Előadó: Journey
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2008
Pontszám: 4/5
Journey. Olyan zenekar, amelyen rendre összecsapnak a kardok, valahányszor lemezt ad ki, vagy új énekes lép be a soraiba. A Perryvel az énekmikrofonnál a nyolcvanas években létrehozott anyag túl tökéletes, hatásos és inspiráló, és még a zenekart épp felfedező laikusnak is bármikor annyira lenyűgöző, hogy képtelenség lenne elkerülni. Ők az AOR, és ebben a műfajban hitelesebb nincs a Journeynél. Mindent ők jelöltek ki benne, és olyan tökéletességet tettek le az asztalra, amelyet azóta sem szárnyalt túl egyetlen műfajbeli zenekar sem. Mivel a műfaj a nyolcvanas években kiélte magát, már nem is lehet őket felülmúlni. A rock úttörői közé tartoznak, és kész.
Lássuk a „Revelation”t. Jól kihúzták. Retró is, meg nem is. A Journey ravaszul a régi életmű és az új ötletek közötti középúton lépked. A srácok öreg rókák. Hűek maradnak az életművük rendkívüli rétegzettségének hagyományához. Talán az az érzésünk, hogy a Journey az új dalokat kissé „átírta” a régiekből, és új produkciós köntösbe bújtatta őket. A Journey-féle komponálásnál az egyetlen okos lépés az, hogy megtartod a tökéletességet, és nem térsz el tőle. Az ilyen ütőkártyákat, amelyeket a bölcsőbe tettek neked, nem pazarolják el. A Journey ezt tudja, és érett korában nem kattan be, mint néhány kortársa, akik félresikerült kísérletekkel szemetelnek, ezek pedig (általában) a középkorúak válságának termékei. Nem, a Journey nem ismeri ezt a szindrómát. És ennek ezúttal leginkább a zenekar Perry-korszakának tisztelői örülhetnek. A lemezt nyitó Never Walk Away tipikusan „journey-s”, pozitív kisugárzású rocker, amely a refrénben nem titkolja a frizurabeli hasonlóságot a Be Good To Yourselffel („Raised On Radio”, 1986). A zenekar a folytatásban sem rejti véka alá rockos kiforrottságát, főleg a kiemelkedő Change For The Betterrel, aztán a Wildest Dreamsszel, amely talán a lemez legmérgezőbben felpörgetett rockere, igazi „Frontiers”-hangulattal, vagy a tipikus Journey-szerelmi tragédiával, a Where Did I Loose Your Love-vval. Érdekes a „Generations” albumról ismert Faith In The Heartland újrajátszott változata is, amelyet a Journey még egyszer felvett a „Revelation” lemezre. Nem teljesen világos, miért döntöttek úgy, hogy felteszik az új album számlistájára. Hangulatilag egyébként kiválóan kiegészíti a lemezt, a dalsorrendbe pedig tökéletesen beleillik. Pineda ebben is ragyog a maga megközelítésével, de ha a két verzió produkcióját összevetjük, egyértelműen az új, vagyis a Shirley-féle viszi a pálmát.
A dalokkal a Journey ismét a gazdag zenei műveltség teljes arzenáljából merített. A számok teljesen kidolgozottak, kompaktak, rendkívül hallgathatók, végig a legideálisabb dallamkombinációk hajszolásának alávetve, és ami a lényeg: mindegyik felismerhetően felépített történet és önmagában lezárt egész. De egy percre se felejtsd el, hogy a Journey komponálásában a nyolcvanas évek folytonossága él tovább. Egy tapodtat sem térnek el tőle. Jonathan Cain billentyűi ezúttal az egyik fontos építőkövet jelentik, és igazi „Escape”-hangulatot teremtenek: mintha a nyolcvanas évek Journey-jének varázsa őrködne felettünk.
A zenekar újonca, Arnel Pineda, aki a csatlakozás előtt az egyik Journey-tribute-zenekarban énekelt, főnyeremény a lottón: minden izgalomért felel, amit az éneke kelt, és amelyek visszahozhatatlanul újra életre keltik a Perryvel az énekmikrofonnál működő zenekar varázsát. Színében teljesen kompatibilis a klasszikus Journey-megközelítéssel, sikeresen hajszolja Perry hangterjedelmét. A csendesebb átvezetőkben és a balladákban persze érződik, hogy nincs meg benne az a finom mélység, lágyság és érzékiség, mint Steve Perry egyedülálló hangjában, noha éppen a Like A Sunshower, a három ballada közül az első, a blues kanyarok enyhe fátylába burkolt keringő kiváló példa arra, hogyan közelíthet Pineda a hangszínben, a hangsúlyozásban és a sorok lezárásában teljesen Steve Perryhez. Bárhogy nézzük, Pineda remek választás a Journey számára, és a dalok az ő hozzájárulásával rendkívüli intenzitással ragyognak, amely nélkül a Journey most sem lenne Journey. A pasas azzal is meglep, hogy nem feltétlenül a jó öreg Perry sínein halad. Elsőrangú, tipikus példa a kilencedik szám, a What It Takes To Win. Ebben a sötét rockerben Pineda mélyebb hangfekvéssel lép be, amelyhez érdes maszkot ad, és ez teljesen egyedi atmoszférát teremt, nem csak a dalban, hanem az egész albumon. A szám nagyrészt Pineda hangjának ilyen beállított sávja miatt sötét. Pineda tehát általában nagyon jó Perry-„pótlék”, amelynek ugyanakkor saját, felismerhető énekstílusa is lehet.
Az energia, amelyet a Journey ezúttal szétszór, felidézi az aranykor erejét a „Frontiers” vagy az „Escape” idejéből, még ha Kevin Shirley korszerű produkciós pecsétet nyomott is erre az albumra. A lemez intenzíven lélegzik, úgy hat, mintha élőben játszották volna, talán éppen a zenekar egyes tagjai közötti erősen kihangsúlyozott színkontrasztok miatt, a dinamika igazi motorját pedig maga a ritmusszekció adta, különösen a színes dobolás és a Deen Castronovót a lemez felvételei idején láthatóan megszálló rendkívüli ihlet. Schon szokásos formáját hozza. Nála ez azt jelenti: átlagon felülit. Másmilyen nem is lehet, különben ezúttal sem beszélhetnénk a klasszikus Journey folytonosságáról. Olyan pasas, aki a rockgitárosok között a legkiforrottabbak csúcsán áll, valószínűleg a leginkább kidolgozott érzékkel a gitárhang kifinomultságához, és a leginkább kidolgozott érzékkel a gitárfigurák, díszítések és szólók racionális elosztásához, amelyek szabadon lebegnek a motívumok alváza fölött.
Végső soron a „Revelation” óvatos album. Semmi megrázóan újat nem kínál, ami a zenekar fejlődését illeti. Olyan lemez, amely a rajongók, a hagyományos Perry-korszakos Journey hívei kegyeit keresi. A „Revelation” finoman merít ebből a hagyományból, ugyanakkor produkciójában sokkal élőbb, és hihetetlenül tiszta hangzású album. Kiváló lemez, amely a „Generations”-t piros fonalában és szilárd fókuszában messze maga mögött hagyja, és a Journey-t ismét az „Arrival” fantasztikumához közelíti. Az idő megmutatja, túl tudja-e szárnyalni az „Arrival”t is. A zenekar rajongóinak itthon a polcon a helye. Ugyanakkor olyan album is, amelynél a zenekar felfedezésébe gond nélkül belekezdhetnek mindazok, akik a Journey-t még nem ismeritek. Van még egy kívánságom, srácok. Indítsatok már végre egy rendes európai turnét!
Azt sem egészen értem, miért tettek a srácok a „Revelation” kiadásához egy bónusz CD-t a régi klasszikusok újrajátszott változataival, hiszen Pineda már az új anyaggal bizonyítja, hogy kitűnően betöltötte a zenekarban Perry távozása után maradt űrt, ezért nincs szüksége újabb megerősítésre. A srácok azt fogják mondani, hogy persze gyakorolniuk kellett a régi számokat Pinedával az énekmikrofonnál, aztán úgy gondolták, megéri, hogy bla, bla, bla…Végső soron ez a lépés mindazoknak jól jön, akik a zenekart még nem ismeritek, hogy megismerkedjetek a régebbi anyaggal is, amely azonban semmiképp sem jobb a Perryvel az énekmikrofonnál készült eredetiknél .
Felállás
Arnel Pineda – ének
Neal Schon – gitár
Jonathan Cain – billentyűk
Ross Valory – basszusgitár
Deen Castronovo – dob
Producer
Kevin Shirley
Számlista
CD 1.:
1. Never Walk Away
2. Like A Sunshower
3. Change For The Better
4. Wildest Dream
5. Faith In The Heartland
6. After All These Years
7. Where Did I Lose Your Love
8. What I Needed
9. What It Takes To Win
10. Turn Down The World Tonight
11. The Journey (Revelation)
12. Let It Take You Back (bónuszdal, csak az európai piacra)
Az album játékideje: 56.27
CD 2.:
1. Only The Young
2. Don’t Stop Believin’
3. Wheel In The Sky
4. Faithfully
5. Any Way You Want It
6. Who’s Crying Now
7. Separate Ways (Worlds Apart)
8. Lights
9. Open Arms
10. Be Good To Yourself
11. Stone In Love
