Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: White Widdow
Kiadó: AOR Heaven Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 45: 36
Értékelés: 4.5/5
Az ausztrál, melbourne-i AOR-„revival” kvintett, a White Widdow alig egy évvel az azonos című bemutatkozó stúdióalbum megjelenése után tér vissza a színtérre! Az első lemez megjelenésekor magas pontszámokat kapott, a zenekar pedig bizonyította vele, hogy az AOR műfaj vívmányait az új korszakban is meggyőzően lehet megszólaltatni, még ha a stílus régen el is vesztette a tömegek általános figyelmét.
A „Serenade” olyan album, amely a kiváló elődöt hangzásban és tartalmi megformáltságban is felülmúlja. Szinte lehetetlen küldetésnek tűnik, de nyilvánvalóan olyan zenekarról van szó, amely az igazi ihlet szárnyán repül, és egészséges klimaxban alkot: az öt tag ötletekben és zenei víziókban úgy támogatja egymást, hogy mind az öten egységes fókusza kifejezésben megsokszorozódik, ez pedig kihat magának az art entitásnak a meggyőző erejére, amelyet a zenekar a színpadon teljes mértékben ki tud élvezni.
A „Serenade”-et is Svédországban keverték és masterelték, akárcsak a „White Widdow” bemutatkozót. Ezúttal Palle Saether végezte a masterelést, aki honfitársával, Martin Kronlunddal ellentétben még jobban széthúzta és megmutatta a hangszerek közti kontrasztokat, így még hatékonyabban fogta át a hangspektrum háromdimenziós voltát. A dobokra a lüktető arénarock-érzés mélyen szóló visszhangját tekerte, a vastagon pulzáló basszusvonalakra melegebb ruhát adott, kiemelte a háttérben húzódó szintetizátorfüggönyt, ebben a produkcióban viszont kissé háttérbe szorította a gitárfutamok hangját, amelyek az első lemezen jobban ki voltak hangsúlyozva. Éppen ezen az albumon kelti a billentyűk hatása azt az érzést, hogy valódi, rusztikus AOR-lemezt hallunk, amelynek hangulati átmeneteit a szintetizátorok diktálják, ez pedig mélyíti a nyolcvanas évek érzetét. A srácok tovább csiszolták a refréndallamok ultramagával ragadó harmonizálásának technikáját, ami a háttérben húzódó szintetizátorfüggönnyel kombinálva a nagyon vibráló, „régivágású” AOR-hangulat felépítésében még intenzívebben hat, mint a bemutatkozón. Jules Millis énekben ismét remekel, hangszíne pedig továbbra is a retorikai ideál a valódi AOR-színház megteremtéséhez, az atmoszferikus „crescendo” pedig ismét a fülbemászó, arénára szabott refréndallamokban éri el a zenitjét.
A „Serenade”-en a zenekarnak sikerült kicsikarnia a (valószínű) alkotói maximumot, hiszen az album összességében magas színvonalú, felejthetetlen AOR-himnuszokkal büszkélkedhet, és ebben túlszárnyalja a „White Widdow” bemutatkozót. Felmerül a kérdés, hogy a White Widdow a jövendő harmadik stúdióalbumával egyáltalán tovább tud-e még menni. A nyitó Cry Wolftól a záró Love Won’t Waitig ragadozóan szilárd AOR-retorikának vagyunk tanúi, amely az ilyen melodikus kozmetikát és atmoszférát kedvelő hallgatónak levegőt sem hagy venni! A zenekar egy másodpercig sem vezeti az orránál fogva a hallgatót, így ez az album 100%-ban mentes a „kellemetlen játékidő-töltelékektől”, amelyek rontanák a zenekar hitelét! Minden szám egyenrangúan jó minőségű, egymás mellett állnak.
A „hagyományos Giuffria”-hangzás különösen a Strangers In The Night refrénjében lobban lángra, a harmadik szám, a Do You Remember Me (az AOR-tankönyv szerinti albumdalsorrend-építés alapján) egy kis „Def Leppard-os” kontúrú ballada, a Reckless Nights pedig általános főhajtás nemcsak egyes AOR-zenekarok, hanem az egész műfaj előtt. Főleg a dallam és a versszakok hatásának kombinációjában: „Reckless Nights, Rockin’ To The Radio, Livin’ Life To Fast, Never Gonna Let It Go,…”, amely az album egyik legmagával ragadóbb refrénjét tudhatja magáénak, különösen kiemelve a vokális kísérőharmóniák tökéletes kombinálását (ezt már maga az előrefrén is „mérgesen” felfújja). A How Far I Run megtartja ezt az ünnepélyes harmonizálást, a Serenade pedig a vers–előrefrén–refrén újabb, egyedülállóan kidolgozott átmenetével és a záró refréncrescendóval visszahozza a Strangers In The Night kapcsán leírt érzést. Az album zárása is magas intenzitású hangulatot tart fenn: az egyedülálló Patiently balladával, majd az utána következő, győzedelmesen felgyorsított melodikus briliáns Love Won’t Waittel, amelynek versszakában a Danger Danger első lemezének varázsa árad, olyan pillanatok mellett, mint a Reckless Nights és a Show Your Cards!
Itt egy szám, amely önmagában is kiemelést kér! A Show Your Cards, amely a hangulatfokozásban élen jár, a vokálharmonizálással még a Yes Trevor Rabin-korszakbeli trükkjeihez is közel kerül. A vokálharmonizálás megfontoltan a középső fekvések kitöltésénél marad. Ezzel a zenekar két legyet üt egy csapásra az album során: szélesíti és gazdagítja a hangspektrumot, az albumot pedig olyan érzésekkel tölti meg, amelyekben remény és pozitív vibráció izzik, és ez energiával, valamint nagy adag optimizmussal tölti fel a hallgatót.
A „Serenade” olyan album, amely beigazolta a „White Widdow” bemutatkozó ígéreteit. A zenekar az új lemezzel kamatoztatta az elsőt, és pontosan azokon a pontokon fejlesztette tovább, ahol az első lemezen kreatív tartalékokat lehetett érezni. A „Serenade” elképesztő hatékonysággal újrateremti a rádióbarát rock nagyon vibráló hullámzásának idejét, ami hú-ha… nagyon-nagyon régen volt. Ti, retro nosztalgiázók, akik még élénken emlékeztek a nyolcvanas évek közepi tinédzserkorotokra, egy pillanat alatt összeolvadtok vele! Közben egyszerűen hihetetlen, hogyan sikerült a zenekarnak 11 hónapnál rövidebb idő alatt a „White Widdow” bemutatkozó megjelenése után azt ilyen meggyőzően, teljes egészében továbbfejleszteni, és ezzel a melodikus rock tökéletességének egyéni briliánsát megalkotni!
Felállás
Jules Millis – ének
Enzo Almanzi – gitár
Xavier Millis – billentyűk
Trent Wilson – basszusgitár
Jim Naish – dobok
Produkció
Xavier Millis & Pelle Saether
Számlista
1. Cry Wolf
2. Strangers In The Night
3. Do You Remember
4. Reckless Nights
5. How Far I Run
6. Serenade
7. Show Your Cards
8. Mistake
9. Patiently
10. Love Won’t Wait
