Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1989
Értékelés: 4/5
1989-ben a Marillion karrierjének fontos fordulópontjához érkezett. A karizmatikus énekes, Fish, akit sok rajongó a zenekar központi figurájának tartott, nem sokkal korábban távozott, hogy a szólókarrierjének szentelje magát. A banda további sorsa e látszólag pótolhatatlan zenész elvesztése után egy időre a levegőben lógott, és úgy tűnt, nélküle lehetetlen folytatni. Minden várakozással ellentétben a Marillion ahelyett, hogy Fish másolatát keresné, rendkívül bátor lépésre és radikális cserére szánja el magát, ami később a zenei irányuk jelentős megváltozásához is vezet. Új énekesnek az akkor szinte ismeretlen Steve Hogarthot választják, aki korábban az obskúrus popbanda, a The Europeans énekese és billentyűse volt. Hogarth a zenekar számára valóban radikális fordulatot jelentett, különösen az elődjéhez képest, hiszen vokálisan végleg elvágta az összehasonlításokat a 70-es évek prog rockereivel (élükön a Genesisszel). Hogarth teljesen más típusú énekes volt, mint a skót óriás, aki mindig szívesen nézett a pohár fenekére, és többnyire csak mélyen személyes költészetet írt. A kiművelt drámai érzéken kívül Hogarthnak egy szemernyi közös vonása sem volt Fisshel (és persze fordítva), és éppen ez bizonyítja a legbeszédesebben, hogy helyes volt a választás. Hogarth Fish színészi karizmáját és személyes költészetét széles, sokrétű énekhangterjedelemmel váltja fel, amely gyakran tele van romantikus patetikával. Fish fatalizmusát és szarkazmusát a kifejezésmódban és a költészetben pedig sokkal szívesebben cseréli „új reményre” (a szövegek írásában egyébként a barátja, John Helmer is segített neki). H úr a hozzáállásával kétségtelenül több popzenei hatást is hozott a Marillionba, amelyet egyre inkább beleszőnek az egyes darabokba, és ezzel megteszik az első lépést a neo-progresszív hangzással való szakítás felé. A „Seasons End” a Marillionnak stílusát tekintve átmeneti album volt, hiszen egyszerre az új, art rockos korszak első lemeze és az utolsó, amelyet még neo-progresszívnek lehet nevezni. Bár addig ennek a műfajnak a hajtóerejeként és „atyjaként” tartották számon őket, ezután a lemez után egyre jobban eltávolodtak tőle.
A „The King Of Sunset Town”, amely a Tienanmen téri mészárlásról szól (magyarul a Mennyei Béke tere), amikor a kínai kommunista párt tankokkal fojtotta el a diákok békés tüntetését, és Teng Hsziao-ping végleg a „napkelte városának királyává” vált (és még rímel is!), az a korszakváltó nyitódal, amely bevezeti a hallgatót a zenekar zenéjének új időszakába, és nagyszabású módon bemutatja Hogarthot az új énekes szerepében. Halk, elektronikus effektekre épülő bevezetővel indul, amely lassan ambient hangzást épít fel. Ez addig tart, amíg a teljes felállás látványosan be nem csap, és fenséges hangulatot teremt. Rothery remek riffel ragyog fel, amely a hallgatót egy pillanat alatt magával ragadja, és meggyőzi arról, hogy a zenekar még mindig él, és elszánt az új fejezet folytatására. A kulcspillanat 2:30-nál érkezik, amikor magabiztosan és rendkívül meggyőzően beront az igazi „king of sunset town”, Hogarth, aki főleg a remek refrénekkel győz meg arról, milyen kiváló énekesről van szó, és hogy a Marillion vele telitalálatot ért el. A gyönyörű ballada, az „Easter”, amely az (észak-)írek függetlenségi harcáról szól, kétségtelenül a lemez legfenségesebb és legérzelmesebb darabja, egyben a zenekar történetének egyik legjobbja. Itt teljes pompájában tündököl Rothery a finom akusztikusgitár-játékával és az arpeggiók zseniális használatával, valamint Hogarth, aki kimondhatatlan patetikával énekel. A dalt tovább emeli Rothery fenomenális szólója, amely pályafutása egyik legjobbja. Ezt drámaian fenséges ének, csodás riffek és a billentyűk mély rétegei zárják, amelyek álomszerű hangulatot teremtenek, és a hallgatót egy pillanat alatt a felhők fölé repítik, új lendületet adva akkor is, amikor úgy tűnik, semmi sem megy úgy, ahogy kellene. Kétségkívül a rockzene történetének egyik legszebb balladája. A „The Uninvited Guest” a lemez első popos színezetű dala, amelyben a nyugodt és az ütősebb ritmus váltakozik hatalmas gitárriffekre támaszkodva, Hogarth drámai kifejezésmódja pedig a szarkasztikus szövegen át remekül beleéli magát a „meghívatlan vendég” szerepébe. Rothery a végén ismét szellemes, rá jellemző szólóval rukkol elő, és elvezeti ezt a szolid alkotást a lezárásáig. A címadó „Seasons End” környezettudatos dal, amely az akkor is aktuális felmelegedéssel és a hagyományosan hideg brit telek végével birkózik, és a lemez két hosszabb eposzának az első darabja. Rendkívül melankolikus alkotás, amelyet átjár a finom ének, az érzékeny riffek és a billentyűk hatalmas rétegei, amelyek közül a zongora az élen jár. A melankóliát egy visszafogott gitárszóló és Kelly remek ambient szintibetétei oldják fel. Ezzel a Marillion bebizonyította, hogy még mindig mesterei a fenséges, kifejező progresszív eposzoknak, amilyeneket Fisshel alkottak. A ismét inkább pop felé hajló „Holloway Girl”, amelyet egy női börtön ihletett, a zenekar újabb „ébresztő” és pompázatosan melankolikus dala, amelyek a Hogarth-korszak jellegzetességeivé váltak. Átjárják Trewavas basszusgitárjának szellemes futamai, a gazdag billentyűk, a melankolikus gitárfutamok és a drámai refrének kiváló énekkel. A rendkívül melankolikus „Berlin”, amelyet az akkor még kettéosztott városnak ajánlottak, remek szaxofonbetéttel, már előre jelzi a zenekar későbbi művészi irányait és az új területek felfedezését. A nyugodt, balladisztikus bevezető után határozott átmenet következik gitáron és szaxofonon, amelyhez hatalmas, „ébresztő” ének csatlakozik. A középső részben egy kissé homályosabb és nyugodtabb szakasz jön, tele fokozódó hangokkal, amelyek lassan elvezetik a dalt a záró átmenetig, ami a lemez egyik legjobbja, és ebben bőven kiveszik a részüket Rothery gitáros mesterfogásai (egy egész hordónyi ötletes riff és még egy kiváló szóló), valamint Hogarth habzó éneke. Az „After Me” egyszerű, de nagyon szép akusztikus ballada, amely kifejezőerőben ugyan nem éri el az „Easter”-t, mégis egyike azoknak a daloknak, amelyek mintha Hogarth hangjára íródtak volna. Rothery sem utolsó, hiszen azt, hogy az elektromos gitáron sem kisebb mester, mint az akusztikuson, szépen bizonyítja, és energikus, érzelmes riffek sorát kínálja. Zárásként újra egy zamatos szólót mutat be, amely a hetedik mennyországba emeli a dalt. Ezután a felpörgetett, ütős „Hooks In You” jön, a lemez három kislemeze közül az egyik. Ebben a Marillion megint más fényben mutatkozik be, hiszen a hard rock és a pop rock hatásos keverékéről van szó, amely mindenképp közelebb áll a hair metalhoz, mint a proghoz. Ennek ellenére remek refrént, erőteljes ritmust és egy sor ízletes gitárfutamot tartalmaz. Energikus katalizátor, amely megmutatja a zenekar sokoldalúságát és műfaji kötetlenségét. A lemezt a hatalmas eposz, a „The Space…” zárja, amelyben a korai és az „új” Marillion minden erénye rendkívül hatásosan egyesül, és ez adja az album csúcspontját. Kiváló neo-progresszív eposz, tele remek zenekari hangszerelésekkel, hatalmas gitárfutamokkal és drámaian pompázatos énekkel, amelyek valóban elröpítik a hallgatót valahová az űrbe, miközben a szöveg személyes ürességről szól. Itt elsősorban Hogarth kivételes énekhangterjedelmét lehet csodálni, csökkenthetetlen drámaisággal, ami olyasmi, amiben biztosan felülmúlta az elődjét.
Az újrakiadás tartalmaz egy bónusz CD-t is, amelyen még néhány kisebb finomság található. A „The Uninvited Guest” 12 hüvelykes verziója, amely még poposabban szól, kifejezőerőben kissé elmarad az eredetitől, míg a „The Bell In The Sea” és a „The Release” olyan dalok, amelyeknek biztosan örülni fog a zenekar minden rajongója. A „The Bell In The Sea” ritmusában már afféle előfutára a későbbi pop rockos kísérleteiknek. Ugyanez igaz a „The Release”-re, amely klasszikus pop rockos energiakatalizátor, és sok közös van benne a Pink Floyd Gilmour-korszakának egyes dalaival, valamint a korai U2-val. Mindkettő szemléletesen előrevetíti a következő album pop rockos irányát. A többi extra az album néhány dalának demója, amelyeket a Mushroom Farm stúdióban vettek fel. Ezek csak a zenekar leghűségesebb hívei számára lesznek érdekesek, hiszen a legtöbbjükön hallatszik, hogy még a végső csiszolás előtt készültek, és a zenekar még nem volt rajtuk százszázalékosan felkészült.
A „Seasons End” a Marillion számára kétségtelenül karrierjük legfontosabb albuma, hiszen ezen hajtották végre a kulcsfontosságú stílusváltást, amely számos új rajongót hozott nekik, és számos régit elvitt, akik nem tudtak megbékélni Fish távozásával és a stílusfordulattal. Kitűnő lemez, tele dinamikával, stílusbeli sokszínűséggel, hipnotikus dallamokkal és előremutató víziókkal, így egyáltalán nem túlzok, ha mesterműnek nevezem. Bár továbbra is a Fisshel kiépített neo-progresszív hangzás dominál rajta, a pop számos eleme és a gazdag ambient függönyök már egy új, még kísérletezőbb korszak kezdetét jelzik. Hogarthtal, aki kitűnően teljesítette a rendkívül nehéz feladatot, és kiváló énekesnek és zenei látnoknak is bizonyult, a Marillion új lendületet kapott, és új fejezetet nyitott, amely új kísérleti kihívásokat jelentett, és a sokszínűség valódi definíciójává formálta őket, miközben egyre jobban eltávolodtak a műfaji korlátoktól. Kissé ironikus, hogy Hogarthtal, akinek a hangja mintha popra teremtették volna, soha többé nem fogják megismételni azt a kereskedelmi sikert, amelyet Fisshel elértek, bár alkotnak majd néhány olyan darabot (élükön a következő albummal), amely hatékonyabb promóció mellett biztosan a listák élére került volna, így viszont örökre „England’s best kept secret” maradnak. A zenéjük művészileg az új évszázadban is fejlődni fog, míg a 80-as évek neo-progresszív kortársaik többé-kevésbé megmaradnak a műfaji keretek között.
Felállás
Steve Hogarth – ének
Steve Rothery – gitár
Pete Trewavas – basszusgitár
Mark Kelly – billentyűs hangszerek
Ian Mosley – dobok
VENDÉGZENÉSZEK:
Jean-Pierre Rasle – síp (2)
Phil Todd – szaxofon (6)
Produkció
Nick Davis
Számlista
1. The king of Sunset town (8:02)
2. Easter (5:57)
3. The uninvited guest (3:52)
4. Seasons end (8:07)
5. Holloway girl (4:27)
6. Berlin (7:43)
7. After me (3:19)
8. Hooks on you (2:54)
9. The space… (6:14)
Az album hossza: 50:41
Bónusz CD az 1997-es újrakiadáson:
1. The uninvited guest (12″ version) (5:03)
2. The bell in the sea (single) (4:19)
3. The release (single) (3:44)
4. The king of Sunset town (Mushroom Farm demo) (5:32)
5. Holloway girl (Mushroom demo) (4:47)
6. Seasons end (Mushroom demo) (8:01)
7. The uninvited guest (demo) (3:53)
8. Berlin (Mushroom demo) (8:02)
9. The bell in the sea (demo) (4:52)
Az album hossza: 48:30
Teljes játékidő: 99:11
