Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Deftones
Kiadó: Maverick Records
Megjelenés: 2006
A hajdani rosszfiúk és örök bekábultak idén végre új albummal tértek vissza, nem megint egy legjobb számokból összerakott válogatással vagy olyan szeméttel, ami nem találta a helyét egyetlen komoly lemezen sem. Három évvel az önmagáról elnevezett album után, amely ugyan tartogatott némi anyagot, amit besorolhatunk a Deftones best of kategóriába, de messze nem a legjobbak közé, hiszen a White Pony teljesen új mércét állított arra, mi a maximum, a túlteljesítés és a metal avantgárd, Madonna védencei újabb kísérletet tesznek, hogy meggyőzzenek minket a nagyságukról. Közben sok minden megváltozott.
A trendek egészen más irányt szabtak annak, mi számít extrémnek. Ám a szépség és a vonzerő, a kozmikus sztatika hullámain való álmodozó lovaglás és az esszenciális betépettség legalább egy csipetnyi nostalgiát hoz vissza az egyébként meglehetősen mechanikus színezetű világba. A Deftones a Saturday Night Wristtel azt tette le az asztalra, amihez a legjobban ért – előttünk egy szolid lemez, tele érzelmességgel, tévelygéssel, ezernyi metaforába csomagolt hallucinációval, stílusában pedig az ambient nyugalomtól a sikoltozásig száguld. A békétől a teljes káoszig. Itt mindent megtalálunk.
Az album az első kislemezzel nyit, amire a zenekar a kezdetektől fogva építeni akart. A ‘Hole In the Earth’ az érettség érzetét adja, amelyre zeneileg eddig eljutottak. A Deftones-hang receptje kristálytisztán adott. Hideg, de puha tűk ringató beverése egyenesen az agyunkba. A ‘Rapture’ mélyebbre szúr. Üvöltéssel és megalkuvást nem ismerően. Jön az elpuhulás és a meditáció. A ‘Beware’-től kezdve a Depeche Mode utáni melankolikus hangulat uralkodik, és a végéig nem enged. A ‘Rats!Rats!Rats’ megszakítja az eddigi melankóliafolyamot ismét egy rücskös, majdhogynem kissé erőltetett hörgéssel, a sikoltozós nyitóének révén. Nem tudom, de úgy érzem, a keménységgel már nem győznek meg annyira, mint az Adrenaline debütalbumon, ahol a nyersség és a megalkuvás nélküliség organikusan olvadt egésszé. Most már szinte túl öregnek hangzanak ehhez. Ezzel nyilván ők is tisztában vannak, mert a következő számokban újra átváltanak az elborultabb, elektronikus-gitáros orgiákra, lelassult árnyakkal. Chino Moreno lassan adja ki a gondolatait, deftonesosan kifinomultan és végtelen érzékenységgel. Az érv amellett, hogy miért szép a lemez, a ‘Kimdracula’, minden varázslatos trükk szexi keveréke, amit a Deftones ebben a pillanatban a tarsolyában tart. A ‘Riviere’ zongorás zárása pedig nyugodtan vezeti le a lemezt a végső elhalásig.
Igazából nehéz volna azt mondani, hogy bármi megzavarná a hallgatást. Ha nem ismered a Deftones többi életművét, ez egy remek bevezető óra, érzelgősöknek és gyengéd lelkeknek, de semmiképp sem azoknak, akik hajlamosak az önagresszióra, az öngyilkosságra, a mély szomorúságra. A Deftones nem nyújt vigaszt, inkább még mélyebbre döfi a kést a szívedbe. Hangzásban a lemez jóval élvezhetőbb az elődjénél, a Deftones albumnál. Ennek az is az oka, hogy ötletileg és emberileg is végleg szétváltak a producerzsenivel, Terry Date-tel, aki a legnagyobb dolgaikat produkálta. Csakhogy a köztük zajló életnedv-csere megrekedt. A Pro Tools-os felvételi technológia megkönnyítette a brainstormingot. Már csak le kellett tisztítani a fölöslegeset és zavaróat, és új hálókat szőni, amelyekkel azokat akarták megfogni, akik eddig kicsúsztak az idejükből és a bűvköreikből. Bob Ezrin elegánsan megcsinálta a házi feladatát, és a zenekart a hangszínspektrum azokba az árnyalataiba öltöztette, amelyekben tulajdonképpen úgyis a legjobban érzik magukat. A szenvedély az egyik oldalon és a rutin a másikon itt valamiféle szétválaszthatatlan sziámi ikrek. Nincsenek kitérők az ismeretlenbe. Magabiztosan, jól szólnak, de nincs időtlenség-érzet, mert túl sok a már kipróbált és már hallott minta. Pályájuk során rengeteg magasztalásban volt részük, de kíméletlen kritikákat is kaptak, vagy még rosszabbat: egyes próbálkozásaik, hogy elhitessék a saját hatalmukat, elég gyengén lettek észrevéve, vagy egyenesen elsikkadtak. Az is igaz, hogy egykor, több mint tíz éve megtalálták a saját arcukat, és feltalálták a saját hangjukat. Hozzájárultak egy akkor teljesen új és friss zenei trend kialakításához, amely divatirányzattá is vált, és mércéjévé annak, mi a ‘cool’ és mi nem. Hogy emiatt legendásak és felejthetetlenek-e, azt majd az idő megmutatja. A Deftones a munkájával továbbra is bizonyítja, hogy még nem szólt rájuk a harang, csak egy hajszállal érettebbek lettek. A Saturday Night Wrist mindenképp nagyon jó kísérlet arra, hogy túlszárnyalják pályájuk albumát, de a dobás ezúttal csak fél méterrel lett rövid.
Felállás
Abe Cunningham – dob
Chi Cheng – basszusgitár
Chino Moreno – ének, gitár
Frank delgado – billentyűk, samplerek
Stephen Carpenter – gitár
Produkció
Bob Ezrin & Deftones
Számlista
1. Hole In The Earth
2. Rapture
3. Beware
4. Cherry Waves
5. Mein
6. U.U.D.D.L.R.A.B.SELECT.START
7. Xerces
8. Rats!Rats!Rats
9. Pink Cellphone
10. Combat
11. Kimdracula
12. Riviere
AZ ALBUM HOSSZA: 50:30
