Előadó: Wetton & Downes
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 1.5/5
A „Rubicon” az élet kísértéseiről szóló vallomásokra épül, amelyek Julius Caesar történelmi Rubicon-átkelésére és híres mondatára utalnak: „A kocka el van vetve!”, mielőtt zsebre vágta Rómát. Valószínűleg mindannyian átkeltünk életünkben legalább egyszer a Rubiconon,…
De milyen is ez, ha ehhez még Wetton és Downes is csatlakozik? A két fószer 10 dalt kínál, és megint sikerült összekalapálniuk jó 50 percnyi zenét. Vicces, nem? Az előre kiszámítható sablon mellett, amit mára már a kisgyerek is átlát, ezt tulajdonképpen elég nehéz megmagyarázni. Mondjuk mégsem annyira. Downesnak hála a két öreg sokszor úgy ügyeskedik ki magát, hogy a számokat hosszabb, atmoszférikus zongorás bevezetőkkel és kivezetőkkel nyújtja meg.
Ez az album a nyitó The Die Is Cast-nál kap igazán szárnyakra. És rögtön azt gondolod: „Úúú, ez az!” A szám ütős, remek a produkciója, és a klasszikus rockriff is hangsúlyos benne. Megvan a billentyűk tipikus palástja, de a lényeg itt persze a jellegzetes, többszólamú vokál, amely gyönyörű harmóniákat fűz egymás mellé, és teljes fényében a kidolgozott refrénben csillan meg. A riff valójában semmi különös, de ez a két ikonoklaszta már csak tudja a dolgát (ha akarja). A Finger On The Trigger folytatása megerősíti, hogy talán egy friss, szellemesebb és dinamikusabb album áll előttünk, mint az Icon I (2005). Innentől az album végéig már nincs több igazán gyors, „rockos” hangvételű szám. A hátralévő 8 dal tehát balladás vagy félballadás. Többnyire a billentyűk és a vokális aranzsok erős támaszára épülnek, és olykor becsúszik beléjük egy-egy „véletlenül eltévedt” Mitchell-gitárszóló. E balladák közül mindenképp üdvözlendő a sorban harmadik, a Reflections (Of My Life). De amikor ez az élmény többször egymás után megismétlődik, az már nagyon zavaró, mert hirtelen balladák sorában találjuk magunkat, az album elveszti a dinamikáját, kiszámíthatóvá, unalmassá válik, a hallgatónak pedig egyszerűen túl könnyű zenei falatot kínál. A To Catch A Thief és a Tears Of Joy esetében Wetton duettben énekel a The Gathering énekesnőjével, Anneke Von Giersbergennel. Nélküle a két szám tiszta „töltelék” lenne, így viszont a lány érzéki, mennyei angyali hangjával valamelyest szépít a helyzeten. Az album mélypontja a „töltelék” Shannon, amely az előző Icon-lemez „bugyuta” Hey Josephine-jének örököse. A dal ötlettelenségét és „ringaraja” aranzsát Wetton és Downes úgy próbálta eloszlatni, hogy etno-folk elemekkel vegyített vonósokat csempésztek a kíséretbe. E könnyed alkotások közül pozitívan (végre!) kiemelkedik a The Hanging Tree. Ez hangulatában teljesen meggyőző. Végre megjelenik az a melankolikus beütés, ami mindig is jellemezte Wetton hangját a harmóniákkal együtt, akár az Asiában, akár a szólóalbumokon. A dob-ritmussablon és a hozzáadott szintetizátorok remeksége ebben a számban arra figyelmeztet, hogy az album megszületésekor azért mégiscsak két mester ült a stúdióban. Az (ismét) lelassított The Glory Of Winning és a Rubicon refrénjeiben „Asia”-dallamokkal is kimásznak a slamasztikából, de az album vége is valahogy elvizenyősödik…
Hogy milyen minimálisra zsugorodott a szerepe a két kiváló zenésznek, John Mitchell gitárosnak (It Bites, Arena, John Wetton Band, The Urbane, ex-Kino, ex-*Frost) és Steve Christey dobosnak (Jadis), azt érezni a billentyűk abszolút uralmán az egész albumon, a legalapvetőbb ritmussablonok egyszerű hozzáadásán és persze a dalok szerkezetén, amelyek zömmel balladák. Wetton és Downes ugyan hagyott Mitchellnek némi helyet a szólózásra, ami szépen beleolvad a számok kompakt szerkezetébe, de egyébként mit is keresne a gitár az album popballadái között? Ez azt jelenti, hogy Wetton és Downes teljesen egyedül írta az egész anyagot.
Ez az album mindazoknak szól, akik szeretnek gyönyörű többszólamú vokális harmóniákban, vokális kontrasztokban és puha popballadákban elmerülni. Wetton legyengült hangját a produkció jól „megfoltozta” és „megszépítette”, így a lemezen teljesen magabiztosnak hat. Ahogy a hang elvesztette erejét, amit a „Rubicon” ügyesen rejteget, úgy veszítette el láthatóan mindkét zenész az ihletét, illetve „affinitását” a „rockosabb”, keményebb dalok iránt, amelyekre a hallgató az album első két száma után nagyon hamar megéhezik. Az Icon II egyáltalán nem különleges. Ha a pénzt félretesszük, egyszerűen értelmetlen, hogy Downes feloszlatta az Asiát Payne-nel, mert a kreativitását vesztett Wetton, akivel ma együtt dolgozik, az Icon albumokon kifulladt ihletével és ismétlődő megoldásaival valóságos rémálom. Miközben ilyen lelkesen „gyártják” az albumokat, csökkentik az esélyét, hogy az Asia újra összeállt klasszikus felállásában valaha még kiad egy jó lemezt, már ha egyáltalán kiad, ugyanakkor erősítik azt a hipotézist, hogy az Asia klasszikus felállású „újraegyesülése” csupán a gyors pénzszerzés forrása. Hogy tudja az üzlet teljesen elhomályosítani az egyén művészi lényegét! Wetton és Downes olyan tapasztalatokkal rendelkezik, amelyekkel a „Rubicon” albumon is bizonyítják, milyen ügyesen kiképzett blöffölőkké váltak. Se több, se kevesebb.
Felállás
John Wetton ének, basszusgitár, klasszikus és akusztikus gitár
Geoffrey Downes – billentyűk, vocoder
John Mitchell – gitár
Steve Christey – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Hugh McDowell – cselló
Ian McDonald – fuvola
Anneke Von Girsbergen – ének
Produkció
John Wetton & Geoffrey Downes
Számlista
1. The Die Is Cast
2. Finger On The Trigger
3. Reflections (Of My Life)
4. To Catch A Thief
5. Tears Of Joy
6. Shannon
7. The Hanging Tree
8. The Glory Of Winning
9. Whirlpool
10. Rubicon
Az album hossza: 50.27
