Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Wyatt, Robert
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1974
Játékidő: 39:31
Értékelés: 5/5
A „Rock Bottom” az angol progresszív rock-ikon, Robert Wyatt szólókarrierjének legfontosabb albuma. Wyatt a Soft Machine-nel és a Matching Mole-lal úttörő munkát végzett a korai brit progresszív rock terén. Saját bevallása szerint a szólópályája nem a freejazzes bemutatkozóval, „The End of an Ear” (1970) cíművel, hanem a „Rock Bottom”-mal indult. Ez az állítás teljesen megáll, hiszen éppen a „Rock Bottom” röpítette az elképesztően tisztelt szólóelőadók közé, és nem csupán a progresszív rock világában: Robertnek számos neves barátja volt, akik a zenéje többségének kifejezetten nem kommersz jellege ellenére is messzire vitték a hírét rendkívül érdekes és újító alkotói vállalkozásainak.
A „Rock Bottom” Wyatt zenekarának, a Matching Mole-nak a váratlan feloszlása és az őt egy életre megbélyegző tragikus baleset után született: egy hatalmas szülinapi buli közben, Gilli Smyth (Gong) házában kizuhant az épület harmadik emeletének fürdőszobaablakán, és ezzel örökre kerekesszékbe kényszerült. Attól kezdve derékig lebénult, de ez sem törte meg az akaratát és alkotói fejlődését.
Sőt, ez a tragikus esemény kulcsszerepet játszott abban, hogy Wyatt komoly szólóelőadóvá érett, egyúttal végleges szakítást jelentett az alkoholizmussal is, miután a hatvanas évekbeli barátja és ivócimborája, Jimi Hendrix és Jim Morrison is az alkohol miatt halt meg a zsenge huszonhét évesen. Wyatt szólóművészként azóta albumról albumra érett. Bár a kifejezetten melankolikus „Rock Bottom” készítése közben a közérzete korántsem volt derűs, a lemezen nincsenek depresszív pillanatok, és egyetlen szöveg sem érinti a tragédiáját, vagyis nem sajnálta magát, hanem a megpróbáltatások után még erősebb lett.
A „Rock Bottom” egyes darabjai már korábban megszülettek, és a Matching Mole soha el nem készült harmadik albumára szánták őket, ahogy a kultikus zenekar ismerői azonnal észreveszik. A produceri munkát a Pink Floyd-dobos, Nick Mason végezte; érdemes megemlíteni, hogy Wyatt egykori zenekara, a Soft Machine a Pink Floyddal és még néhány zenei ikonnal közösen jótékonysági koncertet szervezett, amelyen Robert mielőbbi felépülésére gyűjtöttek adományt. Az est legemlékezetesebb pillanata Robert feldolgozása volt a The Monkees slágeréből, az „I’m a Beliver”-ből, amely pályájának egyik legkommerszebb pillanata lett.
A neves zenészek közül, akik egyben Wyatt jó barátai is voltak, a „Rock Bottom”-on feltűnik a fiatal Mike Oldfield gitáron, a RIO-különc Fred Frith (Henry Cow) brácsán, a Soft Machine régi basszusgitárosa, Hugh Hopper, a basszusgitáros-énekes Richard Sinclair (Caravan, később Camel) és a dobos Laurie Allan (Gong). Utóbbi a billentyűk mellett az ütőhangszerek nagy részét, sőt az „A Last Straw” című számban a slide-gitárt is megszólaltató Wyattot váltotta a bonyolultabb dobos-feladatokban.
Hogy mennyire más album ez az elődjénél, és mekkora utat tett meg Wyatt szólóelőadóként, azt már a nyitó, melankolikus-sötét „Sea Song” megmutatja: a hallgatót időnként végigborzongatja, ugyanakkor pozitív érzésekkel tölti el, amelyek Robert énekéből sugároznak. A dal szomorú jellege ellenére – egy kísértethistóriás horrorfilm alá is remekül illene – Wyatt énekében érezni a hihetetlen optimizmust és az elszántságot, hogy az alkotás szekerét előrehajtsa, és kimásszon a mélyből. A vokális improvizáció mestere az „A Last Straw”-ban meglepetést okoz: a számára teljesen szokatlan slide-gitáron próbálkozik, és ezzel megteremti ennek a rendkívül mély, melankolikus kompozíciónak a kulcspillanatát. A híres skót komikus és költő, Ivor Cutler baritonos narrációja a zenekari fűszerekkel megbolondított „Little Red Riding Hood Hit the Road” szvit mindkét részét jellemzi, és ez a „Rock Bottom” kulcsfontosságú, legjobb pillanatai közé tartozik. Az album kísérleti jellege tovább fokozódik az „Alfib” és az „Alfie” egymásba kapcsolódó, jobbára instrumentális számaiban, ahol a sötét, melankolikus hangulatot dühödt jazzrock-improvizációk színezik számos avantgárd adalékkal. A „Little Red Riding Hood Hit the Road” folytatása, amelyben már az első másodpercekben megrendít a melotron baljós hangja és Wyatt jeges lehelettel átitatott éneke, főként Oldfield teljesen jellegzetes gitárszólója miatt nyűgöz le, amely az egészhez némi kelta misztikát is hozzáad.
Wyatt „második születése”, zeneileg és emberileg egyaránt, a „Rock Bottom”-mal kezdődött, amely a mai napig a Canterbury-szcéna legjobb lemezei és Robert gazdag szólókarrierjének csúcsa közé tartozik. A minden hájjal megkent zenei látnok szó szerint a mélypontra kellett jusson, hogy újra felemelkedjen, és a progresszív rock egyik legbecsültebb szólóelőadójává váljon. Dobosként Wyatt mester a fogyatékossága miatt már nem tartozott a canterbury-szcéna élvonalába, de dalszerzőként és énekesként a „Rock Bottom”-mal új érettségi szintet ért el, és megőrizte egyéni hozzáállását a progresszív rockhoz, említésre méltó kommersz sikerek nélkül, ezért a kísérleti zene rajongói körében a mai napig komoly tiszteletnek örvend.
Felállás
Robert Wyatt – ének, billentyűk, ütőhangszerek, slide-gitár (2)
Mike Oldfield – gitár (6)
Gary Windo – basszusklarinét, tenorszaxofon (5)
Ivor Cutler – ének (3 és 6), bariton concertina, harmónium (6)
Alfreda Benge – ének (5)
Mongezi Feza – trombita (3)
Fred Frith – brácsa (6)
Hugh Hopper – basszusgitár (2, 4 és 5)
Richard Sinclair – basszusgitár (1, 3 és 6)
Laurie Allan – dob (2 és 6)
Producer
Nick Mason
Számlista
1. Sea Song (6:31)
2. A Last Straw (5:46)
3. Little Red Riding Hood Hit the Road (7:38)
4. Alifib (6:55)
5. Alife (6:31)
6. Little Red Robin Hood Hit the Road (6:08)
