Fellépők: Anthrax, Ektomorf, Europe, Hirax, Mad Max, More, Obituary, Rob Rock, Stryper, Twisted Sister, Unisonic
Helyszín: Balingen / Messegelände / Németország
Dátum: 2014. július 12.
A Bang Your Head!!! 2014 második napja a RockLine csapatának a szokásosnál egy kicsit később kezdődött. Az idő elromlott, felhők borították be az eget, mi pedig az első nap alapos megpróbáltatásait heverték ki, hiszen Axel Rudi Pell maratoni showjával olyan estét adott, amely a hard rock hosszú pályafutású trubadúrjának karrierjében aranybetűkkel íródik be. Jubileumi koncertjét ugyanis felvették és filmre is vették, DVD- és hang-CD-kiadvány lesz belőle. Mindegy, a rendkívül érdekes More-t Chris Tsangaridesszel, az NWOBHM-korszak feltámasztott lovasait kihagytuk, és a klasszikus amerikai thrash metalosok, a tajtékzó Hirax fellépésére futottunk be. A karizmatikus, sötét bőrű énekes, Katon W. De Pena, vagy ahogy errefelé hívják, „Bobby Johnson” diktálta a színpadi eseményeket. Az ébredező közönség, amely épp esőkabátokba öltözködött, vasbeton összeszokottságú rohamot kapott: a speed/thrash ősi riffjei géppuskatűzként szitálták a helyszínt. Ha a More kellemesen vakargatta reggel a füleket, a Hirax igazi horogot vitt be a homlokra, amitől a balingeni dombság is felébredt és megmozdult.
A harmadik zenekar az energiát teljesen a másik végletbe vitte. A színpadon ugyanis a rutinos Mad Max állt, a hosszú életű német hard rockerek, akiket az énekes-gitáros Michael Voss vezet, aki egyébként a német hard rock-iskola igazi producerguruja. A dobok mögött Axl Cruse társaskodott vele, a mai Mad Max másik eredeti tagja. A srácok pályafutásuk klasszikusait sorolták. Voss hangi potenciálja a játékidő előrehaladtával kissé megkopott, de a zenekar egészében rutinosan és tapasztaltan uralta a színpadot, Voss pedig a jó hangulat kedvéért néhány pikáns viccet is elsütött, tovább melegítve a hazai közönséget. Egymás után zúgtak fel a Burning The Stage, a Night Of Passion, a Rolling Thunder, a Wait For The Night, a Lonely Is The Hunter, a Never Say Never és a Thoughts Of A Dying Man, a banda pedig a The Sweet-feldolgozással, a Fox On The Runnal zárta a fellépését. Közben eleredt az eső, és a közönség a színpad előtt alaposan megritkult. A színpadra skandináv zenészekből álló csapatával a kiváló amerikai énekes és zeneszerző, Rob Rock lépett fel. A játékidőt pályafutása dalainak lejátszására használta, és megdöbbentett azzal a makacs énektartással, amely a színrajáték hosszú évei alatt edzett énekest ezúttal sem hagyta cserben. Kivételes. Mögötte svéd zenei perfekcionisták szilárd és koherens csapata állt, közülük Carl Johan Grimmark (Narnia) neve emelkedett ki. A fesztivál folytatása nehezebb hangok jegyében telt. Sőt, kifejezetten brutalizáltak, amikor a színpadot „kivágta” mészárosriffgépezetével az egyedülálló floridai death metal csapat, az Obituary. Tardy az Tardy. Hang, karizma. Ráadásul lenyűgöző, természetesen megőrzött göndör sörénye van, amilyenről a kicsinosított Twisted Sister-bábu, Dee Snider ma csak álmodozhat. A The End Complete, a Stinkupuss, a kötelező Slowly We Rot, az Inked By Blood, az Immortal Visions, az I’m In Pain, a Chopped in Half és a Back to One! Kívánhat ennél többet a régi iskola death metal-dörgésének rajongója? Pusztító előadás. Tetőtől talpig.
A Stryper, a fehér hard rockerek a karizmatikus Michael Sweettel érett éveikben is remekül működnek. Az új album, a „No More Hell to Pay” a legkeményebben szól a történetükben, ugyanakkor tele van kiváló ötletekkel és kifinomult dalszerzői érzékkel. Sőt az is megtörtént, hogy Robert Sweet úgy állíttatta fel a dobjait, hogy a közönség felé nézzen. A Reach Out, a sing Along Song, a Calling On You, a Loud And Clear és a Free klasszikusai mellett a banda egy Kiss-feldolgozással, a Shout Out Loud-dal fűszerezte a setlistet, és eljátszotta a „No More Hell To Pay” egyetlen új dalát, a kiváló és sötét Marching Into Battle-t. A fellépést a Soldiers Undrer Comand és a To Hell With The Devil zárta. A Stryper megőrzi a színpadi show-k frissességét és dinamikáját. A közönség közé ezúttal csak vagy két biblia repült, és az aszfaltos placcra érkezve szét is estek.
Valamikor délután öt körül lépett színpadra az Unisonic. A szupergruppot Mandy Meyer (Krokus, ex-Asia) és Kai Hansen (Gamma Ray) gitáros, Denis Ward (Pink Cream 69) basszusgitáros, Costa Zafiriou (ex-Pink Cream 69) dobos és a megsemmisíthetetlen énekes, Michael Kiske (ex-Helloween) alkotja. Az Unisonic ma a Gamma Rayjel együtt az, ami a Helloween soha többé nem lesz, de már nem is lehet. A jelenlegi formában és felállásban 2003 óta biztosan nem. Ezért jelent az Unisonic igazi gyógyírt a régi Helloween vigasztalhatatlan rajongóinak sebeire. Ez persze nem működne, ha Kiske hangja nem maradt volna ilyen kiválóan karban. Teljes vérű előadása meggyőző volt, és Kiske könnyedén vette az összes részt, még azokat is, amelyekről csendben azt hittük, hogy „rutinból megkerüli” az alacsonyabb fekvésekben, vagy a „kiabálást” inkább átengedi a közönségnek. A banda többnyire az elsőlemezes dalokat játszotta, mellé betett egy újat, a For the Kingdom-ot, és meglepett egy Helloween-klasszikus, a March Of Time előadásával. Deris csak álmodozhat olyan énekformáról, amilyen Kiskének ma van. Az Unisonic, a hihetetlen rutin mintapéldánya, bravúros fellépését a várakozásnak megfelelően a Helloween-sztenderddel, az I Want Out-tal zárta, vagyis azzal az felejthetetlen riffel, amelyet az európai power metal atyja, Kai Hansen vert be.
Az Ektomorf fellépését kihagytuk, és az idő alatt pihenőt és frissítőt engedtünk meg magunknak, a fesztiváli nap pedig a csúcspont felé tartott, amikor még az Anthrax, az Europe, és a második nap főszereplőjeként a Twisted Sister következett a színpadon. De kezdjük az Anthrax előadásával. Ők a várakozásnak megfelelő setlistet állítottak össze, csupa klasszikusból, az Among the Living-gel kezdve, aztán a Caught in the Mosh, majd az Indians, a Got the Time. Viharos fellépésüket, amikor a közönségből minden repült, a helyszínen pedig porfelhő szállt fel, a várakozásnak megfelelően az I Am the Law és a Trust-feldolgozás, az Antisocial zárta. Az új gitáros, Jonathan Donais is a felállásban van. Ő a Volbeathez átigazolt Rob Caggiano helyét vette át. Belladonna pedig természetesen nem bírta fékezni ügyes szóáradatát, amellyel még jobban megsózta ezt a látványos bohózatot. Az Anthrax továbbra is gépezet!
A közönség az Anthrax-őrület után alaposan átrendeződött, majd a színpadra a svéd hard rockerek, az Europe léptek. Ők a fellépést a „Riches to Rags” album bemutatására használták, a címadó dallal nyitották is a showt. Joey Tempest énekesből nem fogy ki a karizma, jellegzetes színpadi játéka pedig a zenekar dinamikus előadásának fő építőköve, amely a többi tag statikussága miatt egyébként unalmas lenne. John Norum ismét elvarázsolt kiváló érzékével és finom ragyogásával a középső hangszeres részekben. A banda a színpadon még mindig megdönthetetlen erőd, Tempest pedig bölcsen takarékoskodik az energiával, és rutinosan elkerüli a legmagasabb hangfekvéseket. A klasszikusok a várakozásnak megfelelően nem maradtak el: Superstitious, Girl From Lebanon, Sign of the Times, Let the Good TImes Rock, a reguláris részt pedig a Rock the Night zárta. A banda ezután egy „fölösleges” újabb dallal, a Last Look at Eden-nel szolgált, majd természetesen azzal a dallal, amelyre mindenki várt, a The Final Countdown-nal. Az Europe-koncert Cherokee és Kerry nélkül voltaképpen a zenekar mostani fellépésének legnagyobb meglepetése volt.
A nagy finálé gyanánt a Twisted Sister zárta a főszínpad eseményeit. Ők a Bang Your Head!!! régi ismerősei. Ami a zenekar headliner pozícióját mindig is nyomasztotta, az az saját anyag hiánya. Oké, a „Stay Hungry” album egyszerűen a zenekar várható színpadi prózája… De Dee Snidernek az ilyen előadást „történetek” és „szaftos kitalációk” tengerével kell megtöltenie, amelyeket szüntelenül szül a dús fantáziája, és amelyekkel a Twisted Sister rutinból nyújtja a fellépéseit. Az ikonikus és javíthatatlan rock’n’roll-fecsegő, a glam metal nyelves doktora, Dee Snider több mint remekül érezte magát a „színtér királya” szerepében, a zsúfolásig megtelt helyszín pedig szó szerint az ő kezéből evett. Tehát kezdés a Stay Hungry-val, majd a Shoot ‘Em Down, a You Can’t Stopp Rock ‘n’ Roll, a Captain Howdy, a Street Justice, a megsemmisíthetetlen We’re Not Gonna Take It, a The Kids are Back, az I Believe in Rock’n’Roll, a Born to Raise Hell, a The Fire Still Burns, a The Price, a Burn in Hell és a záró I Wanna Rock (ráadásként még a Come Out And Play és az S.M.F. következett). Hogy a Twisted Sister igazolta-e a főszereplő szerepét vagy sem, azon lehet vitatkozni, tekintve a koncertjeik ismételhetőségét és kiszámíthatóságát. Azoknak, akik nem először láttuk őket, a fellépés biztosan nem jelentett semmi különöset. Sok a játék, a bohózat felpörgetése, ezt a zenekar a mindenre elszánt és kezelhetetlenül karizmatikus Sniderrel könnyedén teremti meg. Balingen élvezte, őrjöngött, szinte forrt a pozitív vibrálástól. És ez számított, a Twisted Sister pedig még egyszer leigázta a fesztivál főszínpadát, ami a céljuk volt.
szöveg: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Odlične fotke „mojega” najljubšega, karizmatičnega benda, mislim, da, uredništvo ve, za koga gre.