Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Frank, Herman
Kiadó: Metal Heaven
Megjelenés: 2012. 06. 22.
Játékidő: 53:58
Értékelés: 4/5
Herman Frank legendás német gitáros, aki úgy ég belénk, mint az Accept nevű legendás német heavy metal csomag nehezen szétválasztható gitárduójának egyik fele. Frank már 2009-ben kihozta első stúdiólemezét. Ez az Accept-rajongóknak, akik alig várták a tevton metaliskola veteránjainak visszatérését, valóságos kis felvilágosodás volt. A „Loyal To None” ugyanis megerősítette Herman Frank minden nagy erényét riffgyárosként/riffológusként és gitárosként.
Herman Frank egyébként az a magas, szikár bácsi, akit az Accept koncertjein látni. Egy fickó, akinek nincs szüksége sok helyre a színpadon parádézáshoz. Inkább a csendes sarokban érzi jól magát. A nagyobb színpadi kitettség szerepét az Acceptben a basszusgitáros Peter Baltes, főleg pedig a gitáros Wolf Hofmann vállalja magára. Utóbbi játssza a legtöbb szólót is az Accept-koncerteken. Ezért a szóló dimenzió, amelyet Frank az elmúlt években csiszol, annál fontosabb számára, hogy teljes értelemben vett zenészként érvényesülhessen. Olyan zenészként, aki kivételes gitáros tehetséggel bír.
A „Right in The Guts” a „Loyal To None” továbbgondolása. Ez pedig azt jelenti, hogy Herman Frank megállíthatatlanul rág tovább a heavy metal ősi lényegébe, amely meghatározza az Accept zenei karrierjének minden fontos pontját, és a másik zenekarét is, amelyben Herman Frank játszik. Ez a Victory. Vagyis „riffes ütések a homlokba” és dupla basszusdobos ménes-induló! Erre jön rá egy dühös, tajtékzó ének, amelynek sok magassági mérföldkövet kell átugrania, és a siker több mint garantált!
Rick Altzi a kulcsa Herman Frank új ötletei teljes kiaknázásának. A férfi, aki az At Vance-ben edződött, a német power metalosok között, vagyis leváltotta az elődöt, Jioti Parachidist az első lemezről. Futó hallgatásra is egyértelmű, hogy Altzi méltó utód, és hangja úgy illik Herman zenei iskolájának és riffológiájának produkciós hangképébe, mintha beleöntötték volna. Ha figyelmesebben hallgatod az éneket, kiderül, hogy Altzi nemcsak sikeres pótlása Parachidisnak, hanem a „Loyal To None” kifejezőerejének nagy vokális továbbfejlesztése. Ezért az összes új szám, amelyeket alaposan megtáplált Frank mester csípős riffjeinek friss, kreatív lehelete, igazi lángra kapó darab, amely az első pillanattól intenzívebben ragadja torkon az embert, mint egy átlagos énekessel tenné. Altzi ugyanis kivételes. Kivételesen alkalmazkodik. Tud támadóan énekelni, kiváló agresszióval, tisztán tekintélyt parancsoló énekerőt fejleszt, amely a himnikus refrénmelódiák plazmájába irányul, és azt a szikrát adja a heavy metalnak, amitől az teljes mágiájával és küldetésével magával ragad. Legyen szó a vágtató Roaring Thunderről, Ivory Gate-ről, Waitingről, a majdhogynem Running Wild-os So They Runról a végén, vagy a közepes tempójú, szinte rockos Falling To Piecesről. Épp az utóbbi a lemez érdekesebb pillanata, mert Altzi itt torkos, reszelős hangszínt vesz elő, amely egyrészt a Samson énekesének, Nicky Moore-nak a jellegzetességeire emlékeztet, másrészt magára Jorn Lande-ra, amikor Altzi a torokhangjával a vokális magasságokba kapaszkodik. A tisztább, dallamosabb fekvésekben a hangszíne Harry Conklinra (Jag Panzer) hajaz. Altzi valójában a lehető legjobb megoldás Herman Franknek jelenleg, és reméljük, hogy az marad a jövőbeli szólóstúdió-vállalkozásokban is ennél a remek gitárosnál.
Egyébként felesleges csak a tartalmát boncolgatni ennek a lemeznek. Több mint 50 percnyi a tevton metal ősi iskolájának legnemesebb fajtájából, „németesen”, ami szó szerint szétfeszíti a nyaki ütőeredet. Az Accept-rajongóknak muszáj megnézniük ezt a lemezt, azonnal és visszavonhatatlanul bele fognak szeretni. Ugyanígy kötelező a Victory rajongóinak is! Herman láthatóan teljes alkotói lendületben van. Az Accepttel való együttlét, a stúdióban és a turnékon, nagyon is jót tesz neki, a szólólemezek pedig afféle i-re tett pontok mindazzal kapcsolatban, amit nem élhet ki, amikor az Accept játékszabályaihoz igazodik. A szólózás isteni. Vegyük csak példának a szólót az Ivory Gate-ben, ahol Hermannak a harapós dinamitból, a tonalitások féktelen gyúrásából semmiképp sem fogy ki a készlet. A szóló úgy hat, mintha a végtelenbe tartana, mintha nem ismerne semmiféle mérföldkövet.
A „Right In The Guts” a briliáns játék lemeze. Tetőtől talpig. A produkció megőrizte a rendkívüli nyers élőséget, és a lemez tartalma úgy hat, mint az ősi heavy metal eredet legtisztavérűbb koncertdokumentuma.
Felállás
Rick Altzi – ének
Herman Frank – ének
Mamalitsidis Cristos – gitár
Peter Pichl – basszusgitár
Michael Wolpers – dob
Produkció
Herman Frank
Számlista
1. Roaring Thunder (03:32)
2. Right in Your Guts (04:27)
3. Ivory Gate (03:48)
4. Vengeance (04:42)
5. Starlight (03:42)
6. Falling to Pieces (04:32)
7. Raise Your Hand (03:57)
8. Waiting (03:49)
9. Hell Isn’t Far (03:48)
10. Kings Call (04:01)
11. Lights Are Out (04:15)
12. Black Star (04:34)
13. So They Run (04:43)
