Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Beatles, The
Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés: 1966
Játékidő: 35:32
Értékelés: 5/5
Kevés olyan album van, amelynek akkora hatása lenne a zenetörténetre, és amelyet a zenerajongók ekkora tisztelet övezne, mint a „Revolver”-t, a liverpooli négyes, az elfelejthetetlen The Beatles hetedik stúdióalbumát. Ez a legendás lemez zenei pályafutásuk egyik legfontosabb fordulópontja volt: összetettebb szerzeményeket kezdtek írni, amelyekben bőven akadt kísérletezés zenekari hangszerelésekkel, pszichedelikus rockkal és hagyományos indiai zenével. A folkrockkal fűszerezett előd, a „Rubber Soul” (1965) már előrevetítette a nagy változásokat, de az igazi forradalmat a „Revolver” hozta el a hagyományos The Beatles-hangzásban, amelyen az elektromos gitár is fontos szerephez jutott.
1966-ban, mielőtt a Beatles nekilátott ennek a kultikus albumnak a felvételéhez – amelyet Brian Epstein menedzser eredeti, de gyorsan elvetett ötlete szerint eredetileg a harmadik zenés filmprojektjüknek szántak –, a zenekar már alaposan megelégelte a koncertezést és a vele járó „Beatlemániát”. Különösen John Lennon, aki éppen ebben az időszakban kezdett kapkodva kanalazni a pszichedelikus szerek „tányérjából”, és merült el a keleti miszticizmusban, torkig volt a hormonoktól megvadult tinilányok sikoltozásával és ájuldozásával, ezért mindkét kezével megragadta a hirtelen jött alkotói szabadságot. Éppen ekkor, amikor a banda átlépett az „érett korszakába”, kezdtek feltűnni nála az apátia és a Beatles-fáradtság első jelei, bár vokális, hangszeres és szerzői hozzájárulásain ez egy cseppet sem érződött, hiszen továbbra is nagyon sikeresen alkotott aranypárost Paul McCartneyvel.
John korábban az alkotói vezető és a fő énekes volt, a „Revolver”-en viszont Paul is egyenrangúan átvette a vokális irányítást, és a legendás „Négyek” ugyanolyan fontos hajtóerejévé vált. A zseniális producer, George Martin, aki a „Revolver”-en vendégzenészként is közreműködött, ismét kitűnt a koránál előrébb járó, rendkívül progresszív produkciójával, ami jelentősen hozzájárult a The Beatles zenei örökségének időtlenségéhez. A Beatles egyes „Revolver”-számokon nagyban kísérletezni kezdett a maga korában újszerű hangeffektekkel és zenekari hangszerelésekkel, miközben maximálisan kihasználta az akkori felvételi technikát és hangszertechnológiát, ezzel lassan egyengetni kezdte az utat a progresszív rock/art rock egyik alappillére felé.
Először fordult elő, hogy a The Beatles legfiatalabb tagja, George Harrison szerzőként is aktívabban megmutatkozott az albumon: a „Revolver”-en három dalt írt és énekelt el, bár a szövegeknél néhol szüksége volt John segítségére. A Lennon–McCartney szerzőpáros ragyogó párosa lassan egyenrangú társat kapott. George „Revolver”-es szerzői és énekesi teljesítményei közé tartozik már a nyitó, társadalomkritikus örökzöld, a „Taxman”. Energikus, pattogós szám Paul gitárszólójával, amelyben a Beatles a szövegben az adóhatóság iránti dühét fejezi ki, amiért a keresetük java részét elvitte, és mindent bevetve támad is az akkori brit kormányt, Harold Wilson munkáspárti miniszterelnökét. Ez az egyik első példa a nyílt társadalomkritikára a The Beatles szövegeiben, amelyből a későbbi albumokon egyre több lett.
Ezt követi a teljes The Beatles-életmű egyik legmélyebb és leghatásosabb darabja, a megrázó és kissé komor ballada, az „Eleanor Rigby”, amely barokk popra épülő gyönyörű vonósaranzsmánnal és Paul megható éneklésével büszkélkedhet. A szöveg egy idős (kitalált) asszonyról, Eleanor Rigbyről mesél, aki öregkorára teljesen magára marad. Eleanor halála után sem jön el senki a temetésére, és az ugyancsak magányos MacKenzie atya marad az egyetlen, aki a temetésen a koporsója mellett virraszt. A hangulati és hangszerelési tökély ez a megtestesülése megjelenésekor a szélesebb közönséget is meglepte váratlanul sötét atmoszférájával, és először mutatta meg, mekkora zenei és szerzői fejlődésen ment át a Beatles egy évnél kevesebb idő alatt.
Az „I’m Only Sleeping”, amelyben John veszi át az éneklést, álmodozó dal éteri gitárdallammal és számos újszerű effekttel, kellemes vokális harmóniák kíséretében, amilyeneket csak a legendás „Négyek” tudtak csinálni. Ez John egyik első példája a külvilág elől menekülő lírai eszképizmusnak: a szöveg főhőse az álomvilágába szeretne menekülni, és békében aludni, a „okoskodó” környezet nyomása nélkül.
George rövid, éteri utazása egy indiai ásramba, a „For No One” címmel, innovatív példa a hagyományos indiai hangszerekkel való kísérletezésre – szitár, tabla és tambura szólal meg benne –, amellyel a Beatles hidat vert a nyugati és a keleti zene közé. George, az indiai klasszikus zene nagy népszerűsítője volt az első nyugati zenész, aki úgy tanult meg szitáron játszani, ahogy azt illik, és ebben sokat segített neki a legendás indiai zenész, Shankar mentorálása. Éveken át találgatták ugyan, hogy tényleg George játszott-e a „For No One”-on szitáron, amelyet először a „Rubber Soul” klasszikusán, a „Norwegian Wood (This Bird Has Flown)”-on mutatott be, hiszen egyesek úgy gondolták, hogy valami meg nem nevezett indiai vendégzenész játszotta, de számos zenetudós és zenésztárs megerősítette, hogy a szitáron itt valóban Harrison játszott, úgyhogy ebben mostanra tényleg nincs kétség.
A „Here, There And Everywhere” klasszikus Paul-féle szerelmes ballada romantikus vokális harmóniákkal és rendkívül kellemes gitárdallammal, amely hipnotikus refrénjével egy pillanat alatt beférkőzött a zenerajongók számos nemzedékének szívébe. A legkedveltebb, legismertebb és legnépszerűbb „Revolver”-klasszikus, amelyet eredetileg játékos gyerekdalnak szántak, mindenképpen a szellemes és szívmelengető slágergyilkos, a „Yellow Submarine”, amelyben John és Paul a fő hangszerelést kifejezetten Ringo korlátozott énekhangterjedelméhez igazította, ami a végén hihetetlenül jól sült el. A teljes The Beatles-történet egyik legjobb refrénjét számos effekt, elragadó kísérő vokális harmónia és zenekari díszítés kíséri, ami együtt valóban nosztalgikus, bajtársias hangulatot teremt, amelynek közepén nem nehéz elképzelni a sárga tengeralattjárót, ahogy fantáziautazására indul a tengermélyben. A „Yellow Submarine” olyan sikeres volt, hogy a Beatles 1968-ban még egy animációs filmet és egy, az azonos című filmből származó zenét tartalmazó albumot is készített belőle.
A „She Said She Said”, amely állítólag utolsóként találta meg az útját az albumra, pszichedelikus rocker John álmodozó énekével, a szöveg pedig egy intenzív LSD-trip utáni sokkról szól (ebben a banda minden tagja részt vett Paul kivételével). A pszichedelikus „bulin” jelen voltak a The Byrds tagjai és a híres amerikai színész, Peter Fonda is, aki a gyerekkorában szinte végzetes lőtt sebéről szóló vallomásával állítólag annyira provokálta John Lennont, hogy el akarta zavarni a buliról. Érdekes, hogy ez a The Beatles egyik ritka alkotása Paul zenei közreműködése nélkül. A „Good Day Sunshine”, a tipikus szerelmes dal, amelynek központi motívumát Paul jókedvű éneke tartja össze, játékosan fűszeres, pozitív kis szám szikrázó gitárdallammal és finom zongorahangszereléssel.
Az „And Your Bird Can Sing”, amelynek mikrofonja mögé az energikus hangulatú John áll, a „Revolver” egyik legkedveltebb darabja szórakoztató bluesos riffel és hipnotikus refrénnel, amelyben még egyszer teljes kifejezést nyer a dallami finomság és az elfelejthetetlen Lennon–McCartney szerzőpáros soha többé meg nem ismételt zsenialitása. A szöveg állítólag Lennon szarkasztikus válasza volt a The Rolling Stones énekesére, Mick Jaggerre, aki akkoriban nagy hangon kérkedett akkori társával, a híres popénekesnővel, Marianne Faithfull-lal. A „For No One” szerelmi siratóének, amely a megelőző ficánkoló örökzöld után hirtelen melankolikus ellentétet teremt. Itt a Beatles ravasz módon barokkos fúvósaranzsmánokat használt a háttérben, amelyek a központi dallam – Paul éneke és zongorája – mellett szinte temetői hangulatot teremtenek, kapcsolódva McCartney szövegéhez a „halhatatlan” szerelem végéről, akkori jegyese, Jane Asher színésznő iránt.
A tréfás hangulatú „Doctor Robert” Johnnal az éneklésben egyszerű akkordokat és pszichedelikus refrént tartalmaz. A szöveg a rejtélyes Robert doktornak szól, a „tarka pirulákat” áruló hírhedt csaló orvosnak, aki állítólag bevezette a Beatlest a pszichedelikus drogok világába. Kiléte a mai napig a folyamatos találgatások forrása. Az ugyancsak pszichedelikusan fűszerezett „I Want To Tell You”, amelyben kissé hamis vokális harmóniák és szalonzongora-hangszerelés uralkodik, érzelmileg rendkívül intenzív szám, amelynek George szarkasztikus éneke mellett kissé sötét és frusztráló lüktetése van, különösen a Beatles korábbi, rokon témájú romantikus daloknak a hagyományához képest.
A mai napig fenomenális „Got To Get You Into My Life” r’n’b-vel fűszerezett rocker pompázatos zenekari hangszereléssel és Paul csodálatos énekes teljesítményével, a szöveg pedig – a „Revolver” egyik jobban elkerülte figyelmet kapott darabjaként – állítólag a marihuánának szól. A „Revolver” legkísérletezőbb, legújítóbb és ezzel legelőrelátóbb műve pedig egészen a végén található pszichedelikus kiszállás képében, „Tomorrow Never Knows” címmel, amelyhez John, aki itt úgy akart szólni, mint a dalai láma, aki egy himalájai hegy tetején énekel, egy különösen intenzív LSD-trip közben kapott ihletet. Számos avantgárd-pszichedelikus és disszonáns hangmanipuláció gondoskodik a háttérben az éteri és misztikus atmoszféráról. Ez még egy korszakalkotó mű, hiszen a történelem egyik első teljesen pszichedelikus rockszámáról van szó. Az extrém és érzékeny John, valamint az idealista George a pszichedelikus kiszállások, például a „Tomorrow Never Knows” megalkotása közben is egyre jobban lelkesedett a keleti miszticizmusért, ami a zenéjükön és a magánéletükön is meglátszott, míg Paul és Ringo valamivel kevésbé lelkesedett az indiai guruk és ásramok látogatásáért.
A „Revolver”, a rockzene történetének egyik legjobb és legfontosabb albuma a Beatles számára új korszak kezdetét jelentette, amely művészi szempontból minden kétséget kizáróan felbecsülhetetlen értékű volt, és hatalmas hatással volt a későbbi zenei nemzedékekre. John ellentmondásos kijelentése, hogy „a Beatles nagyobb Jézusnál”, amely felháborodott reakciót váltott ki az amerikai vallási fanatikusokból, akik inkvizíciós stílusban máglyákon kezdték égetni a The Beatles lemezeit, valószínűleg az egyik fő oka volt annak, hogy a „Revolver” az óceán túlpartján megjelenésekor nem kapott akkora médiapompát és lelkesedést, mint az addig szokás volt, bár az Egyesült Államokban is, akárcsak a világ többi részén, ez az időtlen mestermű nagy sikert aratott. Ezen kívül azt is figyelembe kell venni, hogy a Beatles a megszokott gyakorlattal ellentétben nem döntött semmilyen különleges promóció mellett a „Revolver” megjelenésekor, holott minden új album kiadásakor általában ezt tették.
Az ázsiai koncertturné, amelynek során egyetlen „Revolver”-számot sem játszottak, csak a „Beatlemánia” idejéből származó régebbi slágereket, az utolsó volt, mivel pályafutásuk hátralévő részében stúdióbandává váltak. Nehéz elhinni, hogy egy együttes, amely a tagok közötti egyre nagyobb nézeteltérések miatt az egész világ szeme láttára kezdett szétesni, egyszerre egyre jobb és fejlettebb szerzeményeket alkotott, hiszen mindössze néhány év alatt bejárta az evolúciós utat a zenetörténetben példa nélküli tinipop-attrakciótól a látnok artrockfenoménig, amely kulcsfontosságú hatással volt számos rockműfaj születésére.
Felállás
John Lennon – ének, kísérővokál, gitár, zongora, Hammond-orgona, harmónium, hangeffektek
Paul McCartney – ének, kísérővokál, basszusgitár, gitár, zongora, hangeffektek
George Harrison – ének, kísérővokál, szólógitár, basszusgitár, szitár, tambura, hangeffektek
Ringo Starr – dob, ütőhangszerek, vezető ének a „Yellow Submarine”-on
VENDÉGZENÉSZEK:
Anil Bhagwat – tabla a „Love You To”-n
Alan Civil – kürt a „For No One”-on
Brian Jones – kísérővokál a „Yellow Submarine”-on (nem feltüntetett)
Donovan – kísérővokál a „Yellow Submarine”-on (nem feltüntetett)
Geoff Emerick – felvétel, hangmérnök, a menetelő zenekar hangeffektje a „Yellow Submarine”-on
George Martin – producer, hangmérnök, zongora, Hammond-orgona, a menetelő zenekar hangeffektje a „Yellow Submarine”-on
Mal Evans – nagydob és kísérővokál a „Yellow Submarine”-on
Marianne Faithfull – kísérővokál a „Yellow Submarine”-on (nem feltüntetett)
Neil Aspinall – kísérővokál a „Yellow Submarine”-on (nem feltüntetett)
Pattie Boyd – kísérővokál a „Yellow Submarine”-on (nem feltüntetett)
Tony Gilbert – hegedű
Sidney Sax – hegedű
John Sharpe – hegedű
Jurgen Hess – hegedű
Stephen Shingles – brácsa
John Underwood – brácsa
Derek Simpson – cselló
Norman Jones – cselló
Eddie Thornton – trombita
Ian Hamer – trombita
Les Condon – trombita
Peter Coe – tenorszaxofon
Alan Branscombe – tenorszaxofon
Produkció
George Martin
Számlista
1. Taxman (2:39)
2. Eleanor Rigby (2:07)
3. I’m Only Sleeping (3:01)
4. Love You To (3:01)
5. Here, There and Everywhere (2:25)
6. Yellow Submarine (2:40)
7. She Said She Said (2:37)
8. Good Day Sunshine (2:09)
9. And Your Bird Can Sing (2:01)
10. For No One (2:01)
11. Doctor Robert (2:15)
12. I Want to Tell You (2:29)
13. Got to Get You into My Life (2:30)
14. Tomorrow Never Knows (2:57)
