Rock Island
Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1989
Értékelés: 3/5
Ian Andersonnak, a tréfás skót bácsikának, aki az egyik kezében fuvolával, a másikban pipával áll, és a nála egy árnyalatnyival kevésbé szemtelen bandájának biztosan fel-felnevetett a lelke, amikor a „Crest Of A Knave” (1987) megjelenése után, amely meghozta nekik a legjobb heavy metal albumnak járó, vitatott Grammyt, valóságos karrier-reneszánszot éltek át, és újra megnőtt az érdeklődés a zenéjük iránt, főleg a fiatalabb generációk körében, akik még meg sem születtek, amikor a Jethro Tull már kiadta az első albumát. A Grammy-sztori a mai napig felkavarja a kedélyeket, Iannek pedig kifejezetten kapóra jön alapanyagként a koncerten elejtett élcelődésekhez. A zeneipar ostobaságán gúnyolódás és a babérokon üldögélés azonban nem tartott sokáig, mert a banda hamar nekilátott a következő album elkészítésének.
Bár a tagok nem görcsöltek rajta túlzottan, sok rajongó izgatottan találgatta, hogyan folytatják majd a Tull-ék egy ilyen sikeres albumot, mint a „Crest of A Knave”. Pedig művészi szempontból az utóbbi egyáltalán nem tartozik a legnagyobb teljesítményeik közé. Ian, akinek lassan kezdett visszatérni a jellegzetes hangszíne, és a bandája úgy válaszolt erre a kérdésre, hogy ugyanazt a hard rockos receptet használták, mint korábban, és a „Rock Island”-del szinte stílusbeli ikertestvért készítettek az elődnek, azzal a különbséggel, hogy a produkciót alaposan megtisztították a 80-as évek technológiájának hatásaitól, a programozott dobokat pedig végleg elbúcsúztatták. Utóbbiak szerencsére a múlt részévé váltak, így Doane Perry végre rendesen a tenyerébe köphetett, és kiélhette magát a „fazekain és fedőin”. Ian ezúttal igazi billentyűst szerződtetett Martin Allcock (ex-Fairport Convention) személyében, miközben itt-ott a korábbi tag, Peter-John Vettese is besegít. A „hard rock” elem kulcsfigurája szokás szerint Ian elválaszthatatlan cimborája, Martin Barre gitáros, aki a sokoldalú basszusgitáros Dave Pegg-gel, aki időnként a mandolint is a kezébe veszi, az energikus és a melankolikus futamok győztes párosát alkotja. A dalok hangulata is egy árnyalatnyival sötétebb, mert szinte kivétel nélkül az akkori társadalmi problémákkal foglalkoznak (értékét vesztett társadalom, elidegenedés, magány, ökológiai gondok stb.). Az album címe az Isle Of Skye-ra utal, a Skócia legnyugatibb részén fekvő szigetre, ahol Ian akkori rezidenciája állt. A lemez dalainak többsége vagy ritmikailag egyszerű hard rockos energiatöltet, vagy valamivel összetettebb pillanat, ahol nagyobb hangsúlyt kapnak a fuvola és a billentyűk. Ennek ellenére nem találsz rajta semmit, aminek sok köze lenne a progresszív rockhoz, vagy ami bármiben kiemelkedne a szolid átlagból, mint ahogy az az elődre jellemző volt, amelyen ott volt a „Budapest” klasszikus. A „Rock Island”-en hiába keresel különösebben kimagasló Tull-remekművet.
A rendkívül szolid nyitó hard rockos randalírozó, a „Kissing Willie”, amely egy gyárfalak mögötti tiltott szerelem története, Ian számos szexuális utalásának egyike, amelyekkel szimpatikus módon már a múltban is kifigurázta saját magát (pl. „Nursie”, „Pussy Willow”). Sok mindenben hasonlít az előző album „Steel Monkey”-jára, mert hasonló, ZZ Top-os ritmusa van. Ian még mindig nem szabadult meg teljesen a Mark Knopflerrel (Dire Straits) való vokális rokonságtól, amióta a hangszalagsérülés miatt meg kellett változtatnia az éneklési stílusát, ami mindenképp hozzájárul egyes dalok kereskedelmi kedvelhetőségéhez. Nos, ezúttal „élő” dobok vannak, és Martin gitárriffjei is egy hajszállal szellemesebbek, a csiklandós szövegről nem is beszélve. Sokan leginkább a dal hírhedt, burleszk videójáról emlékeznek rá, amelyben Ian kiválóan helyettesíti Benny Hillt, és amelyre személy szerint a legkevésbé sem büszke. Egyesek még azzal is megvádolták a klipet, hogy pornográf elemet tartalmaz, ami szerintem azért elég túlzó vád. A meglehetősen funkos irányú hard rocker, a „The Rattlesnake Trail” hasonló, ZZ Top-os közepes tempóban folytatja, erős hangsúllyal Martin elektromos gitárján, amiből minőségi riffek és szellemes futamok füstölögnek. Ian itt megint egy kicsit „elengedte” a hangját, bár a régi rugalmasság már nincs meg benne. Az „Ears Of Tin”, amely a Skót-felföld társadalmi széthullásáról, a nagyvárosokba költözésről és a vidékre való visszavágyódásról szól, ismét kicsit inkább a klasszikus Tull-féle folk rockerre hasonlít. Az energikus fuvola- és gitárfutamok, valamint Ian régi folk rockos varázsának feltámasztására tett kísérlete ellenére elég átlagos darab.
A vén fenegyerek az „Undressed To Kill”-en is kiéli a fantáziáját, amely egy éjszakai klub sztriptíztáncosnőjéről szól, bár csak egy társadalmi problémát érint, amely a társadalom hamis erkölcséből és a traumákkal terhelt táncosnőből ered. Ian pajkos fuvolás tréfái és Martin ínycsiklandó gitárszólói a fő okai annak, hogy nem hat valami másodrangú Dire Straits pub rock klónnak, és azzal a dinamikával lélegzik, ami a Jethro Tullra jellemző. A címadó „Rock Island”, amely az egyén társadalmi magányáról szól, aki a meg nem értés elől időről időre szívesen visszahúzódik kedvenc „méhébe”, nagyon jó alkotás, akár az album legjobb pillanatának is megválaszthatnám, bár nem valami Tull-klasszikus. A fő bája a melankolikus, időnként pajkos ambient, amelyet a háttérben szóló billentyűk, a zamatos fuvola és a megolajozott gitárfutamok harmóniája teremt. Ian hangja is ezúttal ismét kicsit jobban emlékeztet a régi fényre, miközben a zenéjük progrockos eleme itt jut először nagyobb szerephez. A „Heavy Weather” a csernobili robbanás okozta ökológiai katasztrófára utal, és érinti az ökológiai problematikát, a „fekete” esőt is, amelyet Ian a 70-es évek elején élt át egy amerikai turné alatt. Zeneileg újabb szolid, pajkos hard rocker, amelyet színes gitár- és fuvolaszóló díszít.
A folk rockos „Another Christmas Song” afféle folytatása a kultikus „A Christmas Song”-nak, egy 1968-as kislemez B-oldalának. A meglehetősen cinikus „elődjével” ellentétben az összetartozás, a szolidaritás és a melegség hangulatáról szól az otthoni, gazdagon megterített asztal mellett. Fő bája az egyszerű, mégis zamatos alapmotívum a fuvolán mandolinkísérettel. Az album összes dala közül ez messze a legpozitívabb, és némileg oldja a lemez meglehetősen sötét és feszült természetét. Az epikusan felépített „The Whaler’s Dues” a bálnavadászat nehéz problematikáját érinti, és bepillantást ad a bálnavadász belső érzéseibe. Bár sem a bálnavadászat idealizálása, sem kritikája nem a célja, ez is egy újabb ökológiai üzenet egy úrtól, aki lazactenyészet-tulajdonosként engedélyezte a fókák kilövését. Noha az album jobb darabjai közé tartozik, az embert gyorsan elkezdheti untatni a meglehetősen komor hangulata. A drámai főmotívumot, a Ianra nem jellemző, érdekes fuvolahasználatot és a melankolikus billentyűket kissé lehúzza, hogy Ian szerintem ezúttal nem a legjobb módon adta elő a szöveget. Az egyes hangszeres részek és átvezetések ettől függetlenül kiválóak, különösen Martin gitárja.
A „Big Riff And Mando”-t egy érdekes eset ihlette, ami egyszer Martinnal történt. Egy amerikai fellépésen valaki ellopta tőle az öltözőből a mandolinját. Mivel „Lancelot”-ot nem lehetett megvigasztalni, Ian egy zenei magazinban felhívást tett közzé a hangszer visszaadására, és a tolvaj csodával határos módon teljesen sértetlenül vissza is adta a mandolint (a lopás okát soha nem derítették ki). A szövegben a „Marty” természetesen Martin, a „big riff” pedig a tolvaj metaforája. A dal az ízléses mandolin–elektromos gitár váltásoknak köszönhetően érdekes keveréke a folknak és a hard rocknak. Martin riffjei, Dave mandolinja és Ian álmodozó fuvolafutamai alkotják az album egyik érdekesebb darabját. A záró „Strange Avenues” afféle szövegbeli folytatása a legendás „Aqualung” (1971) klasszikusának kritikus társadalmi állapotrajzának. A banda a társadalmi rétegek közötti óriási szakadék régi témáját sikeresen mutatta be egy másik korban. A fuvola, a gitár és a billentyűk közötti feszült nyitány után nagyon jó akusztikus hangszerelésbe fejlődik, ahol Ian hangja leplezetlen cinizmussal szólal meg. A nagy drámaiság hirtelen elhalkul, egy teljesen váratlan befejezéssel.
Az újrakiadás bónuszdalai három jó koncertfelvétel egy svájci Zürichben tartott fellépésről. Mindhárom előadás népszerű klasszikus. A korábban említett „Christmas Song” kiváló előadása összehasonlításul szolgálhat az „Another Christmas Song”-gal, míg a „Cheap Day Return/Mother Goose” összefűzés (utóbbi jócskán lerövidítve) és a standard „Locomotive Breath”, amelyet ezúttal sokkal egyszerűbb változatban játszottak el (billentyűs intró nélkül), a csapat legnagyobb művészi ihletettségű korszakának nosztalgikus felidézésére valók.
A „Rock Island” a korabeli és mai kritikusok többségének véleményével szemben egy teljesen szolid, hard rock irányultságú album, és jó utódja a kereskedelmileg sokkal híresebb elődjének, amelynek sikerét azonban nem sikerült elérnie. Talán ez a fő oka annak, hogy a banda ma a koncertjein gyakorlatilag meg sem emlékezik róla, a rajongók többsége pedig csak ritkán emlegeti. A legnagyobb problémája, ahogy már mondtam, a kimagasló dalok hiánya, amelyeket Tull-klasszikusnak lehetne kikiáltani. Feltűnően kevesebb rajta az akusztikus irányú dal, és jó pár kevésbé ihletett pillanat is akad. Viszont ezért a Martin gitárművészetét kedvelők ezúttal bőven jóllakhatnak. A „Rock Island”-en nincsenek remekművek, de átlag alatti darabok sem, a szolid átlag dominál. A banda nem akart kockáztatni túlzott stíluskísérletekkel, és az elődje stílusát másolta, de az albumból, a jóval természetesebb hangzás ellenére is hiányzik az az energia és kiszámíthatatlanság, ami a „legjobb heavy metal albumot az évben” jellemezte. Bár Iannek az évek során egyre inkább fogyni fognak az ötletei, és a következő albummal egy rendkívül szokatlan, szinte groteszk blueskísérletbe vág bele, az öreg nem hagyja csak úgy legyűrni magát a nekirugaszkodó fiatalokkal, és még sok pozitív meglepetést ráz ki a kezéből (pontosabban a fuvolájából), amelyek ugyan nem kerülnek be a rock világenciklopédiáiba, de szép bizonyítékai lesznek az új zenei területek felfedezése iránti fáradhatatlan vágyának.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, mandolin, billentyűs hangszerek, akusztikus gitár, dobok a 2. és a 7. számon
Martin Barre – elektromos gitár
Dave Pegg – basszusgitár, akusztikus basszusgitár, mandolin
Doane Perry – dobok
VENDÉGZENÉSZ:
Martin Allcock – billentyűs hangszerek az 1. és a 10. számon
Peter-John Vettese – billentyűs hangszerek a 3., 4., 5. és 6. számon
Producer
Ian Anderson
Számlista
1. Kissing Willie (3:32)
2. The Rattlesnake Trail (4:02)
3. Ears Of Tin (4:55)
4. Undressed To Kill (5:25)
5. Rock Island (6:54)
6. Heavy Water (4:12)
7. Another Christmas Song (3:32)
8. The Whaler’s Dues (7:53)
9. Big Riff and Mando (5:58)
10. Strange Avenues (4:10)
Az album hossza: 50:33
Bónuszdalok az újrakiadáson (2006):
11. Christmas Song (live) (3:06)
12. Cheap Day Return / Mother Goose (live) (3:09)
13. Locomotive Breath (live) (3:38)