Rock Of Ages 2016 – a harmadik nap!
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Seebronn (Rottenburg am Neckar) / Festplatz / Németország
A koncert dátuma: 2016. július 31.
Látogatók száma: 6000
Jegyár: 109,00€ (háromnapos elővételes jegy) / 135,00€ (a fesztivál napján)
Megérkezett a Rock of Ages 11. fesztiváljának utolsó, vagyis harmadik napja. Vasárnap volt, és igazán lehangolóan indult: reggel leszakadt az ég. Esett, és esett, és esett. Egész Seebronn környékén, a szomszédos falvakban, Hailfingenben, Ergenzingenben, Wolfenhausenben, Bondorfban és a nagyobb Rottenburg am Neckarban is. Komoly felhőszakadások voltak, egészen délután egyig. Aztán az idő megnyugodott, a felhőzet lassan, de kitartóan foszladozott, helyét pedig a szétszakadozott felhők között áttörő napsugarak vették át. Hihetetlen szerencse az időjárással, már a harmadik napon egymás után. Se túl meleg, se túl hideg.
Az utolsó nap is délutáni programmal indult, fél négykor. Öt fellépő állt a műsorban, mégis csak négy játszott. Elmaradt ugyanis a harmadik nap főzenekarának, a nyolcvanas évek pop-ikonjának, Kim Wilde-nak a koncertje. Közvetlenül a Fargo koncertje után a fesztivál vezetője, Horst lépett a színpadra, és bejelentette, hogy a stuttgarti repülőtéren történt baleset miatt a reptér le van zárva. Hiába próbálták átfoglalni a járatot, amellyel Kim Wilde a kísérőzenekarával a Rock Of Ages-re érkezett volna, nem volt szerencséjük, így a koncertet le kellett mondani. Az UFO után ez már a második lemondás az idei Rock Of Ages fesztiválon!
Elég sok volt a morgolódás, a méltatlankodás, sőt a füttyögés is. A programban így csak a Fargo, az Erste Allgemeine Verunsicherung – nagyjából az „osztrák Agropop, ha egy kicsit felületesen nézzük a szlovén Agropopot” –, a legendás brit rock-nehézsúlyúak, a Slade, és utánuk a jóval kifinomultabb Barclay James Harvest maradt (a zenekar azon változata, amelyet a basszusgitáros Les Holroyd vezet).
Még a Kim Wilde-koncert lemondásáról szóló szerencsétlen bejelentés előtt nyitották meg a harmadik napot a hannoveri hard rock veteránok, a német Fargo, akiket a nem kevésbé legendás basszusgitáros, Peter Knorn vezet, aki a heavy metalos Victoryban is megfordult. A Fargo fellépése az idei fesztivál exkluzív attrakciója volt, hiszen hosszú idő óta ez volt a zenekar egyetlen koncertje. Knornt ma a zenekarban Peter Ladwig gitáros-énekes, Arndt Shultz szólógitáros és Nikolas Fritz dobos veszi körül. A banda az aranykorban többek között az AC/DC, a Mother’s Finest és a The Small Faces előtt is játszott, és most a klasszikus anyagát hozta, amelyet az 1979 és 1982 között megjelent albumok alkotnak. Összesen négy lemez. De ez nem mérce, az anyag számít. Kiválóan összerakott dalok, a rockos lendület és a dallamos fülbemászóság pompás egyensúlyával, hihetetlenül dallamos, könnyen megjegyezhető refrénekkel koronázva. Ez a régi iskolás, igazhitű hard rock tésztájából gyúrt energia, amely azonnal magával ragad. Hasonlóan fenomenális rock’n’roll-adaggal nyitott az előző napon a Lucifer’s Friend is. Kiváló fellépés volt ez a legendás formációtól, amelyben a The Scorpionshoz való csatlakozása előtt rövid ideig még Matthias Jabs is megfordult gitárosként. A zenekar ritka koncertezéséhez képest rendkívül kompakt, kidolgozott és összeszokott előadás!
Következőként az osztrák Erste Allgemeine Verunsicherung, röviden EAV lépett színpadra. A rock’n’roll bohócai, hihetetlenül intelligens szatíra és a modern ember életét kifigurázó paródia keveréke. Az már 1977-ben alakult zenekar egy hattagú formáció, amelyet a hajtóerő és a határtalan ötletek forrása, a kicsattanó, burjánzó fantáziájú énekes-színész, Klaus Eberhartinger, a gitárosok, Thomas Spitzer és Kurt Keinrath, a billentyűs Franz Kreimer, a sötét bőrű basszusgitáros, Alvis Reid és a dobos, Aaron Thier képvisel. Minden szem Klaus Eberhartinger színházán csüngött, aki az előadás alatt folyton átöltözött a repertoár egyes dalainak központi figuráivá. Nemcsak a ragyogó szövegek, hanem maguknak a daloknak a felépítése is különleges: az EAV a rock hagyományába beleolvasztja a pop, a funk, a kabarézene és a tangó műfaji rugóit, szükség esetén pedig latin ritmusokkal, alpesi polkával is megpatkolja a számokat, amikor pedig az olaszokat „gúnyolja” (Heissse Nacht in Palermo), szépen hozzájön a mediterrán dallamvilág könnyed lehelete is. Szóval: féktelen komédia. A dalok közötti szünetekben sem hagyta Klaus levegőhöz jutni a közönséget: nyelvtörő dumagép módjára pörgette a nyelvét, és megállás nélkül, fékezhetetlenül zúdította magából a humoreszkeket, amelyeknek se vége, se hossza nem volt. Ennyi szívből jövő nevetést a fesztiválon biztosan nem csalt elő a közönségből egyetlen más fellépő sem. Nevetés könnyekig és görcsökig. Fájdalmakig. A szövegek persze teljes egészében németek. A banda előadta repertoárja kötelező humoreszkjeit, többek között a következőket: Ba-Ba-Banküberfall, Märchenprinz, Heiße Nächte (in Palermo), Fata Morgana, Küss die Hand, schöne Frau, An der Copacabana, Samurai, Was ist Loss, Geld Oder Leben, Burli,… Az EAV-show-hoz kötelező a némettudás, különben pillanatok alatt unatkozni kezdesz.
A Slade azon kevés még működő legendás rockzenekarok egyike, amelyek úttörő munkájukkal többek között a The Ramonest, a Kisst, a Mötley Crüe-t, a Twisted Sistert és másokat is inspirálták, a RockLine csapatának pedig a portál tízéves története során egészen mostanáig nem sikerült elkapnia őket európai színpadokon. Ezért is volt még nagyobb az érdeklődés a fellépésük iránt. A kvartettben az eredeti tagok közül ma is a híres „pöttöm ember”, Dave Hill gitáros és a (mára) fogatlan dobos, Don Powell játszik, a basszusgitáros (és hegedűs) és kiegészítő énekes posztját John Berry tölti be, a vezető énekes és ritmusgitáros pedig Mal McNulty. A banda 2005 óta játszik ebben a felállásban. Saját anyag viszont már a nyolcvanas évek második fele óta nincs, hiszen a csapatból rég kiszálltak a fő ötletgazdák, az eredeti Slade-felállás nyugdíjba vonult tagjai, Noddy Holder és Jim Lea. Mindegy. A banda a nosztalgia húrjait pengette, kiváló koncerttel, amelyen ügyesen kihasználta a hatalmas, tágas színpadot (a „cat walkkal” együtt). Különösen Dave Hillel volt tele a színpad: vadul rohangált egyik végéből a másikba, sok időt töltött a cat walk elején, ahol szorosan magához kötötte a közönséget, amely a koncert alatt végig remekül együtt dolgozott a zenekarral. Hogyne tenné, amikor ott van a zsebedben a Gudbuy T’Jane (nyitódal), aztán a Lock Up Your Daughters, a Look Wot You Dun, az Everyday, a Cuz I Love You, a My Baby Left Me, a Far Far Away, a Run Runaway, a Mama Weer All Crazee Now, a Get Down And Get With It, a legvégén pedig a nagyon várt My Oh My és utána a Cum On Feel the Noize. A Slade-klasszikusok és -slágerek őrült koncertruletje. És a banda kiválóan játszik. Dave Hill, valószínűleg a bolygó, ha nem a galaxis egyik legkisebb termetű gitárosa, kihasznál egy kisebb emelvényt, amelyre felmászik. Rajta toporog balról jobb lábra – ez a színpadi védjegye. Emelvény van középen és a bal szélen is. Amikor ma látod a Slade-et a színpadon, azonnal világos, miért tartják őket olyan zenekarnak, amely drasztikusan befolyásolta a későbbi glam rock és glam metal fejlődését. Még mindig nehéz kvantumnyi, el nem képzelt rock’n’roll energiát és előadói erőt sajtolnak ki magukból, amelyet a magas fokú összeszokottság briliánsa ékesít. A Rock of Ages kőkeményen megtelt elektromossággal, és a kicsapongással teli, kitörő rock’n’roll őrület feszültsége egy pillanatra sem lankadt. A koncert egy szemvillanás alatt fordult. Hillen és a csapaton nem látszik sem a kor, sem az idő. A mai Slade-ben még mindig érezni azt az ifjonti hevet és a féktelen rockvarázs hamisítatlan báját!
Kim Wilde fellépésének elmaradása miatt a főzenekar szerepe valahogy csendben a Barclay James Harvest feat. Les Holroyd együttesre szállt. A bandát egyébként felkérték, hogy hosszabbítsa meg a műsorát, de öt percnél többet nem kaptunk tőlük. A technikusok inkább húzták-halasztották, nyújtották a szüneteket a fellépők között, ezért a várakozás nagyon fárasztóvá vált. Les Holroyd ugyanakkor már a színpadra lépve kifejezte a zenekar együttérzését a közönséggel Kim Wilde elmaradt koncertje miatt. A Barclay James Harvest feat. Les Holroyd olyan előadót hozott a színpadra, amely stílusában mérföldekre áll mindentől, amit addig az esti fesztiválon hallottunk. A BJH művészi kifinomultsággal bír. Szimfonikus és progresszív rock elemeket hordoz, ezért inkább a progresszív rock rajongóihoz áll közel, olyan zenekarok híveihez, mint a Pink Floyd, a Camel, a Genesis, vagy a későbbi neoprogresszív rock formációk, mint azokhoz, akik közvetlen hard rockos feszültséget keresnek. Utóbbiakból pedig egyértelműen túlsúlyban voltak a fesztiválon, így a BJH feat. Les Holroyd fellépése semmiképp sem adhatta meg a fesztivál eseményeinek utolsó csúcspontját. Jobb lett volna, ha ebben az esetben a BJH feat. Les Holroyd és a Slade szerepet, azaz helyet cserél a műsorban. Következésképp nem volt nehéz észrevenni a közönség komoly megcsappanását, amely kitartóan hagyta el a fesztiváltérséget a BJH feat. Les Holroyd koncertje alatt. Mindenesetre aki bele tudta élni magát, azt megjutalmazták. A BJH ugyanis hihetetlenül melankolikus a vezérdallamok motívumaiban, ugyanakkor könnyedén teremt misztikus fátylat. Ennek ellenére a Les Holroyd vezette BJH-változat valamivel „rockosabban megtűzdelt”, mint a zenekar azon verziója, amelyet Holroyd egykori BJH-s társa, John Lees vezet. A Les Holroyd-féle BJH többnyire a zenekar későbbi anyagát játssza. Ezért nem is lepett meg senkit, hogy a banda már a repertoár második számának a „hírhedt”, és a mai napig valószínűleg az egész BJH-pálya legismertebb dalát, a Mockingbirdöt választotta.
Az is érdekes volt, hogy az egész zenekar halkabbra volt hangolva, mint az előttük aznap már színpadra lépő előadók. A hangkép szerkezete abszolút egyensúlyt igényelt, ám a szólógitár rövidebbet húzott: a keverésben még a középső, instrumentális részeken is túl halk maradt, pedig ezeket szólókkal töltötte meg. Ezek a szólók ugyanis hihetetlen filigrán finomságot követtek, a gitárhang uralásának olyan mesterei nyomán, mint Andy Latimer (Camel) vagy David Gilmour (Pink Floyd). Annál inkább zavaró volt, hogy a gitár a koncert alatt túl kevéssé hallatszott. Mivel Les Holroyd vékony, halk, kissé szégyenlős (és vékonyka) hangjában van valami megviselt érettség, annál üdvözlendőbb volt a vokálok harmonizált dallamokká fonódása, amelyet az ötös formáció öt tagjából négy alkotott. Ebben a BJH abszolút mester, és ez az elem a koncert során teljes mértékben lenyűgözött.
A banda a Who Do We Think We Are? című dallal kezdett, folytatta a már említett Mockingbirddel, majd következett: Time of Our Lives, Sip the Wine, Victims of Circumstance, Ring of Changes, Crazy City, az akusztikus Poor Boy Blues, Fly Away, That Was Then… This Is Now, Love On the Line, Hymn,Tonight’s Gonna be the Night, Life is for Living.
Nagyon szép fellépés, tele művészi aprólékossággal, de kissé túl halkra hangolva. Ezért a fesztivál zárása csúcspont nélkül maradt, pedig minden látogató többet is megérdemelt volna. Ahogy a testvérfesztiválon, a Bang Your Head!!!-en is szokás, a Rock Of Ages zárásaként ismét Horst lépett a színpadra, ezúttal is kislányával együtt, és néhány biztató, köszönő szóval még egyszer üdvözölte a közönséget. A fesztivált ezután fantasztikus tűzijáték zárta, és „végleg legördült a függöny”. Rock of Ages, jövőre újra találkozunk! Reméljük, hogy a fesztivál 2017-es kiadása fellépők lemondása nélkül zajlik majd le.
Képgaléria


























































