Előadó: Bowie, David
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 4/5
Mindazoknak, akik – mi, ti, ők – a nyolcvanas éveket a kamaszkor aranykorában vészeltük át, ez a klasszikus VHS-felvétel újrakiadása, amely most végre DVD-n is megjelent, kötelező kellék: ezzel oltja nosztalgiaszomját mindenki, aki a „Duran Duran” személyi számával rendelkezik a lakásában. És figyelem: nem kapható minden Top Shopban.
Nos, a tiszteletreméltó David Bowie a „Let’s Dance” albummal induló időszakban valódi kereskedelmi sikert aratott az egész földkerekségen. Karrierje abszolút csúcson járt. Effortlessly töltötte meg az arénákat és stadionokat, egyenként több 10.000 felvillanyozott fejjel. Mit mondjak. Az örökzöld slágerek úgy záporoztak a zseni fejéből, mint az eső. Let’s Dance, China Girl, Modern Love – mind olyan dal, amely bármely pillanatban ihletettnek, slágeresnek, örökzöldnek – időtlennek hat, legyen akár 1983 vagy 2008,… Az emberek hasonlóképpen fognak beszélni róla még évtizedekkel később is. Ha ehhez hozzászámolod az összes hetvenes évekbeli klasszikust, amelyek a rockkorszak legnagyobbjainak trónjára emelték, miközben megfoghatatlanul lebegett át a különféle művészi inkarnációk sorozatán a Thin White Duke-tól az Aladdin Sane-en át természetesen Ziggy Stardustig. David Bowie karrierje során többször is lecsupaszította a dalait, hogy azok teljesen ártatlanul totyogjanak körbe-körbe a makulátlan, bluesos soul-rock pelenkákban. Az első ilyen radikális fordulat természetesen a „Diamond Dogs” után jött el. A berlini trilógiával Bowie ismét kapcsolatba lépett a földönkívüliekkel, a „Scary Monsters” után pedig – ez volt e páratlan „soundscapes art pop” kísérletsorozat záró albuma – nyilván érezte, hogy ismét eljött az idő, hogy visszaadja a daloknak az elemi erőt. Válogatás nélkül.
Bowie a „Serious Moonlight” turnén mindig világos öltönyben lépett színpadra, a ruhatár kötelező része a nadrágtartó volt, amely gondoskodott róla, hogy a fickó el ne vesszen a pár számmal túl nagy nadrágjában, a haja pedig világosra, simára hátrafésülve! Játékába visszahozta a „Young Americans” és a „Station To Station” korszakának táncmozdulatait, amelyek a férfi kemény vezényletével, az addiginál kissé mélyebb hangfekvésű soul-blues énekkel és a férfiasságot kiállító, féktelen mozgással még hatékonyabban őrjítették a közönséget, főleg annak női felét. És mi kell ehhez? „Semmi újdonság, bevált receptem van” – mondaná Bowie. Hiszen ezen nőtt fel, és ezt soha nem tagadta meg kifejezésmódjában, csupán különböző adagokban használta a többszólamú vokális kíséret és a fúvósok elemeit. Ezúttal különösen erős háttérénekes- és fúvósszekcióval indult világ körüli koncertútjára, akik természetesen garantálták a soul/blues formába öltöztetett dalok csalhatatlanul hatékony előadását.
Ez a régmúltba, 1983. szeptember 12-re és a kanadai Vancouverbe datálódó felvétel tipikusan bowie-san kezdődik. Teljes színpadi teátrummal. Ezt a megfigyelést rögtön megerősíti a Look Back In Anger, amelyet Bowie háttal a közönségnek kezd el, egészen a? refrénig, persze. „Look Back In Anger!” – a művész ezelőtt hirtelen a tömeg felé fordul, fehér fénynyalábok árasztják el, a tömeg felrobban, és a néző a képernyőről áradó forróságot érzi az ujjhegyeiben. Mivel David természetesen tudta, hogy kamerák követik, amelyek megörökítik, nehéz lesz megkülönböztetned a valódi arcjátékot, a művész spontaneitásának gyümölcsét az ál „a million dollar smile”-tól, ami viszont a DVD nézőjének csak további szórakozást kínál a felvétel nézése közben.
Bowie nemcsak kiváló színész, hanem egyben igazi mester is. Gyakran megesik, hogy csak futólag rebben egyet egy mozdulattal, vagy egyetlenegyszer villantja végig a tekintetét a közönségen, az pedig azonnal egységesen reagál, és engedelmesen követi a varázslót. Micsoda elbűvölő könnyedséggel bánik David a közönséggel, amely csak akkor ébred fel az irányítható transzból, amikor kialszanak az utolsó fények, és elhal a koncert utolsó hangja. Fenséges.
Bowie végtelenül élvezte a turné koncertjeit, ez a felvételeken nem nehéz észrevenni. A koncert igazi show, az egyes dalok hagyományait követő, testre szabott forgatókönyvekkel és színpadi szabályokkal. Öröm nézni, ahogy a csapat teljesen alárendeli magát a vezetőnek. Bowie tehát teljesen az előtérbe van állítva, mindössze pár lépés választja el az első sortól, mögötte üres színpadi tér van, a zenészek pedig a második frontvonalban csak kicsivel a dobfelszerelés előtt állnak. David persze rengeteg alkalmat ad nekik, hogy kiéljék magukat a színpadon, amit a hosszabb improvizációs betétek biztosítanak.
A kép újrafeldolgozása számos javulást hoz. Az első rögtön szembetűnő: a kép élessége fejlődött. Persze a javulás ellenére sem tudja teljesen elrejteni archaikus eredetét. A színkontrasztok is sokkal tisztábbak. A vörös és lila reflektorok fénye is vissza lett fogva. A hangsáv javított keverésben szól, Dolby Digital DTS 5.1 surround rendszerben, valamint Dolby Digital 5.1 stereo rendszerben.
A különleges extrák között dokumentumfelvételek szerepelnek arról, ahogy David a Serious Moonlight turné ázsiai szakaszának napjait tölti, és ezek közelebb hozzák a művész életének kulisszái mögötti oldalát, amikor nincs színpadon. David kíváncsi fickóként mutatkozik be, aki a legszívesebben teljesen egyedül sétál Bangkok, Hong Kong és Szingapúr utcáin. Ebben a dokumentumban helyet kapott egy rövidebb interjú is, amelyben nem hiányzik a szikrázó nevetés és Davidnek az az különösen érdekes megjegyzése, hogy az egyetlen zenei műfaj, amely nem ismeri a szenvedélyt és az erotikát, a heavy metal.
Érdekes lesz látni, hány év telik el, mire a „Serious Moonlight” egyszer teljes koncertfelvételként is megjelenik. A mostanin nincs ráadás, és hiányzik a Modern Love is, amelyet Bowie játszott ezen a turnén, valamint a Star, a Stay és a The Jean Genie. És hogyan zárul a koncertfelvétel? Két „Young Americans”-dallal, mégpedig a címadóval és a Fame-mel. A felvétel nem titkolja a húzásokat, inkább egész estés dokumentumfilmnek hat, mint koncertnek a szó igazi értelmében, olyasminek, amit chipsmajszolás közben néz az ember a haverokkal. Vagyis a jövőben, valamilyen új újrakiadással még mindig van hová fejleszteni. Ennek ellenére a „Serious Moonlight” meglévő felvételének színpadi hitelessége a kiváló előadás mellett mérgezően hipnotikus, egy pillanat alatt rabul ejt, és ebből a szoros szorításból nehezen szabadulsz. A legnagyobbak stílusa.
Felállás
David Bowie – ének
Carlos Alomar – gitár
Earl Slick – gitár
David LeBott – billentyűk
Lenny Pickett – altszaxofon
Stan Harrison – baritonszaxofon
Steve Elson – tenorszaxofon
Kevin Simms – háttérvokál
Joyce Simms – háttérvokál
Carmen Rojas – basszusgitár
Tony Thompson – dob
Számlista
1. Introduction
2. Look Back in Anger
3. Heroes
4. What in the World
5. Golden Years
6. Fashion
7. Let’s Dance
8. Breaking Glass
9. Life on Mars?
10. Sorrow
11. Cat People (Putting Out Fire)
12. China Girl
13. Scary Monsters (and Super Creeps)
14. Rebel Rebel
15. White Light/White Heat
16. Station to Station
17. Cracked Actor
18. Ashes to Ashes
19. Space Oddity/Band introduction
20. Young Americans
21. Fame/End Credits
EXTRÁK:
– „Ricochet” (dokumentumfilm a Serious Moonlight turné ázsiai szakaszáról)
– fotógaléria
A DVD hossza: 165 perc.
