Chris Jagger
vasárnap, 2023. április 23., 20.00 órától
Izola / Hangar bar / Szlovénia
Chris Jagger, a híres zenész öccse, akit legalább az egész Naprendszer ismer, szöges ellentéte a bátyjának. Annak élő tükörképe, ami Mick is lehetett volna, ha a zeneipar és a hírnév kíméletlen fogaskerekei teljesen át nem gyúrják. Ez réges-régen volt. A többi már történelem. Vicces, ha ugyan nem paradox módon mégis az a helyzet, hogy Christ leginkább arról ismerik, hogy ő Mick öccse. Itt tehát nem a művészet számít, hanem egy egészen más tény. És mivel Chris művészete nagyon is színvonalas, az egész olyan, mint valami örök átok, amely Chris felett lebeg. Ez csak azt bizonyítja, hogy az igazság illúzió. Aki többet fizet, úgy bánik vele, hogy sose valósuljon meg.
Chris Jagger tehát zenészcsaládból jön. Ehhez kétség sem fér. A tények önmagukért beszélnek. Kreatív, alkotó család. Minden stimmel. Minden azon a zenei terepen mozog, ahonnan mindketten kinőttek. Chris és Mick is. Ez vitathatatlan, és azt jelenti, hogy Chris gyakran előrukkol egy-egy olyan dallal is, amelyet nyugodtan nevezhetnénk a legjobb kislemeznek, amit a The Rolling Stones elfelejtett megírni.
Chris (legalábbis látszólagos) szerénysége annyira mindent átható, hogy vastag szeletekre lehetne vágni, mint a kenyeret. Amikor az öreg Kersnik erdei betyárjait idéző öltözékben, de indiai sállal a nyakában áll eléd, ezzel kapcsolatban minden világos. A pasas 2021 szeptemberében adta ki legújabb stúdióalbumát „Mixing Up The Medicine” címmel. Vagyis a lockdown csúcsán. 2023 tavasza. Útjai ismét Szlovéniába, illetve hivatalos államhatáraink közvetlen szomszédságába vezetik. Velden am Wörthersee, Domžale, Muggia, Izola és végül Ilirska Bistrica. Chris továbbra is mestere annak, hogyan kerülje el a neonfényeket.
Nem sokkal hét előtt járunk délután, vagy mondjuk úgy: »estefelé«. Lecsúszik az első kör Pelicon. Hol? Az izolai Hangar barban. Épp a népszerű, de sajnos korántsem olcsó kézműves sör kortyolgatása közben felbukkan egy ismerős arc. Chris. Fejjel és szakállal. Utána besomfordálnak a helyszínre a kísérőzenekar tagjai, élükön Elliet MacKrell hegedűssel (Blue Midnight, Chris Jagger’s Acoustic Roots, Kangaroo Moon, The Wise Monkeys), és persze itt van Paul Atkinson dobos (Bees Make Honey, Juice On The Loose, Mickey Jupp Band), valamint Chris fia, a második gitáros Jon Byron Jagger is. Igen. Jól olvastad. Basszusgitáros nélküli felállásban. A banda épp körülnézni jött a helyszínre. A dobok megérkezésére vártak. A kvartett letáborozott, mindenki a saját itala után nyúlt, és valahogy kivárt a Hangarban. A helyszínen egy tucatnyi vendég lézengett, akik akkoriban figyelmük oroszlánrészét örökké apadó poharaik tartalmának szentelték, ügyet sem vetve a zenei legenda jelenlétére.
Így vagy úgy, nyolc óra van, és megérkeznek a dobok. A kvartett csináld-magad stílusban mindent előkészít a fellépéshez, amely kisebb csúszással indult, de hát na. Chris ezért udvariasan elnézést is kért a közönségtől. A termetes, életerős 75 éves előtte igazi angolhoz illően sétálgatott a helyszínen. Egy csésze teával, amely később is hű társa maradt. A színpadon.
A banda tehát az Anyone Seen My Heart? című aktuális (sláger?)kislemezzel lőtt be. Szigorúan rockos modorban. Chris egy átalakított félakusztikus Telecasterrel a kezében, szólóénekesként, időnként szájharmonikát ragadva veszi át a főszerepet, és a szünetekben nem győz szórakoztatni csipkelődő beszólásaival, amelyek az első osztályú brit fekete humor hagyatékából táplálkoznak.
Ezúttal a pasas a turnét a rockos alapanyag uralmának rendelte alá. Ebben az alapanyagban azonban játékosan váltotta egymást a folk, a reggae (Lazy Days), a country (Heading Down to Santander (Let the Wind Blow in Your Hair), Allons Joujette, Priosner of Your Heart) és persze a mindent átható blues, amely a Jagger családnév mellett Chris saját dalaiból egyszerűen nem hiányozhat.
Humor van bőven. Lazaság, szellemesség, és nem utolsósorban gyerekes játékosság is. Valószínűleg magad is kitaláltad, de Chris és csapata ehhez már hozzászokott. Ő egyszerűen klubzenész. De akkor is. Szomorú volt nézni, milyen lassan, csak a fellépése alatt szállingózva teltek meg az ülőhelyek. Ülőhelyek. Vagyis asztalok. Az este »csúcspontján« talán 60 és 70 között lehettek. Mondom, talán – a legközelebbi vendégek a színpadhoz legközelebbi asztalnál ültek, és hiába unszolta őket Chris, hogy jöjjenek már közelebb, igazi visszajelzés nem érkezett. Csak udvarias taps. A vége felé egy idősebb pár összeszedte a bátorságát, és táncra perdült a színpad előtt. Chris sem maradt közömbös, és az egyik dal utáni szünetben oda is szúrta: „Régen az emberek táncolni jöttek a színpad elé, ma okostelefonokkal jönnek oda.”
És a banda? Paul dobcucca a koncert alatt kétszer is szétesett. A technikusok sikeresen közbeléptek. Becsúszott néhány váratlan pontatlanság, ugyanakkor külön dicséret illeti Elliet MacKrellt, aki aznap este a leginkább két lábbal állt a földön, és erényeivel egyben tartotta a fellépést. A fiúk időnként kicsit túlságosan is elengedték magukat. Saját dalhoz jutott Chris nagy családi reménysége, Jon is. Chris elküldte horgászni, Jon pedig eljátszotta Gone Fishing című számát (remélem, jól hallottam). A srácnak azonban még gyűjtenie kell egy kis rutint az országúton. Néhány átvezetés nem volt tiszta.
A koncert két részből állt. A zenekar bőséges ízelítőt adott Chris legújabb albumából, a „Mixing Up The Medicine”-ből, így arról elhangzott a Love’s Around the Corner, a Talking to Myself, a Happy as a Lamb és az A Love Like This is. Ott volt a Baby Is Blue, amelyben Chris először próbálta ki szájharmonikája működését. A második részben a zenekar finom érzékenységével is megérintett, amikor nekifogott a folkos alapokon nyugvó Snow On The Mountainnek. Elhangzott a mókás Allons Joujette, a fellépés elején pedig a Funky Man. Aznap este nem maradt el a csipkelődő Too Much Love Can Kill A Man, a melankolikus Junkman, a rock ‘n’ roll és a zydeco szórakoztató keveréke, a Blow The Zydeco, továbbá a viharos On The Road, …
Egyszóval: Chris Jagger-koncertre elmenni kötelező. Legalább egyszer az életben. Nem csak azért, hogy elmondhasd: »hümm, ha már Mickkel nem sikerült szelfit lőnöm, legalább Chrisszel igen«, hanem maga a zenei tartalom miatt, amelyet a pasas a csapatával kínál. Az éneke átütő, akárcsak Mické. Ha az arcéléről nem ismered fel a rokonságukat, a hangjáról biztosan. Itt nincs bújócska. Igazán szórakoztató, humoros előadás volt, amely nemcsak rutint, hanem nagy lazaságot is sugárzott, Chris színes humorával megfűszerezve, és amely nehezen hagyja közömbösen a nézőt. A közelmúlt műfajaiból (rock’n’roll, blues, zydeco, country, folk, sőt reggae) szőtt saját szerzemények ennek az egyedülálló zenésznek és társainak előadásában külön történetet alkotnak, amelyet hitelesen csak Chris és generációs társai tudnak életre kelteni. Az a bizonyos valami, ami manapság egyre ritkább koncertélmény, és épp ezért annál inkább érdemes megbecsülni. A közvetlenségéről és a földhözragadtságáról pedig ne is nyissunk vitát. Reméljük, a pasas a csapatával még visszatér Szlovéniába.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Edita Klemen
