Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Black Sabbath
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1975
Játékidő: 43:44
Értékelés: 5/5
A hetvenes évek közepére a Black Sabbath alkotói és kereskedelmi csúcsán járt, művészi értelemben folyamatosan ívelt felfelé a görbéjük, és ekkor született pályafutásuk legjobb munkáinak többsége. A „Sabotage” a hatodik stúdióalbumuk volt, amelyet az amerikai felvételi kísérlet kudarca után újra a hazai, angol földön készítettek el, ahol a Morgan Studios régi hangulata fontos szerepet játszott az anyag karakterében és szerkezetében. Ezúttal a zenekar tagjainak teljesen világos elképzelésük volt a hangzásról: a „Sabotage”-on több ütősebb szakasszal akartak eltávolodni a nagyszerű elődjének, a „Sabbath Bloody Sabbath”-nak (1973) progresszív rockos hajlamaitól.
Iommi szavai szerint folytathatták volna a technikai kidolgozottság fejlesztését a zenekari hangszerelés bőséges használatával, de elsősorban keményebb, rockosabb albumot akartak készíteni. A „Sabotage”-on ugyan nem vettek igénybe vendég billentyűst, de az egyes dalok jóval nyersebb természete ellenére sem hiányoznak a szimfonikus hangszerelések és a kísérleti pillanatok, hiszen ezúttal a zenekar minden tagja kipróbálta magát billentyűsként. A hírhedt énekes, Ozzy Osbourne a szintetizátorral szórakozott, amit elég nehéz elképzelni, a nagy gitáros újító, Tony Iommi ismét orgonán, szintetizátoron és zongorán játszott, a basszusgitáros varázsló, Geezer Butler a „tipikus” proghangszernek számító mellotronnál kötött ki, sőt még Bill Ward dobos is „zongorázott” a 31 másodperces rejtett számon, a „Blow On a Jug”-on, amely a „The Writ” végén található.
A „Sabotage” végig sikeresen lavírozik az olyan kemény etalonok, mint a „Hole In the Sky” és a „Symptom of The Universe”, valamint a lágyabb, kísérletezőbb hangvételű darabok között, élükön a „Supertzar”-ral és az „Am I Going Insane (Radio)”-val, ami az előző album egyfajta logikus stiláris folytatása. Ez az irány a Black Sabbathnak minden tekintetben bőségesen megtérült, hiszen a „Sabotage” hosszú pályafutásuk legjobb teljesítményei közé tartozik.
A különös, komikus borító egy bizarr öltözködési kudarc eredménye, amely a fotózás közben történt, és jól mutatja, miért nem vette őket komolyan már akkor sem sok úgynevezett zenekritikus, aki többet adott a külsőségekre, mint a zenei tartalomra. Messze kiemelkedik Bill Ward a felesége piros harisnyájában és Ozzy alsógatyájában, amit azért vett fel, hogy könnyebben elrejtse férfias „dudorát”, de nagyjából ugyanilyen nevetséges Ozzy kimonóban, egy nyugat-európai meleg kinézetével Tokió közepén, és Geezer sétabottal és bokáig érő nadrágban. Iommi fehér ingben és farmerben messze a legnormálisabbnak hatott. Persze mind a négyen nagy keresztekkel voltak felékesítve, ami még tovább erősítette azt az okkult aurát, amely a kezdetektől végigkísérte a Black Sabbathot. Nos, az egyes számokból most sem hiányzik az okkult hangulat, miközben Geezer szövegei ismét misztikus látomásokat, skizofréniát és társadalmi gondokat érintenek, vagyis a nehézfém szinte jellegzetes témáit.
Az album tele van olyan pillanatokkal, amikor a zenekar tagjai kísérletezésben és újításban önmagukat is felülmúlják. A nyitó klasszikus, a „Hole in the Sky” első osztályú, forradalmi heavy metal rohanás, ahol Iommi gitárriffje úgy hasít a levegőbe, mint egy izzó kés, Ozzy pedig úgy visít, mintha több száz denevér harapdálná a fenekét. Az ütősség mellett, amihez nagyban hozzájárulnak Ward sűrűn szórt dobfutamai, még mindig ott van a ritmikai finomság helyes mértéke is Geezer dallamos basszusvonalainak jóvoltából. Sok fiatalabb generáció csak a Metallica feldolgozásán keresztül ismerte meg ezt a klasszikust, ami mindenesetre jobb, mint a semmi. A nyitó kataklizma után hirtelen váltás következik az egy percnél is rövidebb „Don’t Start (Too Late)”-be, egy kissé pasztorális hangulatú darabba érdekes akusztikusgitár-finomságokkal. A „Symptom of the Universe” hard rock klasszikus, és bizonyosan az egész Ozzy-korszak legütősebb dala, amely nyíltan brutális gitárriffjével és staccato ritmusával kulcsfontosságú hatást gyakorolt a thrash metal kialakulására. A mindenféle csínytevésre mindig kapható Ozzyt ismét szétfeszíti a felgyülemlett düh. Geezer szövege egyébként a teremtőről és a világegyetem keletkezéséről szóló álmaira utal, és tartalmaz bizonyos mitológiai utalásokat is. Az ütős nyitórészt egy kissé nyugodtabb, akusztikus hangvételű második rész követi, amely a végén jóval finomabb vizekre evez.
A közel tíz perces „Megalomania” a Ozzyval töltött pályafutásuk egyik legkísérletezőbb és legösszetettebb darabja, Ozzy teljes skizofrén szerepében, ami remekül illik a szám címéhez és szövegéhez, amely ügyesen beépített akusztikus finomságok és szimfonikus hangszerelések ellenére is többször brutális káoszba csap át, teltházas gitárriffel és dübörgő ritmussal. Ez különösen igaz a mellotronnal fűszerezett befejezésre. A „Thrill Of It All” ütős, újszerű gitárriffet kapott, valamint a klasszikus Sabbath-féle „doom & gloom” gördülő, lassú ritmust, ami azt jelenti, hogy tökéletesen reprezentatív alkotásról van szó, amely remekül megragadja a zenekar sötét auráját. Az átmenet a hangszeres szekcióba, élénk szintetizátorszövetekkel, zseniálisan megoldott. A szöveg, ahogy az „istenkáromló” Geezernél gyakran, számos, a vallásos fejeknek kellemetlen utalást tartalmaz.
A misztikus-fennkölt „Supertzar”, amely úgy hangzik, mint valami filmzene Dante Poklának és Purgatóriumának filmes értelmezéséhez, szintén pályafutásuk egyik legszokatlanabb kísérlete: epikus kórushangzások és a producer-hangszerelő Will Malone vezette zenekari hangszerelések, amelyeken át Iommi ingerült gitárfutamai kígyóznak. Ez az ezoterikus színezetű, kivételes hangulatú mű még egyszer bizonyítja, hogy a zenekar tagjai gyakran szívesen tekintettek túl a várt hard rock kereteken.
Nem kevésbé érdekes alkotás az „Am I Going Insane (Radio)”, amely afféle nyitány volt Ozzy szólókarrierjéhez, és a kiszámíthatatlan énekest a legskizoidabb korszakában kapja el, amikor a paranoiás ének remekül összhangba kerül az őrületről szóló szöveggel, a fokozódó ritmus és az izzó gitárfutamok kíséretében. A záró eszelős nevetésnél tényleg nem nehéz elképzelni Ozzyt kényszerzubbonyban egy párnázott szoba közepén. A záró kísérleti csemege, a „The Writ” csörgő basszusvonallal nyit, amelyet egy nehéz gitárriff hirtelen robbanása és Ozzy bosszúszomjas éneke tör át. A hangulat ismét rendkívül intenzív, a szöveg pedig az okkultizmus és a szociológiai kritika között hánykolódik. Itt a zenekar egy sor visszafogott, mégis érdekes hangszeres betétet megenged magának kellemes akusztikusgitár-finomságokkal és a szintetizátorszövetek gyengéd rétegezésével. A „Blow On a Jug” címet viselő rövid rejtett bónusz színtiszta hecc Ozzy és Bill rendezésében, amelyet a stúdióban valószínűleg alapos ivászat után tettek hozzá.
A „Sabotage” a hard rock mesterműve, erőteljes kísérleti ízzel, és a zenei újítás aranykorának újabb csodálatos dokumentuma, amikor a Black Sabbath alkotói erejének csúcsán állt. Sajnos a következő években Ozzy kábítószer-problémái lassan kezdték megtenni a hatásukat az alkotófolyamatra és a koncertfellépésekre, és a klasszikus Black Sabbath vége már nem volt messze.
Felállás
Ozzy Osbourne – ének, szintetizátor
Tony Iommi – gitár, zongora, szintetizátor, orgona
Terry „Geezer” Butler – basszusgitár, mellotron
Bill Ward – dobok, zongora a „Blow On A Jug”-on
VENDÉGZENÉSZ:
Will Malone – hangszerelés az angol kamarakórushoz
Produkció
Black Sabbath és Mike Butcher
Számlista
1. Hole In The Sky
2. Don’t Start (Too Late)
3. Symptom Of The Universe
4. Megalomania
5. Thrill Of It All
6. Supertzar
7. Am I Going Insane (Radio)
8. The Writ
