Rockos kikapcsolódás a tó partján (2014)

Szerző: Sebastijan Videc
Fotók: Jerneja Jerak
Videó: Sebastijan Videc

Helyszín: Schwarzlsee / Grác / Ausztria
A koncert dátuma: 2014. 08. 01.
Jegyár: 109.90€/149.90€

A See Rock fesztivál kezdetei 2011-ig nyúlnak vissza, amikor a Grác melletti, Šentilj felé eső Schwarzlsee mesterséges tó partján álló nagyszínpadon megrendezték az első önálló nyári koncerteket olyan előadókkal, mint Bryan Adams, Roxette, The Eagles és mások. Már a következő évben rockosabb-metalosabb arcot kezdett ölteni a fesztivál a Guns’n’roses, a The Cult, a Sonata Arctica és a Soulfly fellépésével. Tavaly a Seerock kétnaposra nőtte ki magát, és megint csengő neveket csalt a tópartra, köztük az Iron Maident is (a beszámolót ITT olvashatod).

A zajvédő falak felállítása a turistaszezon kellős közepén, és az ebből adódó végtelen autósorok a stájer autópályán megakadályozták, hogy a Rockline csapata időben odaérjen a fesztiválterületre. Az All Against My Minddal így sajnos ketten teljesen lemaradtunk, ahogy az Uriah Heep műsorának is a java részéről, pedig ők megmutatták, hogyan kell ezt csinálni. A korai időpont ellenére az ötödik évtizedénél tartó angolok még az amúgy is forró levegőben is meglepően népes közönséget melegítettek tovább. Az egyórás műsorban az Uriah Heep végigvonult a legnagyobb slágerein, és az idősebb közönség nagy örömére természetesen nem maradt ki sem a Lady in black, sem a szinte népdallá vált Easy Livin’.

A elég húzós tempó nekünk, újságíróknak sem hagyott sok időt pihenésre és hűsölésre a Schwarzlsee partján álló fenyők árnyékában, hiszen már jött is a Sabaton. Be kell vallanom, hogy ezeket a svéd „katonametálosokat” már nem szoktam ilyen korán és ilyen rövid setlisttel látni (jövőre ráadásul már headlinerek lesznek a Wackenen!). Mindenki, aki egy hete látta őket a Metaldays nagyszínpadának záró fellépésén, nagy elvárásokkal ült le erre a koncertre. A késés és a hangosítási gondok azonban sajnos már előre jelezték, hogy ez a produkció valószínűleg nem a megszokott színvonalat hozza majd. A mára már klasszikus nyitódal, a Ghost Division megerősítette a hanggal kapcsolatos félelmeinket: az énekhangot alig lehetett hallani, a gitárok és a basszus valahol a középtartományban olvadtak egybe, a dob pedig időnként átvágott rajtuk. A hangkép a koncert során valamelyest javult, a produkciót viszont a kiváló színpadi energia mentette meg, no meg a kötelező viccelődés Joakim péniszén, és a „Noch ein bier!” kiáltozás, mintha még egy sör kellene.

Egy rövid szünet után újabb adag rock’n’roll következett – ezúttal a fiatal ausztrálok, az Airbourne! A zenekar megosztja a véleményeket: első hallásra az AC/DC klónjának tűnnek – hasonló riffek, hasonló ének, és hát, lám-lám, ők is „down under” valók. Sokan felróják nekik ezt a hasonlóságot a példaképeikkel, de úgy tűnik, a zenéjükkel hidat építettek a generációk között, ami a telt nézőtér arcán is nyilvánvalóan meglátszott. A fiatalos energia, amivel az AC/DC már évtizedek óta nem rendelkezik, a gyors tempó, a ragadós dallamok és a banda frontembere, Joel O’Keefe bolondozása pedig egy olyan statikus közönséget is könnyedén megmozgat, mint amilyen az osztrák gyakran szokott lenni. Joel különösen híres a koncertbeli „kilengéseiről”: már többször (a biztonságiak nagy rémületére) felmászott a színpadszerkezet tetejére, és onnan, a magasból játszott gitáron. Ezúttal nem ment el ilyen végletekig, viszont számtalan sörösdobozt összetört a saját fején, és a közönség nagy tetszése mellett egy roadie vállán szólózta végig a részét, miközben az a fesztiválterületet elválasztó „söntéskarikán” belül cipelte. A zenekar tíz dalban végigment mind a három stúdióalbumán, a záró Running Free-ben pedig példaképeik dallamait is megidézték: a Black Sabbath Paranoidját és a Malcolm Youngnak ajánlott Dog Eat Dogot.

Ha Bubbának vagy Jedadiahnak hívnak, és valahol Düsseldorf környékén laksz, akkor a következő zenekar, amelyik színpadra lépett, biztosan a kedvedre való. A színpadot ugyanis a német „yeehaw” mókamesterek, a The BossHoss foglalta el. Bár a közönségnek többször is azt bizonygatták, hogy Mississippiből jöttek, a srácok valójában Berlinben élnek és alkotnak. Az angol szövegek és az amerikai Dél, a redneckek, a rodeó, a monster truckok és minden, ami ehhez tartozik, parodizálása ellenére éppen a német nyelvterületen értek el a legnagyobb népszerűséget, ahol tízéves működésük alatt már jó néhány száz koncertet adtak. Az Airbourne névre hallgató robbanásszerű löket után a színpad előtti sorok kissé megritkultak, de a kitartók kiváló hanggal és remek előadással kaptak jutalmat. A zenekar magját Boss Burns (Alec Völkel) és Hoss Power (Sascha Vollmer) énekesek alkotják. A hetes, amely egzotikusabb hangszereken is játszik, mint a mosódeszka, a tambura vagy a nagybőgő, a pénteki fellépésen kiegészült a Tijuana Underrounds fúvóstriójával is, amely trombitával, szaxofonnal és harsonával mexikói mariachi hangulatot varázsolt az egész műsorra.

Ennyi kiváló zenekar mellett ezúttal elég nehéz volt időt találni a pihenésre és a nagyon is kellő táplálkozásra a drága kajákkal és a méregdrága sörrel, amely – akárcsak tavaly – kitartóan öt eurónál tart egy pohárért vagy dobozért. A színpad azonban hamar készen állt a Status Quo öregjeinek. Bár az eredeti négyes, a „The Fab Four” rövid fellépéssorozata már tavaly véget ért, a mostani felállás – a tavaly érkezett dobost leszámítva – már csaknem három évtizede együtt van. Ennyi idő alatt egy zenekar megtanul úgy lélegezni, mint egyetlen test, és ha mindehhez még közös szeretet is társul a zene iránt, akkor egy jó koncertet csak a felsőbb erők tudnak megakadályozni. Ezúttal viszont a srácok, vagy inkább úriemberek, mindennél erősebbek voltak. Ragadós dallamaikkal már az első számnál, a Caroline-nál az egész helyszínt egyetlen hatalmas táncparkettá változtatták. Öreg és fiatal együtt táncolt, miközben az angolok slágert slágerre halmoztak a színpadról. Rossi és Parfitt, a két fő torok vokális harmóniái és kontrasztjai varázslatosan simogatták a fület, a táncot pedig csak a legendás In the Army Now állította meg, amellyel persze hatalmas, az egész közönség által énekelt kíséretet arattak. A zenekar idősebb tagjainak és a közönségnek is rövid szünetet adott Leon Cave, aki megmutatta, mit tud a dobok mögött. Ez azonban csak a vihar előtti csend volt, mert jött az igazi rock’n’roll vihar, amelyben a nagypapák megmutatták, hogyan kell ezt csinálni, a rendes műsort pedig a Rockin’ All Over the World zárta. Szerintem ez volt a nap legjobb fellépése, a közönség pedig még ráadásra is vissza tudta csalogatni őket a színpadra. Egyszerűen felejthetetlen!

Irónia, hogy Rossi első zenekarát, amelyből a Status Quo kinőtt, The Scorpionsnak hívták, miközben az est fő sztárjai éppen a Scorpions (az a német) voltak. A két zenekar ugyanis a múlt század hatvanas éveinek közepéig nyúlik vissza, és hamarosan mindkettő az ötvenéves fennállását ünnepli. A látványos színpad videóvetítésekkel, hidraulikusan emelkedő dobokkal és kifutóval sokat ígért, de hát a zenénél minden más fontosabb. És éppen itt csúszott el a dolog. A koncert elég keserű szájízt hagyott maga után. Már a nyitó Sting in the Tailnél olyan érzése volt az embernek, hogy Klaus nincs egészen magánál. A videófalon látható közeli képeken félig lehunyt szemek és „nekem mindegy” hozzáállás látszott, mintha a koncert előtt elszívott volna egy-két jointot. A kezdet nem sok jót ígért. Énekben tántorgott, ennek következtében a közönségtől is alig kapott valamiféle reakciót, ami az alábbi videón is jól látszik. Legalábbis az elején Rudolf Schenker kicsiny gitárjaival való pózolása és a pótdobos, Johan Franzon az emelkedő emelvényen való szerepeltetése mellett csak a másik gitáros, Matthias Jabbs érdemel említést, aki kiválóan eljátszott szólóival legalább valamivel az átlag fölött tartotta a hangképet. Klaus szeszélyes színpadi viselkedése tovább folytatódott, amikor a roadie-k bosszúságára tamburint hajigált az első sorok és a dobok felé. A dolog kissé javulni kezdett a The Best is Yet To Come előadásával, amikor Klaus is gitárt ragadott, a közönség pedig végre igazán beindult a romantikus klasszikus, a Send Me An Angel alatt. A zenekar végigsétált gazdag életművének egy részén, és a rendes műsor túl hamar véget ért. Nem volt meglepetés, hogy az első ráadásban helyet kapott a Rock Me Like a Hurricane és a Wind of Change is, a közönség pedig még egyszer vissza tudta csalogatni a zenekart a színpadra. Bármilyen kétségbeejtően indult is, a koncert szerencsére kijavult, és jól zárt egy igazán kiváló rockkoncertes napot. Ránk viszont egy rövid pihenéssel töltött éjszaka és a See Rock metálnapjára való felkészülés várt.      

Setlista

Sabaton

1. Ghost Division
2. To Hell And Back
3. Carolus Rex
4. Resist And Bite
5. Soldier of 3 Armies
6. Far From the Fame
7. The Art of War
8. Primo Victoria
9. Metal Crüe

Airbourne

1. Ready to Rock
2. Too Much, Too Young, Too Fast
3. No One Fits Me (Better Than You)
4. Diamond in the Rough
5. Girls in Black
6. Cheap Wine & Cheaper Women
7. Black Dog Barking
8. Chewin’ the Fat
9. Live it Up
10. Running Free 

Képgaléria