Kiadó: Blue Élan Records
Megjelenés: 2019. 3. 31. / 2020. 7. 31. (újrakiadás)
Produceri munka: Michael T. Franklin
Az album hossza: 52.15 perc
Stílus: Progressive Rock
Értékelés: 8.5/10
A „1000 Hands” a volt Yes-énekes, Jon Anderson tizenötödik szólólemeze, amely eredetileg 2019. március 31-én jelent meg, jó egy évvel később azonban egy nagyobb visszhangot kapó újrakiadást is megért. Az album csaknem harminc évig készült, gyökerei egészen 1990-ig nyúlnak vissza, amikor Jon új zenét kezdett felvenni a soha meg nem valósult Uzlot nevű projekthez (az északangliai nyelvjárásban ez annyit tesz: „us lot”). A „1000 Hands” „embrionális” formájában Brian Chatton billentyűssel közös munkaként született, akivel Jon valaha Anderson első zenekarában, a The Warriorsban játszott együtt. Erről a zenekarról egyébként az is köztudott, hogy egykor a dobok mögött a volt King Crimson-dobos, Ian Wallace ült.
Chatton, aki a billentyűs szólamokat játszotta, néhány vokállal is hozzájárult, és a „1000 Hands” zenéjének java részét megírta, a pszichedelikus rockot játszó Flaming Youth egykori tagjaként is ismert, ahol Phil Collinsszal zenélt együtt, mielőtt az a Genesishez igazolt. Később a progrockos Jackson Heights, majd az r’n’b-rockot játszó Snafu billentyűse lett, de mindkét zenei epizód rövid életű volt.
Jon a kilencvenes évek elején a Yes három másik cimboráját is felkérte, hogy működjön közre néhány számon, de aztán az egész Uzlot-ötlet füstbe ment. A „1000 Hands” befejezetlen változata hosszú ideig elfeledve hevert Anderson hangarchívumában, mígnem az amerikai producer és zenész, Michael Franklin előállt az ötlettel, hogy Jon mégiscsak adja ki az albumot néhány új számmal kiegészítve. Jon írt is pár új dalt, és hozzáadta a Chattonnal közösen készült, már meglévő anyaghoz.
Ahogy a cím is sejteti, a „1000 Hands” megjelenése előtti csaknem három évtized alatt a világ zenei elitjének egész sora működött közre Jon vendégeként a lemezen. Itt vannak Jon (volt) Yes-os cimborái (Steve Howe gitáros, Chris Squire basszusgitáros és Alan White dobos), Ian Anderson énekes-fuvolás (Jethro Tull), Steve Morse gitáros (Deep Purple, Dixie Dregs), Larry Coryell gitáros, Chick Corea billentyűs (Return to Forever), Jean-Luc Ponty hegedűs (ex-Mahavishnu Orchestra, Frank Zappa), Jerry Goodman (Dixie Dregs, ex-Mahavishnu Orchestra), Robbie Steinhardt (ex-Kansas), Jonathan Cain (Journey), Rick Derringer gitáros, Billy Cobham dobos (ex-Mahavishnu Orchestra), Bobby Kimball énekes (ex-Toto) és Stuart Hamm basszusgitáros, hogy csak néhányat említsünk. Jon több mint ötvenéves pályafutása során irigylésre méltó számú (zenész)barátot gyűjtött maga köré, akik az elmúlt három évtizedben szívesen vettek részt a szólókompozícióin.
A modern produkciónak és a kilencvenes évek eleji számok újraaranzsálásának köszönhetően a „1000 Hands” esetében nem érezni drámai stílusbeli szakadékot a régebbi és az újabb munkák között. A „Ramalama”, a folk rock és a szimfonikus rock afféle keresztezése, a Jonra jellemző „mantrázást” hozza többszólamú vokálokkal, amelyeket a régi Yes-hívek már a hetvenes évek eleje óta jól ismernek, miközben a vonósok bőven támogatják. Aki nem ismeri Jon filozófiáját és spirituális szövegeit, az az ilyen „rama-lama” mantrázás hallatán alaposan összeszoríthatja a fogát.
A „First Born Leaders”, amely a pompás többszólamúság mellett szaxofont is felvonultat, és már-már a pop rock határát súrolja, stílusában kissé a Yes kilencvenes évek végi, illetve az új évezred elején született dalai felé hajlik. A klasszikusabb progrockos irányú „Activate”, amelyben a Jethro Tull pátriárkája, Ian Anderson fuvolázik a rá jellemző fúvós dallamokkal, a „1000 Hands” legérdekesebb számai közé tartozik. A világzenei elemek miatt kissé Ian két évtizeddel ezelőtti szólómunkáira is emlékeztet. A kedélyes „Make Me Happy”, amely enyhén Phil Collins néhány szólódalát idézi, programozott ritmust és Earth, Wind & Fire-stílusú fúvósaranzsmánokat tartalmaz. Az „I Found Myself” Jon pályafutásának egyik legközhelyesebb szövegét hozza (a múltban már számtalanszor kijelentette közvetve vagy közvetlenül, hogy megtalálta „önmagát”), de női vendégvokál és ízléses hegedűaranzsmánok fűszerezik.
A „Twice In a Lifetime”, amelyben hagyományos francia hangulatú harmonikaszólamok és hatalmas hangzású zenekari részek szólnak, melankolikusabb szerzemény, és stílusában gyanúsan emlékeztet a Yes „Magnification” (2001) című albumának néhány dalára. Az álmodozó-éteri, ugyanakkor pompázatos „WDMCF” is – programozott helyett igazi dobokkal – könnyedén elférne a Yes későbbi évekből származó dalai között. A címadó szám eklektikussága és aranzsőri mélysége miatt az album csúcspontjai közé tartozik. A záró, éteri-nosztalgikus ballada, a „Now And Again” is nagyon jól sikerült, benne Jon régi cimborája, Steve Howe jellegzetes gitárjátékával.
A 2020 nyarán újrakiadott „1000 Hands” nagyon szolid gyűjteménye a közel harmincéves időszak kompozícióinak a rockzene történetének egyik legszínesebb és legegyedibb énekese pályájáról. Lényegében afféle keresztmetszetet ad Jon szólókarrierjéről az elmúlt három évtizedből, néhány érdekes szerzői ötlettel, amelyek Chatton oldaláról is érkeztek. Egy szempontból szomorú, hogy a „1000 Hands” az utolsó lemez, amelyen Anderson a (még élő) Chris Squire-rel dolgozott együtt, és nagy valószínűséggel az utolsó, amelyen White-tal és Howe-val egyesítette erejét, utóbbival azóta nem beszélnek egymással, hogy Jon legutóbb kilépett a Yesből.
Szerző: Peter „ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Now
2. Ramalama
3. First Born Leaders
4. Activate
5. Makes Me Happy
6. Now Variations
7. I Found Myself
8. Twice in a Lifetime
9. Where Does Music Come From
10. Come Up
Zenészek:
Jon Anderson – ének, számos hangszer, aranzsmánok
Steve Howe – gitár
Larry Coryell – gitár
Tommy Calton – gitár
Steve Morse – gitár
Rick Derringer – gitár
Pat Travers – gitár
Bobby Koelble – gitár
Christie Lenee – gitár
Trevor Rabin – gitár
Russel Chalk – ukulele
Don Oriolo – ukulele
Mitch Corbin – bendzsó
Chick Corea – billentyűk
Jonathan Cain – billentyűk
Keith Heffner – billentyűk
Rick Wakeman – billentyűk
Michael T. Franklin – billentyűk, ukulele, aranzsmánok
Jeff Abbott – billentyűk
Brian Chatton – billentyűk
Antonio Esposito – billentyűk
Dariusz Grabowski – szájharmonika
Brian Snapp – fuvola, szaxofon
Charlie DeChant – fuvola, szaxofon
Ian Anderson – fuvola
Edgar Winter – szaxofon
Steve Walters – trombita
Billy Boyd – trombita
Brian Scanlon – trombita
Pat Gulotta – harsona
Tower of Power – fúvósok
Jean Luc Ponty – hegedű
Robby Steinhardt – hegedű
Jerry Goodman – hegedű
Charlie Bisharat – hegedű
Olga Kopakova – hegedű
Jason Thomas – hegedű
Paul Fluery – cselló
Krissi Franzen – cselló
Chris Squire – basszusgitár
Tim Franklin – basszusgitár, ukulele
Stuart Hamm – basszusgitár
Allan White – dobok
Billy Cobham – dobok
Matt Brown – dobok
Carmine Appice – dobok
Pat Frost – „steel drums”, harsona
Steady Joseph – ütőhangszerek
Eddie Metz jr. – ütőhangszerek
Nana Academy Youth Choir
Zap Mama – kísérővokál
Bobby Kimball – kísérővokál
Orlando Symphony Orchestra
Michael Winslow – Fx
Voices of Lindahl
Violectric (Michelle Jones, Brandy Moulden, Krissi Franzen, Kaitlin Higby, Paul Fleruy, T Franklin, Jennie Landau)
