Kiadó: Decca/MCA (eredeti kiadás) & Madfish (újrakiadás)
Megjelenés dátuma: 1972. 4. 28. (eredeti kiadás) / 2023. 4. 14. (újrakiadás)
Producer: Derek Lawrence
Az album hossza: 44.43 perc
Műfaj: Art Rock
Értékelés: 10/10
A Wishbone Ash kétségkívül azon zenekarok egyike, amelyet lehetetlen egyetlen műfaji skatulyába begyömöszölni. Olyan formációról van szó, amely a zenéjében az 1970-es évek eleji brit rock szinte minden aspektusát feltérképezte, anélkül hogy szorosabban valamelyikhez kötődött volna (progrock banda volt a Yes stílusában, space rockerek a Pink Floyd módjára, hard rock csapat a Led Zeppelin nyomán, vagy csupán boogie zenekar a Ten Years After szellemében?). Mindezeket a különféle rockirányzatokat ugyanis megtaláljátok az albumaikon és a dalaikban. Így a legkönnyebb őket az art rockba sorolni, néhány másik hasonló „különc” társaságában, akik egyszerűen sehová sem illeszthetők. Az „Argus” megjelenésekor rendkívül fontos fordulópontot jelentett a zenekar számára. Ez az az album, amely végül a rockzene óriásainak magasabb ligájába emelte őket, és kiérdemelt kereskedelmi sikert hozott nekik (egyebek mellett az ötödik helyet a brit slágerlistán). Itt végre sikerült megtalálniuk a saját, felismerhető zenei arculatukat, és az addig felsorolt zenei elemeket rendkívül hatásos képletté ötvözni, amelyből felejthetetlen klasszikus, és minden idők egyik legjobb rockalbuma született.
Ez az album, hiszed vagy sem, a dalai többségével rendkívül fontos a progresszív, és különösen a power metal fejlődése szempontjából. Amikor a metal még csak szégyenlős csírákban mutatkozott, a Wishbone Ash az „Argus”-on már igazi, fantasy-középkori szövegekkel megtámogatott epikus power metalt nyomott, olyat, amilyet később az Iron Maiden, a Helloween, a Saxon, a Blind Guardian és mások csiszoltak tökélyre, és amilyet ma sikertelenül másol a „klónjaik” millió példánya. A fent említett zenekarok muzsikájában ma megtalálható legfontosabb zenei elemek többségét éppen ezen az albumon fedezték fel (epikus refrének, háromszólamú dallamok, dallamosan harmonikus kettős gitárszólók, amelyek egyébként a zenekar fő ismertetőjegyei, fantasy szövegek és borító). A Wishbone Ash azon kevés zenekarok közé tartozott, amelyek messze megelőzték a korukat. Az „Argus” így (persze akaratlanul) valamiképp az epikus és dallamos metal születését jelenti, amelyen ma, az apatikus önmásolás közepette sok power metal együttes fogát töri hiába, miután elérték a zenitjüket a rengeteg „emulátoruk” társaságában. A Wishbone Ash azonban annak ellenére, hogy ez az album jelenti a zenei csúcsukat, nem ragadt le ennél a stílusnál. Bár az 1970-es évek sok brit zenekara rajongott a fantasy-középkori tematikáért, ezt az albumot elsősorban a két gitár duettje és azok hangszerelése tette mesterművé, amely mindig hagyott elég teret a nyitott „jammelésnek”, a vad szólóknak és a háromszólamú dallamoknak.
Az albumon nincs gyenge pont. Az első két lemezen uralkodó blues- és jazzhatások itt végre sikeresen, tökéletes kölcsönhatásban forrnak össze a dallamos hard rockkal, amely az album magja. Míg az előző két album dalai stílusukban erősen különböztek egymástól, ezúttal mindegyik sikeresen egyesíti a felsorolt zenei elemeket, azzal a különbséggel, hogy az első fél kissé „hagyományosabb” zenekari hangzású, a második fél pedig – az a teljes győzelem, valójában igazi zenei forradalom (az ilyen albumokat szeretem a legjobban!) – az akkori időkhöz képest forradalmi epikus hard rockot hoz (még tovább megyek, és azt mondom: metalt).
Már a kilenc percnél hosszabb nyitó gyöngyszem, a „Time Was” is, amely halk akusztikusgitár-intrójával, vokális harmóniáival és a zenekar tagjai közti erős összjátékkal egy pillanat alatt különleges varázslatot teremt, és azonnal tudtára adja a hallgatónak, hogy ez nem átlagos album. A bevezetést átvezetés követi, ahol Andy Powell és Ted Turner gitárduója először mutatja be a zenekar jellegzetes gitárhangzását, ez a védjegyük, és ez viszi a dalt egészen más irányba. A „Sometime World” gyönyörű, sokarcú power ballada remek bevezetéssel és ízléses basszusmenettel, amely a két gitáros kettős szólóit kíséri, akik elképesztő sebességükkel és dallamosságukkal könnyedén pengetik a húrokat. Itt, akárcsak az album nagy részén, Martin Turner fényes, epikus hangja uralkodik, aki kétségkívül a dallamos rock és tágabban véve a műfaj jobb énekesei közé tartozik. A „Blowin’ Free” érdekes, szinte tréfás nyitó riffet kapott. Itt a zenekar ismét visszatér tömörebb, alapvetőbb oldalához, ahol előbukkannak markáns blueshatásaik és a boogie-ritmus is. Afféle előkészület ahhoz, ami következik – a zenekar történetének egyik legjobb dalához –, a „The King Will Come”-hoz.
Az album második fele a már említett fantasy-eposzával felülmúlja az elsőt, és a zenekar egészen más arcát mutatja meg. A bombasztikus klasszikus, a „The King Will Come” metalos riffjével, ahol Ted Turner a zenekarral felvett öt albumon (ide számolom a dupla koncertalbumot is) a legjobb szólóját játssza, maga a tiszta győzelem. Nem kevésbé lenyűgöző a gyönyörű romantikus ballada, a „Leaf and Stream”, csodás gitárarpeggiókkal és misztikus, hamisítatlanul kelta-pásztorjellegű hangulattal. Ez azon halk, érzelmes (ebben Martin hangjának is nagy szerepe van) és elmélkedő dalok egyike, amely egy pillanat alatt megragadja a hallgatót az intenzitásával. A hideg is végigfut majd a hátatokon. Ezután a valaha született legkiválóbb rockdalok egyike következik.
A „Warrior” felismerhető dallamos metalos központi és nyitó riffjével mese az epikus dallamos rock és metal minden rajongójának. A kezdeti lendület után feszült hangulat következik, ahol Martin misztikusan titokzatos hangjával teljes fényben ragyog. A dal tiszta epikus power metal, amely nagy hatással volt az efféle zenekarokra, élükön az Iron Maidennel, ezért nemcsak a rocktörténet egyik legjobb, hanem egyik legfontosabb dala is. A szöveg központi üzenete az erőről szól, amelyet az embernek tudnia kell használni ahhoz, hogy szabaddá váljon. Minden tiszta győzelem – az epikus énektől és a vokális harmóniáktól kezdve, a két gitáros háromszólamú harmóniáiról nem is beszélve.
A záró eposz, a „Throw Down The Sword” szerintem a legjobb alkotásuk egyáltalán, és a Wishbone Ash teljes dallamos metalos epikusságában, amelyet soha többé nem ismételtek meg, és ahol a kettős gitárszólók hallatán a hallgatónak mindig eláll a lélegzete. A rendkívül dallamos háromszólamú harmóniák mindenütt áradnak, és nem nehéz rájönni, hol találták meg az alapot az 1980-as évek első felének dallamos metal zenekarai a saját alkotásaikhoz. Emellett nem szabad megfeledkezni Martin kiváló, rendkívül epikus énekéről, amelyet a refrénben vokális harmóniák kísérnek. A dal kivezetése és a benne szóló záró harmonikus szólók pedig a legjobbak közé tartoznak, amiket valaha rockzenében hallottam. Egyszerűen annyira jó ez a dal, hogy szavakkal le sem lehet írni. Powell és Turner olyan érzéssel és lélekkel játssza a gitárharmóniákat, hogy a kompozíció (és ezzel az album) végeztével a hallgató egyenesen arra vágyik, hogy még sokszor meghallgassa az albumot. Újra és újra, egymás után.
Az aktuális újrakiadás három koncert bónuszdalt is tartalmaz (valójában egy nagyon ritka, három koncertfelvételt tartalmazó EP-ről van szó, amelyeket Memphisben rögzítettek, és a „Blowin’ Free” kislemez B-oldalán jelentek meg). Valahogy mindenesetre nem illenek az albumra, amely kivételesen kerek egész, sőt kissé megrontják azt a fenséges érzést, amelyet a záró eposz, a „Throw Down the Sword” hagy a hallgatóban.
Az „Argus” az az album, amelyet a rajongók többsége ma a zenekar koronaékszereként ismer el, vagyis amely a zenekart a rock legendái közé emelte. Az album dalainak többségét a zenekar a mai napig játssza a koncertjein, és ez híven tanúskodik az album fontosságáról a számukra. Az album általános miszticizmusát tovább fokozza a remek borító is, amelyen egy középkori katonát látunk őrségben, egy hegyekkel övezett misztikus reggelen, ahogy egy repülő csészealjat néz. Ennek a borítónak az egyik szokatlan vonása, hogy az album CD-n megjelent kiadásainak szinte mindegyike a repülő csészealj nélkül jelent meg. Hogy miért, fogalmam sincs, de szerintem ez a „konspirációs” tény csak még mélyebbé teszi az album varázsát és titokzatosságát. Emellett a múltban sok szó esett arról, hogy konceptalbumról van-e szó (főleg az album második fele miatt, ahol a fantasy-hősi tematikával erősen megtöltött dalok dominálnak). Manapság valahogy megmarad a keserűség, hogy a zenekar soha nem vett fel az Argus nagyszerűségével vetekedő albumot. Az egyszerűen elérhetetlen maradt. Másrészt a zenekar láthatóan tisztában volt határtalan lehetőségeivel, és a mai (különösen metal) zenekarok többségével ellentétben, akik pontosan ezt csinálják, nem akart szénmásolatokat készíteni legnagyszerűbb művéről. Ennek ellenére számos progresszívrock-rajongó még mindig sajnálja a stílusváltást, amelyet a zenekar e legendás album után hajtott végre (a „Wishbone Four”-on, 1973), pedig az nagy kereskedelmi sikert aratott.
Végül még egy érdekesség: ezt az albumot a brit rockrajongók és a Sounds Magazine olvasói 1972 legjobb rockalbumává szavazták, az olyan albumok előtt, mint a „Close To the Edge” (Yes), a „Thick As a Brick” (Jethro Tull), a „Foxtrot” (Genesis) és a „Demons And Wizards” (Uriah Heep) – utóbbi szintén olyan lemez, amely sikeresen épített hidat a zene és a fantázia közé.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Dallista:
1. Time Was (9:42)
2. Sometime World (6:55)
3. Blowin’ Free (5:18)
4. The King Will Come (7:06)
5. Leaf and Stream (3:55)
6. Warrior (5:53)
7. Throw Down the Sword (5:55)
Felállás:
Andy Powell – szólógitárok az 1., 2., 3., 5., 6. és 7. dalon, ritmus- és akusztikus gitárok, ének a 2., 3., 4., 6., 7. és 9. dalon
Ted Turner – szólógitárok a 2., 3., 4., 6., 9. és 10. dalon, ‘slide’ gitár a 3. dalon, ritmus- és akusztikus gitárok, ének az 1. és 3. dalon
Martin Turner – basszusgitárok, ének
Steve Upton – dobok, ütőhangszerek
Közreműködő zenész:
John Tout – orgona a 7. dalon
Az újramasterelt kiadás második LP-je az „Argus Live” koncertalbumot tartalmazza sárga vinilen (válogatás az „Alexandra Palace & Memphis” helyszíneken készült felvételekből)
