Kiadó: R&D Multimedia
Megjelenés: 2020. 6. 19. (digitálisan) / 2020. 8. 28. (fizikai formátumban)
Produkció: Rick Wakeman
Lemezhossz: 55.28 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 9.5/10
A legendás billentyűs varázsló, Rick Wakeman, aki a Yes tagjaként írta be magát a zenei halhatatlanok közé, ismét itt van velünk legújabb stúdióalbumával, amelynek „The Red Planet” a címe. Ezúttal az elmúlt két évtized egyik legambiciózusabb vállalkozásáról van szó, amelyen kísérőbandájának, a The English Rock Ensemble-nek egy megváltozott felállása működött közre. Közülük leginkább Lee Pomeroy basszusgitáros, a mai progrock egyik legkeresettebb basszerosa, valamint Ash Soan dobos emelkedik ki; utóbbi számos kereskedelmileg befutott zenésszel dolgozott együtt, a Yes-rajongók pedig főleg onnan ismerik, hogy a The Buggles és a Yes egykori duójának, Trevor Hornnak és Geoff Downesnak a kísérőzenekaraiban játszott. Dave Colquhoun gitáros, egy másik megbecsült alkalmi zenész, már a 2001-es „Out of the Blue” albumon is együtt dolgozott Rickkel.
A „The Red Planet” a 2003-as „Out There” után, amelyen Damian Wilson (Arena, ex-Threshold) énekelt, újra az az „igazi” progrockalbum, amelyre Rick hívei csaknem húsz évet vártak. Az „Out There”-rel ellentétben ez teljes egészében instrumentális lemez, nyolc kiválóan megkomponált és eljátszott szimfonikus progrock szerzeménnyel, amelyeknek Rick szólókarrierjének minden régi híve örülni fog – pedig abban bőven akadtak hullámhegyek és hullámvölgyek. Mindazok a hitetlen Tamások, akik azt hitték, hogy a vén billentyűs róka „élete alkonyán” már csak a nagyzongoránál ücsörög az unokái erkölcsi támogatása és tapsa közepette, ezúttal alaposan melléfogtak.
Rick virtuóz képességei teljesen sértetlenek, és bár gyakran magához ragadja a szólisztikus kezdeményezést – ami valamennyire el is várható tőle –, még mindig elég teret hagy a három kísérőzenésznek, hogy közös erővel eklektikus, kerek egész szerzeményeket hozzanak létre, amelyek sajátos ambient irányultságukkal rendkívül hipnotikus hatást keltenek. Ahogy a cím és a dalcímek is elárulják, az album számai a Marsnak és a „vörös bolygó” egyes régióinak vannak szentelve.
Az űrhajós vonulás a Marson az „Ascraeus Mons”-szal kezdődik, amely az ottani kialudt vulkánnak állít emléket. Magasztos orgonabevezetője szakrális hangulatot teremt. Hamarosan becsatlakozik az egész ritmusszekció, amely fokozza az ambient drámát, míg végül már az egész zenekar játszik, és mesterien vezeti végkifejletéhez ezt az eklektikus szerzeményt. A „Tharsis Tholus” szokatlan ritmusváltásokat, összetett gitárfutamokat és rendkívül eklektikus billentyűs hangszerelést kínál a billentyűs hangszerek egyik legnagyobb mesterétől. Különösen szórakoztatóan szólnak a mini Moogon játszott magas hangok, amelyek már rég Rick billentyűs technikájának védjegyévé váltak.
Az „Arsia Mons” kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a szimfonikus progresszív rock is képes elérni a hagyományos heavy metal vagy a progresszív metal ütőerejét és kihívó erejét anélkül, hogy a hangszerelés eklektikusságát és az ambient finomságot feláldozná. E kiváló szerzemény hangulata percről percre változik, és Wakeman úr néhányszor a new age zenei munkásságára is emlékeztet minket. Az „Olympus Mons” billentyűs témáit szokatlan játékosság és energikusság keveréke jellemzi, miközben a hangulat a komor-melankolikusból később szinte himnikussá válik. A dal csúcspontja egy váratlan, intelligens fordulat egy olyan szakaszba, amely központi motívumával rendkívüli nosztalgiát ébreszt. A „The North Plain” törékeny zongorahangokkal és homályosan szóló effektekkel nyílik, amelyek együtt a teljes magány légkörét teremtik meg, olyat, amilyet általában akkor képzelünk el, ha az első emberre gondolunk a Marson. Hamarosan drámai szakasz következik, ahol Wakeman mester sokféle billentyűs bűvészkedéssel ragad magával, miközben a borzas gitárfutamok szinte egyenrangú társai neki.
A „Pavonis Mons” drámaian játékos Moog-futamokat tartalmaz, amelyek titokzatos hangulatot teremtenek, miközben a kicsattanó kedvű ritmusszekció az eklektikus gitárfutamok segítségével ugyanúgy magával ragad, mint maga a billentyűs varázsló. A „South Pole” a „The Red Planet” legtöbb darabjával ellentétben barátságos, meleg ambientet kínál, a hangsúly ezúttal a zenekari hangszőnyegeken és a kiváló zongorajátékon van. A záró epikus mestermű, a „Valles Marineris” az album magnum opusa. Katonai induló hangjaival nyílik, ami arra emlékeztet, hogy a vörös bolygó a római háborúisten után kapta a nevét. Idővel beúsznak Rick jellegzetes, magas hangú szintetizátorfutamai, amelyek a többi hangszeressel összhangban kulcsszerepet játszanak a fenséges hangulat felépítésében.
A „The Red Planet” méltán sorolható Wakeman rendkívül terjedelmes szólóéletműve legkiemelkedőbb teljesítményei mellé. Hiába a hatalmas mennyiség, nem található benne olyan sok remekmű-címre érdemes alkotás, mint azt egy ilyen kaliberű zenemestertől sokan várnák. A „The Red Planet” mindenesetre Rick legjobb albumainak szűk körébe tartozik, olyan klasszikusok mellett, mint a „The Six Wives of Henry VIII” (1973), a „Journey to the Centre of the Earth” (1974), a „The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table” (1975) és a „No Earthly Connection” (1976). Rick bejelentései, hogy az említett albumok szintjén álló progrocklemezt akar készíteni, tehát nem voltak a levegőbe beszélések. A „The Red Planet” gyakorlatilag hibátlan album, amelyre jóformán semmit nem lehet felhozni, legfeljebb azt, hogy néhány szerzemény egy megfelelő énekessel talán még jobban sikerült volna.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Dalok:
1. Ascraeus Mons (5:53)
2. Tharsis Tholus (6:17)
3. Arsia Mons (6:10)
4. Olympus Mons (5:20)
5. The North Plain (6:53)
6. Pavonis Mons (7:14)
7. South Pole (7:35)
8. Valles Marineris (10:02)
Felállás:
Rick Wakeman – billentyűs hangszerek
Dave Colquhoun – gitár
Lee Pomeroy – basszusgitár
Ash Soan – dobok
