Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés dátuma: 1975. július 28.
Produkció: Black Sabbath & Mike Butcher
Az album hossza: 43.44 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 10 / 10
A hetvenes évek fordulóján a Black Sabbath alkotói és kereskedelmi csúcson járt: művészileg folyamatosan felfelé ívelt a pályájuk, és ekkor született karrierjük legjobb műveinek többsége. A „Sabotage” a hatodik stúdióalbumuk volt, amelyet az Amerikában kudarcba fulladt felvételi kísérlet után újra otthon, angol földön vettek fel, ahol a Morgan Studios régimódi hangulata fontos szerepet játszott a lemez karakterében és szerkezetében. A zenekar tagjai ezúttal teljesen világosan látták, merre akarják vinni a hangzást: az ütősebb szakaszok nagyobb adagjával el akartak távolodni a nagyszerű előd, a „Sabbath Bloody Sabbath” (1973) progresszív rockos hajlamaitól.
Iommi szavai szerint folytathatták volna a technikásabb irányt, bőséges zenekari hangszereléssel, de mindenekelőtt egy keményebb, rockosabb albumot akartak készíteni. A „Sabotage”-on ugyan nem dolgozott vendég billentyűs, a nyersebb dalok ellenére mégsem hiányoznak a szimfonikus hangszerelések és a kísérletező pillanatok, hiszen ezúttal a zenekar minden tagja kipróbálta magát billentyűsként. A hírhedt énekes, Ozzy Osbourne a szintetizátorral szórakozott, amit elég nehéz elképzelni, a nagy gitáros újító, Tony Iommi ismét orgonához, szintetizátorhoz és zongorához ült, a basszusgitáros varázsló, Geezer Butler a „tipikus” proghangszer, a melotron mögött találta magát, sőt még a dobos Bill Ward is „játszott” zongorán a „The Writ” végén megbúvó, 31 másodperces rejtett számon, a „Blow On a Jug”-on.
A „Sabotage” végig sikeresen lavírozik a keményebb darabok, mint a „Hole In the Sky” és a „Symptom of The Universe”, valamint a lágyabb, kísérletezőbb hangvételű dalok között, élükön a „Supertzar”-ral és az „Am I Going Insane (Radio)”-val, ami az előző album logikus stílusbeli folytatása. Ez az irány a Black Sabbathnak minden szempontból busásan megtérült, a „Sabotage” ugyanis hosszú pályafutásuk legjobb alkotásai közé tartozik.
A fura, komikus borító egy bizarr divatkatasztrófa gyümölcse, amely a fotózás közben történt, és jól megmutatja, miért nem vette őket komolyan már akkor sem sok úgynevezett zenekritikus, akiknek fontosabb volt a külső megjelenés, mint a zenei tartalom. Messze kiemelkedik Bill Ward, aki a felesége piros leggingsében és Ozzy alsógatyájában feszít, hogy könnyebben elrejtse férfias „dudorát”, de majdnem ugyanolyan vicces Ozzy kimonóban, úgy, mint egy nyugat-európai meleg Tokió kellős közepén, és Geezer sétapálcával és bokáig érő nadrágban. Iommi fehér ingben és farmerben messze a legnormálisabbnak hatott. Persze mind a négyen hatalmas keresztekkel voltak felékszerezve, ami még tovább fokozta a Black Sabbathot a kezdetektől kísérő okkult aurát. Az okkult hangulat ezúttal sem hiányzik az egyes dalokból, Geezer szövegei pedig ismét misztikus víziókat, skizofréniát és társadalmi kellemetlenségeket érintenek, vagyis a heavy metal szinte jellegzetes témáit.
Az albumot megtöltik azok a pillanatok, amikor a zenekar tagjai kísérletezésben és újításban felülmúlják önmagukat. A nyitó klasszikus, a „Hole in the Sky” forradalmi, első ligás heavy metal romboló, ahol Iommi gitárriffje úgy hasít a levegőbe, mint egy izzó kés, Ozzy pedig úgy visít, mintha több száz denevér csipkedné a fenekét. Minden ütőerő mellett, amihez nagyban hozzájárulnak Ward sűrűn pergő dobfutamai, megvan a ritmikai finomság megfelelő adagja is Geezer dallamos basszusvonalainak köszönhetően. A fiatalabb generációk közül sokan csak a Metallica feldolgozásán keresztül ismerték meg ezt a klasszikust, ami mindenesetre jobb, mint a semmi. A nyitó kataklizma után hirtelen átmenet következik az egy percnél rövidebb „Don’t Start (Too Late)”-be, egy kissé pasztorális hangulatú darabba, érdekes akusztikus gitárfinomságokkal. A „Symptom of the Universe” nehézrockos klasszikus, minden bizonnyal az egész Ozzy-korszak legütősebb száma, amely nyíltan brutális gitárriffjével és staccato ritmusával kulcsszerepet játszott az úgynevezett thrash metal kialakulásában. A mindenféle csínytevésre mindig kapható Ozzyt ezúttal ismét szétfeszíti a felgyülemlett düh. Geezer szövege egyébként a teremtőről és a világegyetem keletkezéséről szóló álmaira utal, és bizonyos mitológiai utalásokat is tartalmaz. Az ütős nyitórészt egy kissé nyugodtabb, akusztikusabb második rész követi, amely a végén jóval finomabb vizekre vezeti a dolgokat.
A majdnem tízperces „Megalomania” a karrierjük egyik legkísérletezőbb és egyben legösszetettebb alkotása, Ozzy itt a teljes skizofrén szerepében énekel, ami remekül illik a szám címéhez és szövegéhez, a kompozíció pedig az ügyesen beépített akusztikus finomságok és a szimfonikus hangszerelések ellenére is újra meg újra brutális káoszba csap át, zsíros gitárriffel és dübörgő ritmussal. Ez különösen igaz a melotronnal fűszerezett lezárására. A „Thrill Of It All” ütős-újító gitárriffet kapott, és a klasszikus Sabbath-féle „doom & gloom”, lassan gördülő ritmust, ami azt jelenti, hogy tökéletesen reprezentatív darab, amely remekül megragadja a zenekar sötét aurát. Az átmenet a hangszeres szekcióba, a szintetizátortextúrákon játszó élénk betétekkel, briliánsan van megoldva. A szöveg, ahogy az az „istenkáromló” Geezernél gyakori, számos, a vallásos fejeknek kellemetlen utalást tartalmaz.
A misztikus-pompázatos „Supertzar”, amely úgy szól, mintha Dante Pokla és Purgatóriuma filmes feldolgozásának aláfestőzenéje lenne, szintén a karrierjük legszokatlanabb kísérletei közé tartozik: epikus kórusharmóniák és zenekari hangszerelések szerepelnek benne, Will Malone producer és hangszerelő keze nyomán, ezeken pedig Iommi ingerült gitárfrázisai szaladnak át. Ez az ezoterikus hangulatú, kivételes atmoszférájú darab ismét azt bizonyítja, hogy a zenekar tagjai gyakran szívesen kitekintettek a várt nehézrockos keretek közül.
Semmivel sem kevésbé érdekes az „Am I Going Insane (Radio)”, amely amolyan nyitánya volt Ozzy szólókarrierjének, és a kiszámíthatatlan énekest a legskizoidabb korszakában kapja el, amikor a paranoiás ének remekül összhangba kerül az őrületről szóló szöveggel, a fokozódó ritmus és az izzó gitárpasszázsok kíséretében. A záró megőrült nevetésnél tényleg nem nehéz elképzelni Ozzyt kényszerzubbonyban egy párnázott cella közepén. A záró kísérletező csemege, a „The Writ” zörgő basszusvonallal nyílik, amelyet a nehéz gitárriff hirtelen robbanása és Ozzy bosszúszomjas éneke tör át. A hangulat ismét rendkívül intenzív, a szöveg pedig az okkultizmus és a társadalmi kritika között lebeg. Itt egy sor visszafogott, de érdekes hangszeres betétet engednek meg maguknak, kellemes akusztikus gitárfinomságokkal és a szintetizátortextúrák gyengéd rétegezésével. A rövid, rejtett bónusz, a „Blow On a Jug” Ozzy és Bill rendezésében készült tökéletes hülyéskedés, amelyet a stúdióban valószínűleg alapos ivászat után tettek hozzá.
A „Sabotage” a heavy rock mesterműve, erőteljes kísérletező vonással, és egy újabb csodálatos dokumentuma a zenei újítás aranykorának, amikor a Black Sabbath alkotói ereje csúcsán járt. Sajnos a következő években Ozzy kábítószeres problémái lassan beszedték a vámot az alkotófolyamaton és a koncertfellépéseken, a klasszikus Black Sabbath vége pedig már nem volt messze.
szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Hole In The Sky
2. Don’t Start (Too Late)
3. Symptom Of The Universe
4. Megalomania
5. Thrill Of It All
6. Supertzar
7. Am I Going Insane (Radio)
8. The Writ
Felállás:
Ozzy Osbourne – ének, szintetizátor
Tony Iommi – gitár, zongora, szintetizátor, orgona
Terry „Geezer” Butler – basszusgitár, melotron
Bill Ward – dob, zongora a „Blow On A Jug”-on
Közreműködő zenész:
Will Malone – az angol kamarakórus hangszerelése
