie kellett a setlisten, amiből kimaradtak a régebbi klasszikusok, a Midnight Mover, a No Shelter, a Bulletproof, a Losers And Winners, de újabb dalok is, például a remek Shadow Soldiers, vagy a Darkside of My Heart és a Dying Breed, ám ez a tény nem ingatta meg azt a fölényes detonációt, amelyet a veteránok fellépése okozott. Kivételes összeszokottság, minden apró mozdulat és gesztus gondosan kidolgozva. A figyelem középpontjában Hoffmann a Flyin’ V gitárjával és szólóival, mellette a megvadult Peter Baltes és a mindig jókedvű Marc Tornillo, aki ismét remek énekteljesítményt nyújtott. Hoffmann ezen a koncerten többször is előretolta Lulist, ahol együtt „riffeltek” (nos, az „öreg” Hoffmann ezt már nem bírja) vállvetve. A látottak alapján, a Metaldays fesztiválon bemutatott fellépésükhöz képest, a tolmini koncert során csak kétszer álltak ki így vállvetve. Tény, hogy Lulis és Williams rendkívüli frissességet visz a csapatba, egyenesen elképesztő felismerés pedig, hogy a hihetetlenül lelkes újonc, Williams még az elődje, Stefan Schwarzmann munkáját is felülmúlja. A legendák fellépése, amelyet a várakozásnak megfelelően a Balls To The Wall bombája zárt, a See Rock egyik csúcspontját hozta. Csendben várt módon. A banda rengeteget játszik, és új, kivételes lendületet talált, mind a fellépési vágy, mind a kreativitás terén. Az Accept az a zenekar, amelynek a fellépései profin kidolgozottak, ugyanakkor az anyag színpadi előadásán érezni a rendkívüli izzást és szívet!
A KoЯn, egy teljesen más fából faragott zenekar, a megjelenésével és hangjával ennek megfelelően egészen más közönséget vonzott a színpad elé. Főként a fiatalabb generációt. A Kornnak 70 perc játékidő jutott, ezért az időkorlátok miatt kihúzták a setlistből a Here to Stay és a Freak On the Leash című számokat. A színpad látványosan stilizált és tele van gyertyákkal. A koncert első perceit Ray Luzier dobosé volt. Lassan elfoglalják a helyüket Brian „Head” Welch (balra), James „Munky” Shaffer (jobbra) és Reginald „Fieldy” Arvizu a dobok és Welch között (megint balra). A zenekart a színpadon Zac Baird koncertbillentyűs is kísérte. A produkciós színpadi cirkusz bő kínálatán át végül Jonathan Davis énekes foglalta el a színpad központi helyét. Érdekes, hogy Davisnek nem a saját, kobra formájú stilizált mikrofonállványa volt, hanem egy teljesen hétköznapi. Davis, sötétlila, suhogó melegítőben, narancssárga Adidas-csíkokkal, igen hamar beleélte magát a „badass” rosszfiú, de a testi vágy áldozatának szerepébe is. Az állvány mellett időnként szó szerint remegett a belemerülésben, amelyet a versszakok hevesen sietős előadása idézett elő. Az alternatív metalt játszó formáció továbbra is színpadi szenzáció. Fenomenálisan játszik. Összeszokottan, a masszív hangfalat időnként bonyolultabban „megfejthető” ritmikai hurkok támogatják, ugyanakkor van bőven hely a csábító „groove”-nak, amely berántja az embert. A banda feldobta a számok előadását. A Ball Tongue például tartalmazott részleteket az It Takes Two-ból (eredetileg Rob Base & DJ E-Z Rock), míg a Korn a Need To második refrénjébe beleszőtte az Alive refrénjét. Átütő és ördögien feszült koncert, tele groove-os lendülettel és rosszfiús kihívással. A Korn továbbra is nagyon vonzó pozícióban van a modern, alternatív és rugalmasan kísérletező metalt játszó zenekarok között. Rendkívüli előadás.
A fesztivál nagy fináléja a modern metal úttörői és fejlődési alapjai szempontjából az egyik legfontosabb zenekaré volt. Az egyedülálló Judas Priesté. Tavaly adták ki az aktuális stúdióalbumukat, a „Redeemer of Souls”-t, és erre a nyárra Európában még nem tartottak az album népszerűsítésére szánt koncertturnét. Opcióként eleinte Belgrád kínálta a koncertlátogatást, de a fellépés megerősítése a Szlovéniához sokkal közelebbi See Rockon természetesen eldöntötte, hová menjünk ezúttal Judas Priestet hallgatni és nézni. A helyszínt elnyelte a feketeség, amikor felcsendült a Sabbath-klasszikus, a War Pigs.
A színpad egy pillanat múlva óriási vörös fénynyalábokban és ködben úszott, ahogy a banda belevetette magát az új nyitódal, a Dragonaut koncertrohamába. A csekély létszámú közönség végül mégis összezárta a sorokat, és az úgynevezett „wavebreaker” (fan pit) előtere áthatolhatatlanná vált. Sok volt persze a felpörgött és elázott fej az alkoholszármazékokkal való túlterhelés miatt, de az energia összességében magas szinten működött, a közönség pedig különösen fegyelmezetten bégetett, amikor a banda áttért a Metal Gods klasszikusra, Halforddal a jellegzetes robotjárásában, és közvetlenül utána az est egyik szebb meglepetésére, a Devil’s Child-ra („Screaming For Vengeance”, 1982).
Ez a fellépés is megerősítette, hogy az új gitáros, Richie Faulkner egyre nagyobb támogatást és bizalmat kap a zenekar öregjeitől, élükön Glenn Tiptonnal és Ian Hillel. Faulkner az évek során kivételes gitárossá fejlődött, amit többek között remek szólószáma is bizonyított, amelyben egyetlen másodperc sem unalmas a játékából. Faulkner játssza az új dalok főbb szólóinak többségét, és a színpadi játékban szinte jobban is előtérben van, mint a nagy Glenn Tipton. Utóbbi láthatóan a koncertfellépésekre való felkészülésben is lazít, mert a szólókban többször megengedett magának enyhe slendriánságokat a hangok lerakásában.
Persze mindenekelőtt Rob Halford formája érdekel minket. Ő a várakozásoknak megfelelően ismét nagy támogatást kapott a keverőpult felől. Ennek ellenére a sikolyai nem voltak felvételről, élőben továbbra is organikusak, vagyis a torkából jönnek. És ráadásul nagyon jól működtek. Halford persze az érett korához igazította az eredeti dallamvonalakat, hogy könnyebben végigvigye a koncertet, ugyanakkor néhány ponton jelezte, hogy a nagy védjegye, a vokális különlegesség, voltaképpen ennyi év dacolás után is rendíthetetlen. Halford először a Victim of Changes záró sikolyaiban hívta fel erre komolyabban a figyelmet, amelyeket teljesen magabiztosan hozott. A rutinos energiatakarékosságot Halford mesterien átvitte a koncert záró részébe is, amikor teljesen „kiadta magát” minden Judas Priest-koncert nélkülözhetetlen klasszikusában, a fenomenális Painkillerben. Halford motoros bevonulása sem maradt el ezen az estén. Ezt a Hell Bent For Leather előtt kaptuk meg.
A setlist kissé kiszámíthatónak hatott. Ismét előkerült benne a mindig mellőzött „Ram it Down” (1988) és a „Point of Entry” (1981) is. Egyáltalán, a koncertnek legalább tíz perccel tovább kellett volna tartania, és hozzá kellett volna tenni még egy-két klasszikust, ha nem koncertmeglepetést, a felvételről szóló intrók és outrók helyett. Ennek ellenére a koncert megerősítette, hogy a veteránok még mindig tisztességes koncertformában vannak, és magabiztosan uralják a munkájukat. A koncert remek volt. Mivel a zenekar éppen az új album anyagának írása közepén tart, valószínűleg a következő évben ki is adja, és reméljük, ezt egy új, igazi európai koncertturné követi.
Kérdéses, hogy fenn tud-e maradni a See Rock. A látogatottság ugyanis katasztrofálisan gyenge volt. Mindössze 4.500 ember. A szervező egyébként már az elején kétnaposról egynaposra rövidítette a fesztivált, éppen azért, mert a kétnapos kiadás mínuszt termelt a bankszámláján. Hát, ez sem segített. Hogy miért nem jött el több ember a fesztiválra, az tehát nagy rejtély marad. Lehet, hogy egyszerűen az emberek kicsit megunták. A Judas Priest igazi rajongói túl öregek, és már nincs kedvük koncertre járni, a fiatalok meg túl fiatalok ahhoz, hogy azonosuljanak a zenekar alakjával és munkásságával, így a Judas Priest fellépései nem érdeklik őket eléggé ahhoz, hogy elinduljanak egy koncertre. Ez az egyik lehetséges magyarázat. Reméljük tehát, hogy a fesztivál a következő években is megmarad.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
ILL NINO:
1. Intro
2. If You Still Hate Me
3. Te Amo…I Hate You
4. This Is War
5. La Epidemia
6. I Am Loco
7. Corazón of Mine
8. Live Like There’s No Tomorrow
9. How Can I Live
10. God Save Us
11. Liar
DORO:
1. Earthshaker Rock
2. I Rule the Ruins
3. Burning the Witches
4. Raise Your Fist in the Air
5. Metal Racer
6. True as Steel
7. Revenge
8. Für Immer
9. All We Are
10. Hellbound
11. East Meets West
ACCEPT:
1. Stampede
2. Stalingrad
3. London Leatherboys
4. Restless and Wild
5. Final Journey
6. Princess of the Dawn
7. Pandemic
8. Fast as a Shark
9. Metal Heart
10. Teutonic Terror
11. Balls to the Wall
KORN:
1. Blind
2. Ball Tongue
3. Need To
4. Clown
5. Divine
6. Faget
7. Shoots and Ladders
8. Predictable
9. Fake
10. Lies
11. Helmet in the Bush
12. Daddy
—ráadás—
13. Falling Away From Me
JUDAS PRIEST:
War Pigs (felvételről szóló intro)
Battle Cry (felvételről szóló intro)
1. Dragonaut
2. Metal Gods
3. Devil’s Child
4. Victim of Changes
5. Halls of Valhalla
6. Turbo Lover
7. Redeemer of Souls
8. Beyond the Realms of Death
9. Jawbreaker
10. Breaking the Law
11. Hell Bent for Leather
—1. ráadás—
12. The Hellion
13. Electric Eye
14. You’ve Got Another Thing Comin’
—2. ráadás—
15. Painkiller
16. Living After Midnight
Beginning of the End (felvételről szóló outro)
