Helyszín: Split / Spaladium Arena / Horvátország
Dátum: 2016. 07. 27., szerda
Mi lehetne szebb? Dalmácia, nyár, tenger, fagyi, és a nap végén még egy Iron Maiden-koncert is. Meseszerűen hangzik, de szerencsére némelyik mese valóra is válik.
Nehéz a hónapok és napok számolgatása minden egyes turné előtt, amelyet bejelent – legalábbis ma már joggal kijelenthetjük – a bolygó jelenleg legnagyobb, még működő heavy metal zenekara. Az Iron Maiden persze. Az a banda, amely a „The Book of Souls World Tour” turnéval már korábban bejárta volna a világot, ha Bruce Dickinson betegsége, és vele együtt az egész zenekar számára, nem keresztezte volna a terveket. Bruce szerencsésen kilábalt, vele együtt az Iron Maiden is, akik így tavaly szeptemberben végre kiadhatták a (régóta ígért) új stúdióalbumot „The Book of Souls” címmel. Az új, megalomán turné, amelyen az Iron Maiden a speciálisan átalakított Boeing 747-400-as repülőgépével járja a világot, csak a legvégén jutott el Európa balkáni végére. Így lépett fel az Iron Maiden Splitben a hatvankilencedik koncertjén, az aktuális turné összesen hetvenkét állomásából. Csak egy nappal korábban állt meg a Szlovéniához közeli Triesztben, ahol a RockLine csapata szintén elkapta őket, és egy koncertbeszámolóban megörökítette.
Bár a tizenhatodik stúdióalbum művészi kifejezőerő tekintetében semmi különlegeset nem tesz hozzá a zenekar diszkográfiájához, ez nem akadályozza meg a rajongók seregét abban, hogy az Iron Maiden-koncertekre tódulják. Az aranykori nyolcvanas évek ugyanis örökre a galaxis legnagyobb előadóinak maroknyi csapatába betonozták a zenekar nevét. A spliti aréna is kivételes látogatottságnak örvendett. A parkolók már délután öt órakor teljesen megteltek. A látogatók tömegei minden irányból áradtak a Spaladium Arena felé. Jöttek Horvátországból, Bosznia-Hercegovinából, valószínűleg Montenegróból sem hiányoztak, és Szerbiából is, bár utóbbiak nagy valószínűséggel kihasználták, hogy a zenekar három nappal később a romániai Bukarestben is fellép. Szlovén rendszámú látogatók is szép számmal útnak indultak Splitbe, főleg azok, akik ilyen-olyan okból kihagyták (köztük mi is) a trieszti koncertet. Rendkívüli kaland ígérkezett. A habzó energia szikráinak pattogása a koncertre várakozás fényében nem csillapodott. Jókedv és kiváló hangulat tehát minden lépésnél.
Fél nyolckor a The Raven Age lépett színpadra. Egy zenekar, amelyben Steve Harris (Iron Maiden) fia gitározik. Vagyis George Harris. A The Raven Age egy ötfős, kifejezőerő tekintetében jelentéktelen banda. Globálisan nézve. Vagyis mindahhoz a zenei újításhoz képest, amit a metal eddig felvonultatott. Modern metalt játszanak, nagyon dallamosat, a „groove” kinetikán dolgoznak. Kiszámíthatóak. Az ének persze dallamos, de nyivákolásnál és emo-picsogásnál többre nem képes. Ugyanakkor jól átgondolt, csiszolt fellépés volt. A srácok sokat gyakoroltak erre a turnéra, és ügyesen használták ki a színpadot. Ennek köszönhetően jóval több önbizalmat és magabiztosságot zúdítottak a Spaladium Arena fölé, mint amennyit egyáltalán indokolni lehetne, vagy amennyit a közönség egyáltalán elvárna egy olyan zenekartól, amelynek mindössze egy EP-je van a zsebében, és csak erre az őszre jelentette be első stúdióalbumát „Darkness Will Rise” címmel. Szóval? A Lauren Harris (Steve Harris lánya) után, aki 2006 és 2009 között nyitott az Iron Maidennek, a (már feloszlott) Rise To Remain után, ahol Austin Dickinson (Bruce Dickinson fia) énekelt, és akik 2011-ben nyitották az Iron Maiden koncertjeit, ez már a harmadik szemléletes bizonyíték az Iron Maiden által ápolt leplezetlen nepotizmusra. Az ember szemet hunyna, ha legalább érdekes zenekarokról lenne szó. De egyik sem az. A The Raven Age fellépése esetében is ugyanaz a végkövetkeztetés. Felejthető fellépés, mint a tavalyi hó, karizma és művészi kihívás nélkül. A jegyárakhoz képest a látogatók többet érdemeltek volna. Főleg azok, akik Triesztben a fan pitért majdnem kerek 100€-t fizettek.
Még kilenc óra előtt elkezdődött az igazi buli. Először a híres Doctor Doctor, a legendás UFO dala, egyben „mintapéldája” (»eredeti öntőformája«) sok korai Iron Maiden-számnak, amelyekre a zenekar a hírnevét építette a zenevilágban. Ez a szám rendszeresen szól, mielőtt az Iron Maiden színpadra lép. Az emberek az arénában megőrülnek. A forráspont lassan elérkezik. Aztán túl is lépjük. A terem elsötétül, az embereknek pedig végig kell nézniük egy szórakoztató animációs filmet arról, hogyan ragadt le az Iron Maiden „Ed Force One” Boeingje az őserdő közepén, ahonnan végül nem más menti meg őket, mint nélkülözhetetlen szövetségesük, Eddie.
Az Iron Maiden nagyon kiszámíthatóan állította össze a setlistet. Hat szám került bele az új lemezről. A nyitányban egymás után lőttek ki kettőt, a koncert első harmadának végén a következő kettőt, az utolsó harmad elején pedig az utolsó kettőt. Az új dalok hosszúsága miatt a koncert alig két óra alatt mindössze tizenöt számot sorakoztatott fel, a szokásos tizenhét helyett, amit az Iron Maiden-koncerteken általában kapunk. A „The Book of Souls” ikerpárjával, az If Eternity Should Fail és a Speed Of Light számmal induló nyitány azonnal talpra állította a közönséget, és a delírium, amely az egész Arénát elöntötte, többé nem csillapodott. Bruce, a kiváló koncertparancsnok, kissé „lehűtötte” a nyitó hevületet közvetlenül a Children of the Damned klasszikus előtt, ahol beszélgetni kezdett, és mellékesen megdicsérte a horvát labdarúgó-válogatottat, ami persze elég volt ahhoz, hogy a közönség két órára teljesen az övé legyen. Ez a szünet és maga a dal is lehetőséget adott az énekesnek az első energiatakarékoskodásra, hiszen olyan hangfekvésben íródott, amely Brucetól nem követel túl nagy énekesi megerőltetést. Dickinson a koncert java részét kiváló szinten énekelte végig. Főleg a korához képest, és tekintve, hogy maga mögött hagyta a rákot. Remekül oldotta meg a feladatot. Néhányszor ugyan kapkodta a levegőt, főleg a The Trooper alatt és a Hallowed Be Thy Name második versszakában, és mondjuk a záró Wasted Years első kétharmadában, ahol a „mid eight” szakasz alatt a kulisszák mögé száguldott „oxigénért”. Amikor Bruce visszatért a színpadra, a Wasted Years utolsó refrénjét és versszakát határozottan magasabb energiaszinten és észrevehetően nagyobb hangi erőkifejtéssel zárta. Ilyen pillanat még néhány akadt a koncerten. Dickinson (és vele együtt persze az Iron Maiden) ezen a turnén sokkal több évődő, ugratós karaktert hozott a színpadra, mint a korábbi Iron Maiden-koncertélményekben. Nemcsak hogy néhány mókás maszkot és fejfedőt vett fel a koncert alatt, hanem végig kiváló hangulatot teremtett a színpadon, így például a Hallowed Be Thy Name bevezetőjében, Nicko McBrain dobjai mellett egy emelvényre állva, a nyakában lógó akasztókötéllel csapkodta a „crush” cintányért, majd a Number of the Beast alatt tűzoltó készülékkel rohant a színpadra, végigsétált az összes taghoz, és lefújta őket, a szám végén pedig a közönségről sem feledkezett meg. Aztán az is megtörtént, hogy a Blood Brothers bevezetőjénél egy „push up” melltartó repült a színpadra, amit Bruce felvett, és Jannick Gers szemét kötötte be vele. Mint ismert, a zenekar fő bohóca Jannick Gers, aki főleg a zenekar utóbbi korszakában annak hajtó-kreatív motorja, és a dal intrójában ő játszotta a vezető gitárvonalat. Mivel Dickinson ezzel a húzással kissé kizökkentette, a gitárja egy pillanatra elnémult. Ekkor a másik két gitáros (Smith vagy Murray), a társuk lépésére várva, elvesztette a tájékozódást, és emiatt egy bájos félhangos botlást engedett meg magának.
Annak ellenére, hogy a figyelem zömét Dickinson kapja, a másik három gitáros és a megnyugtathatatlan focisortos, a zenekar halhatatlan feje, Steve Harris szokatlanul lelkesnek és harapósnak tűnt. Az első másodperctől az utolsóig. Mintha mindenáron Dickinsont akarták volna követni. A maga részét hozzátette a zsúfolásig telt terem is, amely fanatikusan együtt ment a zenekarral a koncert első másodpercétől az utolsóig. Még amikor a koncert a Wasted Years-szel véget ért is, a közönség a teljes parterben ugrálva olyan zajt csapott, amely még egy kötelező ráadást követelt, de ezt persze nem kapta meg.
A banda, ahogy a turné előtt ígérte, Splitbe is csúcsszínvonalú látványosságot hozott. Mindazon felül, ami már le lett írva, az arénában kiváló hangzás uralkodott, ahol nagyon jól követni lehetett a The Trooper háromszoros tercharmóniáit is. A banda a pirotechnikai betétek bőséges adagját hozta a színpadra, amelyekkel megfűszerezték a nyitányt (If Eternity Should Fail), továbbá többek között a címadó dal előadását és a kötelező ráadásban a The Number of the Beast-et. Eddie alakja különösen jól sikerült. Ő a címadó dal alatt trappolt be a színpadra. Olyan hosszú lábakkal, hogy Jannick Gers végig rövidtávú sprintet gyakorolhatott Eddie lábai között. Az Iron Maiden című szám alatt McBrain dobemelvényei mögül „kikukucskált” Eddie óriási feje, amelyet az új album borítója alapján építettek. A The Number of the Beast alatti pirotechnikai hatásokat két ördögszobor is fokozta, a színpad bal és jobb oldalán. Szóval. Minden centet megérő látványosság. Annak ellenére, hogy a jegyárak évről évre egyre feljebb kúsznak.
Mit mondjak a végére? Egy koncert, amely hamarabb véget ért, mint ahogy elkezdődött. Két óra, mintha ott sem lett volna. Két óra ragyogó együttlét a metalbiblia felejthetetlen kovácsaival, az egyedülálló Iron Maidennel, minden idők egyik legnagyobb hatású zenekarával. Az érettségük ellenére az Iron Maiden a színpadon erőteljes, vad, ifjonti hancúrozást sugároz, nyoma sincs kopottságnak vagy fáradtságnak. Felejthetetlen koncertspektákulum tehát az Iron Maidennel Splitben. És a zenekar új turnéjára való türelmetlen várakozás rögtön elkezdődött.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist:
1. If Eternity Should Fail
2. Speed of Light
3. Children of the Damned
4. Tears of a Clown
5. The Red and the Black
6. The Trooper
7. Powerslave
8. Death Or Glory
9. The Book of Souls
10. Hallowed Be Thy Name
11. Fear of the Dark
12. Iron Maiden
— ráadás —
13. The Number of the Beast
14. Blood Brothers
15. Wasted Years
