Kiadó: Anthem (eredeti kiadás) / UMe/Mercury és Anthem Records (újrakiadás)
Megjelenés: 1982. 9. 9. (eredeti kiadás) / 2023. 4. 28. (újrakiadás a 40. évfordulóra)
Producer: Rush & Terry Brown
Játékidő: 43.12 perc
Műfaj: Progressive Rock / Art Rock
Értékelés: 10/10
A „Signals” (csaknem 41 évvel a megjelenése után visszatekintve) a „Moving Pictures” (1981) logikus folytatása, és a hangzás újabb „felfrissítése”. A Rush hangzása mindössze egy évvel a zenekar kereskedelmileg áttörő albuma után kísérleti szintetizátorfüggönyt kapott, az Oberheim és a Roland még meglehetősen primitív hangszereiből. A billentyűk hangsúlyosabb jelenléte a hangzásban és a hangszerelésben végleg két táborra osztotta a zenekar híveit. Pedig a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji hangzásváltás sikerült: a Rush a „Permanent Waves” és a „Moving Pictures” albumon már kiharcolt magának némi teret az egyértelmű hangzásbeli mimikrire, és beépítette a divatos new wave szerkezeti elemeit. Mégis sokak számára 1982-ben a zenekar kilencedik stúdióalbuma jelentette az utolsó cseppet a pohárban. A hetvenes évek hangzásának és kifejező, tágas horizontjainak rajongói nehezen nyelték le, hogy a gitárnak a „Signals” albumon ismét le kellett mondania némi helyről az újabb művészi átalakulás jegyében, és a produkció hangképében ismét a rövidebbet húzta. A „Permanent Waves” és a „Moving Pictures” idején is hűvös fejjel kellett ezt viselniük.
A nyolcvanas évek új korszakot hoztak, és a Rush sem akart ettől érintetlen maradni. Minden tehetségüket kamatoztatni akarták és kellett is, hogy a hangzás képét evolúciós úton továbbvigyék. Az alapvető változást a „Signals” albumon Geddy Lee hozza, aki gyakorlatilag az összes dalt a korabeli szintetizátorok lehetőségeinek megfelelő hangzásba öltöztette. A „Signals” jellegzetes hangzáselem: a szintetizátorok akkori fejlettségi szintjének (mára már ósdinak ható) hangját integrálja. A hangkép markáns kontrasztokat ér el, mégis megőrzi szerves jellegét. A feszes, tömör basszusvonal továbbra is előtérben marad, Geddy éneke pedig már a harmadik egymást követő Rush-albumon teljesen lemond a „sikoltozós” megoldásokról, amelyek a hetvenes évek Rush-lemezeit jellemezték.
Éppen ez a világosan körvonalazott hangzás, amelyben a szintetizátorok hangfüggönyei csaknem egyenrangúan kerülnek előtérbe a gitárfrázisokkal, hozza el a „Signals” albumon az összes korábbi Rush-lemez atmoszférikus továbbfejlesztését. A lemezt nyitó Subdivisions nemcsak az album, hanem a teljes Rush-diszkográfia egyik legszebb dala, elsőrangú művészi húzás a hangzás folytatódó fejlődésében. A szintetizálás gazdag hangfüggönyében a gitárfrázisok határozottan hallhatóak ugyan, de a produkcióban alárendelt szerepet kapnak. Rögtön a nyitó Subdivisions-ben is. Még a gitárszólók előtt is a szintetizátoros megoldások kapják a figyelmet. A gitárszólók (érdekes módon) csak a dalok kifutásában szólalnak meg (The Analog Kid, Chemistry). Geddy tiszta, dallamos hangja, amely a hetvenes évek Rush-albumainak eszeveszett üvöltözéséről már rég elfelejtkezett, először éppen a szintetizátorfüggönyök kíséretében érvényesül optimálisan, és mint ilyen, az impozáns, fényűző hangulatnak teszi fel az i-re a pontot. Éneke ezt a hangulatot még fel is nagyítja (erősíti).
A Chemistry – a szöveget tekintve a „Signals” egyik központi dala – kitágítja a művészi horizontot. A Rush ebbe a dalba „reggae-fintort” (előrefrén) épített. Ez a „reggae-trükk” még intenzívebbé válik a Digital Manben. A trió kísérletezőkedve ezúttal sok rosszkedvet is behozott a stúdióba Terry Brown producer részéről, aki a zenekar saját hangzásbeli határainak feszegetését semmiképp sem támogatta. A Rush ezért kitette őt a stúdióból. A reggae-vel való kacérkodásnál azonnali művészi kapcsolódást találunk a Vital Signshez, amely a „Moving Pictures” albumot zárja. Ott is rátapad a hangszerelésre a „reggae”, a Rush pedig ezzel jelképesen jelezte, merre halad majd a következő albumon. Vagyis a „Signals”. A hangzás „puhulását” és a rádiós frekvenciák felé közeledést a The Weapon egészíti ki, a zenekar művészetének ezt a kifinomultságát pedig a New World Man és a Digital Man is megerősíti. Az album különlegessége kétségkívül a Losing It is. Itt a fiúk hegedűt adtak a hangzáshoz, ami elmélyíti a misztika és a melankólia pillanatát, vagy sajátos fénybe állítja őket.
Az album eleje és vége a két legintenzívebb pillanata. A záró Countdown hihetetlenül szerencsés egyensúlyban egyesíti a trió intellektusát. Mindhárom zenész hozzájárulása briliánsan kimért. Az album legigényesebb kompozíciójában szerencsés módon alkotják meg a hullámzó hangulatok átmeneteit. Dinamikusan szembeállítják őket egymással. Mindezt a vezérmotívumok ravasz összefűzésére építve, ami a zenekar „különc” művészetében újra és újra előcsalogatja a Rush-zene felfedezésének legvonzóbb vonását. Az eklekticizmust. A Countdownban, amely a régebbi Rush-albumok örökölt progresszív tartásából a legtöbbet őrzi, a Rush visszahoz valamit a hiányolt gitáros „csapkodásból”, még ha a hetvenes évek lemezeinek hangzási esszenciáját Geddy, Neil és Alex éppen a „Signals” albummal temették is el végleg.
Neil Peart ismét bizonyította elméje szikrázó erejét, és néhány rendkívül mély személyes vallomást fűzött fel a szövegekben, amelyeket Geddy és Alex a legmegfelelőbb dallamok keresésében újra mesterien keltett életre. A Subdivisions 2023-ban is megőrzi aktualitását, amikor a gondolkodást üldözik, és gyakran a „összeesküvés-elméletek” fejezetébe sorolják (a »Conform, or be cast out!« sor). Itt ugyanis a puszta lázadó tartás és az a kényelmetlen állapot kap kifinomult megfogalmazást, amikor a rendszer olyan dolgok elfogadására kényszerít, amelyekről legbelül érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben velük. A The Analog Kid szövege az őseredeti természet megélésének, hitelességének és valódiságának vágyáról szól, a Chemistryben a vezérfonal a „jelek, amelyekkel egymással kapcsolatot keresünk”, és Peart itt még az emberi fiziológia területét is érinti (a felkiáltó sorok: »….Electricity, Biology…«). Ennek a dalnak az üzenetéhez illik a legjobban az album borítója is a hidránst szimatoló dalmata kutyával (amit nagy valószínűséggel bőven megspricceltek kutyás (jelző) váladékkal). A The Weapon a hidegháborúra adott válasz, a New World Man az emberiség egyre nagyobb sebezhetőségéről szól, amely tévesen a tudományban keresi az irányítást és a biztonságot, a Losing It az emberi élet mulandóságáról mesél, amelyben az álmok megvalósulatlanok maradnak…. Szóval. A lázadás nyelve a legpompásabban kifinomult elv szerint tálalva. Olyan tények, amelyek már 1982-ben is aktuálisak voltak, és olyan témák, amelyekhez a Rush később is gyakran visszatért. Témák, amelyek 2023-ban égbekiáltóan aktuálisak.
Éppen ezek a hangzásban színes kollázsok és hangzásbeli ellentétek, amelyeket a vastag dallamos basszus, Geddy sajátos éneke és a szintetizálás gazdag függönye épít fel, azok az építőkövek, amelyek a „Signals” albumon egymás „társaságában” (megdöbbentően összeegyeztethető kombinációkban) folyamatosan lenyűgöznek. Valójában ez a három alapvető építőelem teremti meg az album légkörét és művészi hatókörét, amely rendkívül különleges és egyedi, és ennek következtében az album is az. A meglepetés (sokkolás) eleme a Rush művészetében! Az időnként „szándékos keresésben”, hogy egyesítsék az „összeegyeztethetetlent”. A Rush tehát a „Signals” albumon ismét a zseniális, szellemesen kiegyenlítő kísérletezés művészi keretei között mozog, ezzel megtartja kifejezésmódja egyik lényeges védjegyét. Sőt. Az új teljesítménnyel progresszíven tovább is gazdagítja azt.
A „Signals” megjelenésekor a zenekar karrierjének egyik mérföldkövét hozta. Utódai tovább kacérkodtak a hangzásbeli kifinomultság fogásaival és az akkori popzene esztétikájával, amit sok rajongó, ha a zenekar teljes diszkográfiai életművét összeveti, még ma is a legjobban becsül. Olyan fogások tehát, amelyek a másik oldalon élesen megosztották a zenekar rajongótáborát.
A „Signals” az utolsó Rush-album, amelyről a zenekar új hangzási irányai ellenére is egyértelműen állíthatjuk, hogy még teljesen szerves (természetes), élő hangzású. Az a „hagyományos rockhangzás”, amely a stúdióban születik. A nyolcvanas évek további „hangzásbeli vasalása”, amelyet az 1984 és 1987 között megjelent albumok hoztak, teljesen háttérbe szorította a nosztalgia utolsó jelképes pillanatát, amikor „a rock még fiatal volt”. A „Signals” így egyfajta „középső” albumnak tekinthető. Megfelelő egyensúlyban képes fenntartani a rock hagyományának szellemét, és hozzáadni az akkori divatos újdonságokat, amelyeket természetesen a zeneipar favorizált. A „new-wave” a teljes „virágzás” idejébe lép, olajat a tűzre pedig a szintetizátorok további fejlődése önt (megszületik a szintipop), megérkeznek az elektronikus dobok, és valódi „forradalom” következik a stúdiók produkciós megközelítéseinek átalakulásában. A pop 1982-ben közvetlenül azelőtt állt, hogy legtermékenyebb művészi korszakába lépjen. Mindez természetesen hatott a Rush hangzásának fejlődésére is, amely már két évvel később, a „Grace Under Pressure” (1984) megjelenésekor újabb nagy művészi ugrást mutatott be. De ez már egy másik történet.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
A oldal:
1. Subdivisions (5:32)
2. The Analog Kid (4:46)
3. Chemistry (4:56)
4. Digital Man (6:20)
B oldal:
5. The Weapon (Part II of Fear) (6:22)
6. New World Man (3:41)
7. Losing It (4:51)
8. Countdown (5:49)
Felállás:
Alex Lifeson – elektromos és akusztikus gitárok, Taurus basszuspedál
Geddy Lee – basszusgitárok, szintetizátorok (Minimoog, Oberheim, Roland Jupiter-8), ének
Neil Peart – dobok, ütőhangszerek
Közreműködő zenész:
Ben Mink – hegedű a 7. számon
