Előadó: Gallagher, Rory
Kiadó: Sony BMG
Megjelenés: 1971
Értékelés: 3.5/5
Rory Gallagher a rockzene történetének egyik legszeretetreméltóbb figurájának számít, ami a „profi” bluesrocker szakmáját tekintve kissé meglepő. Rory az életét a blues szolgálatának szentelte, és egyedi előadásmódja minden hallgatónak folyamatosan engedi, hogy mélyen belelásson a szívébe. Őszinte, gyakran szinte naivan kimondott érzelmei villámgyorsan váltanak a mély melankóliából a féktelen lelkesedésbe. Valószínűleg épp ez a vonása hoz minket közel Roryhoz a vallomásaiban, és egyedülálló gitárművészete mellett mindenképp egészen új szemszögből mutatja meg a zenei világot.
A Rory Gallagher egy olyan zenész debütálása, aki tudja, mit akar, de elég halvány elképzelése van arról, hogyan érje el. Ez a legtisztább bluesrock, amit Rorytól valaha hallhatsz, és egyben az egyik legmelankolikusabb, hogy úgy mondjam, „bánatos” lemeze. Ennek a „szomorúságnak” a nagy részét a Taste trió nemrégiben bekövetkezett felbomlása okozza, amellyel Gallagher nagy terveket szőtt. De nem hiányoznak a pörgős boogie–blues ritmusok sem, a tipikus Gallagher-riffekkel megtámogatva, amelyek rendesen odavágnak az embernek. Ilyen a nyitó Laundromat, amely első hallásra, legalábbis témáját tekintve, Albert King bluesát idézi, de később kiderül, hogy semmi köze hozzá. A lendületes felvezetést túl hamar szakítja meg a Just The Smile, amely megmutatja, mennyire érti és szereti Rory a folkot, és hogy a gyökerei milyen mélyen ebbe nyúlnak vissza. A szomorúság és a melankólia kéz a kézben járja végig az I Fall Apart című dalt, miközben a hangot Rory elképesztő Stratocasterje adja meg, a maga teljes túlérzékenységével, a Taste szomorú végének egész cirkuszától megihletve – abba a zenekarba Rory annyi energiát fektetett. Következik a Wave Myself Goodbye, egy tökéletes, humorral teli blues, amelyben az albumon először hallhatjuk a volt Atomic Rooster- és Arthur Brown-billentyűst, Vince Crane-t. Az akusztikus hangzás a mesterien megszólaltatott zongorával a lemez egyik csúcspontja, és nagyon üdítő kiruccanás a szomorúsággal teli hangulatból, amely – szívből mondom – túlságosan rányomja a bélyegét az egész albumra. Optimizmussal teli a következő, hasonlóan Taste utáni hangulatú Hands Up is, amely Rory közelgő szabadulását jelzi a problémákkal teli múlt szoros öleléséből. Ám a gitáros számára ez még korai időszak, úgyhogy nem megy ilyen egyszerűen. A Sinner Boy, amelyet a gitáros mesteri slide-játéka vezet, és fáradhatatlanul beszél hozzánk végig a számon, a mélypontról mesél, amelyet a fiatalember nemrég elért, és közben megdöbbentő érzelmi érettséget hangsúlyoz, ami erőteljes előadásában egyszerűen hihetetlen. Hasonló hangulatú a For The Last Time, amely a főtéma ismételgetésében talán kissé elvész, de a fenomenális megszólalásnak köszönhetően végül valószínűleg az album legjobb száma lesz. Úgy tűnik, Rory végre végleg megbékél a Taste felbomlásával az I’m Not Surprised-ban, ahol a Fats Domino-s zongorajáték Gallagher rekedtes vokáljával kísérve friss szelet hoz. Ilyen számokból határozottan több kellett volna, de hát az úr, úgy látszik, még túl erős hatása alatt állt a már annyiszor emlegetett Taste körüli eseményeknek.
A többé-kevésbé egysíkú debütalbum két nagyobb meglepetését az It’s You és a Can’t Believe It’s True hozza. Az elsőben erős countryhangulat érződik, Rory mandolinon (!) szórakoztat minket, míg az utóbbi jazz–folk izé megmutatja Rory zenei hatásainak széles palettáját, amelyből Gallagher később a pályafutása során még sokszor szégyenkezés nélkül merített.
A Rory Gallagher alapvetően szolid album, amely a későbbi mesterművek erős konkurenciájában elsősorban egy nagyon sikeres történet ígéretes kezdete. Ami hiányzik belőle, az főleg a felszabadultság, amit Gallagher erőteljes, meggyőző előadással ellensúlyoz, ahogy az egy hozzá hasonló kaliberű zenésztől várható. Mindenképp nélkülözhetetlen lemez a rajongóknak, a többi bluesrock-kedvelőnek viszont inkább valamelyik későbbi albumát ajánlom ismerkedésnek.
Felállás
Rory Gallagher: ének/gitár/alt-szaxofon/mandolin
Gerry McAvoy: basszusgitár
Wilgar Campbell: dob
Vincent Crane: zongora
Produkció
Rory Gallagher
Számlista
1.Laundromat
2.Just The Smile
3.I Fall Apart
4.Wave Myself Goodbye
5.Hands Up
6.Sinner Boy
7.For The Last Time
8.It’s You
9.I’m Not Surprised
10.Can’t Believe It’s True
Az album hossza: 55.12
