Kiadó: Samo Records
Megjelenés dátuma: 2020. 10. 26.
Produkció: Samo Šalamon
Az album hossza: 64.24 perc
Stílus: Contemporary Jazz
Értékelés: 9.5/10
Samo Šalamon zenei jelenség. És nem csak a szlovén zenei színtér léptékével mérve, legyen szó akár a múltról, akár a jelenről: Samo Šalamon a kortárs jazz világszínterén is jelenség. Szlovénián kívül a neve rendkívül nagyra becsült és keresett a jazz-gurmék körében. Nehéz olyan szlovén zenészt találni, aki a korához képest ennyi albumot adott volna ki, és közben végig egyszerre több projektben is részt vett volna – főleg külföldi zenészekkel, de hazaiakkal is (Brest). Mi, szlovének hajlamosak vagyunk csak akkor megbecsülni azt, amink van, amikor külföldről megkapjuk a visszaigazolást, így a jövőben is az lesz a helyzet, hogy Samo sajnos soha nem forgat olyan klipeket, amilyenekkel a szlovén tévéadók karácsony és szilveszter táján elárasztják a polgáraikat. Egy dolog viszont biztos: Samo egyszerűen szólva zseniális elme. A spektrális felfogóképesség, a kiegyensúlyozottság, a másság elfogadása iránti állandó, konstruktív nyitottság – pontosabban a másság nyelvével való kiegyezés szüntelen keresése – mind-mind annak a kivételes művészi intelligenciának a lenyomata, amelyet ez a zenész az évek során kifejlesztett magában, és amelyet azóta is fékezhetetlenül, evolúciós módon testesít meg zenei projektjeiben és tetteiben.
Samo évente akár több albumot is kiad. Kár, hogy Frank Zappával sosem ismerhették meg egymást. Az „Almost Alone Vol. 1” ugyanis már a harmadik Šalamon-lemez ebben az évben. Február elején Igor Matkovič és Kristijan Krajnčan társaságában két stúdióalbumot is megjelentetett: a „Common Flow”-t (RockLine recenzió) és a „Rare EBB”-t (RockLine recenzió). Az új valóság kényszere, amelynek március közepe óta vagyunk tanúi (bízzunk benne, hogy hamarosan „tegnap” lesz belőle), Samóval is megéreztette – mint a világ összes zenészével –, milyen kellemetlen, ha nem játszhatsz a színpadon, és ha egyáltalán nem tudsz fizikailag együtt dolgozni más muzsikusokkal. A távolságtartás szabályai tehát fejük tetejére állították a dolgokat, Samo pedig nem ült tétlenül: új, másfajta módokat keresett arra, hogy zenészekkel kapcsolódjon össze új ötletprojektekben.
Így jött az ötlet egy új projektre, amelybe 35 országból 35 gitárost hívott meg. Samo természetesen a harminchatodik (a harminchatodik országból, ami nem Egyenlítői-Guinea). Néhány zenészt korábbi együttműködésekből már ismert – közülük az Almost Alone Vol 1 legnagyobb neve az osztrák jazzgitáros, Alex Machacek –, másokkal viszont, akiket most nyert meg a projektnek, korábban semmilyen kapcsolata nem volt. A dolog nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Samo ugyanis mind a 35 zenészt górcső alá vette: meghallgatta a gitárjátékukat, elmélyedt az egyes zenészek zenei észlelésében, egyéni zenei kifejezésmódjuk karakterében. Aztán az előre elkészített ötletek egy részét hozzájuk igazította, ugyanezt tette az áttételekkel, aranzsmánokkal is. Emellett teljesen újonnan alkotott további motívumokat és dalrészeket. Közben a belső érzéke követte a 35 gitáros művészi stílusát. Az „Almost Alone Vol. 1” így az első tizenegy zenészt mutatja be, akik Samo Šalamonnal együtt tizenegy dalon működnek közre. A gitárduók mintájára, vagy úgy, mintha a dal szerzője meghívna, hogy szólóddal te is beszállj a számba. Az első részt a második és a harmadik is követi majd.
Ez a jazz! És a jazz bolond! Ez pedig a legnagyobb szépsége és varázsa. Tizenegy dal, tizenegy különböző arc, amelyeket természetesen tizenegy különböző zenei „csatorna” határoz meg. A tizenegy mellett azonban ott van egy tizenkettedik is: a maximálisan rugalmas, olykor pajkos és szélvészes, mégis „magasan átlátó”, találékony rugalmasságában hihetetlenül szikrázó Samo Šalamon „karmesteri pálcája”, amely éberen őrködik a történések fölött. Az album a tiszta, félakusztikus és akusztikus gitárhangzást részesíti előnyben. A dalok többsége rendkívül kellemes befogadhatóságot tart fenn – magas fokú hallgathatóságot, noha a gitárjátékban és a jazzimprovizációkban atonális figurák is terhelik őket. Ez nagyon fontos egy olyan hangzásvilágban, amely hajlamos a különféle effektek és „stúdiótrükkök” mögé bújni. Bár Samo összeragasztotta az egészet, és az e-mail postaládájában végig nagy volt a sürgés-forgás, ahogy az mp3-fájlok ide-oda utaztak, az album mégis rendkívül elevenen, dinamikusan, szervesen és határozottan őszintén háromdimenziósan szólít meg.
Nézzük az anyagot! A dalcímek halvány, de jókora bevezető tájékozódási pontot adnak, rendkívül hasznos előzetes betekintést nyújtva az egyes számok alakulásába és karakterébe. Az album különösen szórakoztatóan „robban” a „Seven Cats” című dallal. Ebben a szerb gitáros, Dušan Jevtović kerül a fókuszba, aki többször szándékosan hangulatváltásokba menekül, olyan módon, hogy a nyers frazeálással egyáltalán nem fukarkodik. Samo itt-ott ritmikai vázat is hozzáadott – dobokat –, ráadásul Moogot és mandolint is. A gitárokat szükség szerint különféle effekteken keresztül játszotta, ezzel kontrasztosan mélyítette az egyes hangulatok kívánt karakterét. Ezzel érzékelhető karakterbeli elmozdulásokat ért el a dalok között. Ebből a szempontból különösen érdekes a „Seven Cats”, amely időnként hátborzongató, komor, borzas, ijesztő is, és amelyben különösen megcsillannak az ösztönök, a szenvedélyek és a váratlan hangulatfordulatok, amelyek a tömör dirigálás ellenére is a spontaneitás tüzével szólítanak meg. A két gitáros az album egyik legérdekesebb dalában a szólók összefonódásával macskanyávogást is utánoz, ami a záró crescendóban éri el a csúcspontját.
A játékos, pajkos „Miss Sarcasm” után, amely valami távoli párhuzamban a rock és a jazz eklektikus ütközésének atonális frazeálásából még „Frippológiai” karaktert is előcsal (itt Alex Machacek vendégeskedik), a folytatás, a „Nightmare” már egészen új fülkébe fordítja az album hangulatát. Ez a dal egyszerre ingerli az agyat és a pszichedelikus énünket. Főleg a kontrasztos váltás esik jól az erősen „felreverbelt 3D” szólóvonal és a teljesen „clean” folytatása között. A kutakodó dal, amelyet Samo és a vendég lengyel, Rafal Sarnecki érzékisége hajt, teátrálisan zárul: egy ismétlődő hanggal, amely a reggeli ébresztőt utánozza. Ez az album sötétebb pillanata, és bizonyosan olyan dal, amely a „Seven Cats”-hez hasonlóan elüt a többitől. Innentől az album lazábban, könnyedebben, szelídebb hangpasztellekben szólít meg. Ilyen a „Crosswijk” (Amszterdam egyik török negyedéről van szó) – innen hívta Samo szólózni a török jazzgitárost, Cenk Erdogant, aki gyönyörű, képszerű szólót tett fretless gitáron. Ezt a nyugalmat és könnyedséget az atonálisan hangolt figurák ellenére is fenntartja a következő „Awkwardly Placed”, valamint a „Coalition of the Mistaken” is, csak az utolsó harmadig, ahol a hallgatót szándékos kísérleti széttördelés provokálja, amely egy pillanatra a free jazz kalandorságával is kacérkodik. A „Looking Back” a leghosszabb szerzemény, mégis rendkívül jól hallgatható. Lenyűgöző benne a szólózás összefonódása – kiváló párbajok Samo és a vendég Jacob Young gitárjai között, amelyek különösen az igényesebb jazzgitáros-bolondok szívét fogják megdobogtatni. A két zenész több mint nyilvánvalóan elkapta a megfelelő pillanatot, amikor beindult a kémia, és lelkesítő kivitelezésben tálalták a villámgyors kontempláció, az improvizációs sugallatok kígyózó szlalomját.
Az a szám, amely kilóg, és inkább – mondjuk ki egyenesen – cool jazz szellemben született, a „Monked”. Kitalálták: egyfajta főhajtás Thelonious Monk előtt. Samo Šalamon és a svájci gitáros, Philipp Schaufelberger párosa olyasmi, ami visszalő benneteket azokba az időkbe, amikor Art Blakey, Duke Ellington, Dave Bruebeck… járták a bolygót. A dal az összes közül a legretróbb és leghagyományosabban jazzes. Az album a misztikus, sóvárgó „Northern Wind”-del zárul, amelybe a görög gitáros, Spiros Exaras finoman, a maga lágyságával kapcsolódik be.
Ha teljesen le akarjátok kötni magatokat a zenehallgatással, és körül akartok venni magatokat a kortárs jazzművészetből áradó információk pompájával, amelyet az „Almost Alone Vol. 1” tizenegy dala kínál, Samo Šalamon zseniális cím egy ilyen kalandhoz. Újabb ódákból sincs hiány. Komolyan. Lelkesítően begyújtó projekt, amely túlcsordul a szabadságszerető expresszionizmustól, mégis megőrzi a megközelíthetőség magas fokát. Azok számára is, akik elsősorban nem követik a jazzt.
Samótól és jazzes társaitól tehát már türelmetlenül várják a „Skoraj sam” projekt második és harmadik részét, amelyeket jövő évre terveztek. Ha ez az album idén májusa és szeptembere között készült, októberi végén pedig megjelent, akkor világos, hogy a következő két rész is hamarosan itt lesz. Samo ugyanis hihetetlenül jól önszervező D.I.Y. varázsló, ami az egyik fontos eleme annak, hogy évről évre ennyi új és főleg rendkívül minőségi zenét képes kitermelni.
Érdekes, hogy a free jazzt ez az album tulajdonképpen nem is ismeri. Kísérleti kitöréseket és az ebből adódó motívumtördelést éppen csak mutatóba találunk, de a megfelelő helyeken végig ingerlően szítják e lemez művészi szenvedélyének tüzét. Az „Almost Alone Vol. 1” rendkívül kellemes kaland, amely minden egyes lejátszással gazdagítja és jutalmazza a hallgatót a CD-lejátszóban. Közben a modern jazzkifejezés számos arcát nyújtja, ahol zseniálisan kerültek bele a klasszikus zene elemei, helyenként a folk és a rock is.
Mindezek fölött azonban Šalamon fékezhetetlen művészi zsenije nyűgöz le, amely végig merészen és kihívóan sodródik számos szerep képszerű átalakulásába. Ezek annak a megnyilvánulásai, hogy sikerült hihetetlenül hatékony, kiegyensúlyozott és dinamikus szimbiózist kialakítani tizenegy, karakterében különböző entitással. Hihetetlen a rugalmasság és a nagyon intelligens zenei felfogóképesség, amellyel Samo folyamatosan résen van, és amellyel ilyen ügyesen zsonglőrködik. Az aranzsírozási manőverek szüntelen lazításában, formálásában és igazításában. Már maga a zenészek temperamentuma eredendő különbségeket visz a dalok kifejezőkarakterébe, arról pedig, hogy az egyes vendégek mennyire másként közelítenek a jazz és úgy általában a zene mágiájához, már nem is beszélve. Egyszóval kezdődjön hát Šalamon új, képszerű és határtalanul szabadságszerető jazzkalandjának első része!
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Miss Sarcasm (feat. Alex Machacek) (04:21)
2. Nightmare (feat. Rafal Sarnecki) (07:00)
3. Crooswijk (feat. Cenk Erdogan) (06:06)
4. Awkwardly Placed (feat. Andre Fernandes) (05:12)
5. Coalition of the Mistaken (feat. Kalle Kalima) (05:22)
6. Looking Back (feat. Jacob Young) (09:38)
7. Seagulls in Maine (feat. Albert Vila) (05:56)
8. Seven Cats (feat. Dusan Jevtovic) (05:22)
9. Not Too Late, Not Too Soon (feat. Lorenzo Di Maio) (05:08)
10. Monked (feat. Philipp Schaufelberger) (03:50)
11. Northern Wind (feat. Spiros Exaras) (06:12)
Zenészek:
Samo Šalamon – elektromos és akusztikus gitárok, mandolin, Moog
Alex Machacek – elektromos és akusztikus gitárok
Rafal Sarnecki – elektromos gitárok
Cenk Erdogan – „fretless” gitár
Andre Fernandes – elektromos gitár
Kalle Kalima – elektromos gitárok
Jacob Young – elektromos gitár
Albert Vila – elektromos gitár
Dušan Jevtović – elektromos gitár
Lorenzo Di Maio – elektromos gitár
Philipp Schaufelberger – elektromos gitár
Spiros Exaras – elektromos és „slide” gitár
