Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Oldfield, Mike
Kiadó: Virgin EMI Records
Megjelenés: 2017
Játékidő: 42:07
Értékelés: 4.5/5
»Ommadawn«, a távoli 1975-ből származó stúdiómestermű az egyik koronaékszere a legendás angol multiinstrumentalista és zeneszerző, Mike Oldfield rendkívül gazdag pályafutásának. Oldfield rajongóinak többsége szinte ugyanannyira szereti az „Ommadawn”-t, mint a szélesebb közönség által jóval ismertebb és népszerűbb bemutatkozó lemezt, a „Tubular Bells”-t (1973), amelyet Mike az egyre gyengébb folytatásokkal az évek során már-már végkimerülésig kifacsart. Most ezért kicsit más receptet kellett választania, ha vissza akarta szerezni valamennyit az elvesztett megbecsülésből, amelyet az elmúlt két évtized néhány furcsa stúdiólépésével elkótyavetyélt. A rendkívül középszerű poprockalbum, a „Man On the Rocks” (2014) után, amelyen Mike sikertelenül próbált felidézni valamit a nyolcvanas évek közepének varázsából, úgy tűnt, hogy a fickó teljesen kifogyott a említésre méltó zeneszerzői ötletekből, és még sokáig nem számíthatunk tőle új albumra, nemhogy olyanra, amelyet az elejétől a végéig élvezet végighallgatni. Őszintén szólva az elmúlt huszonöt évben alig akadt Mike-nak olyan lemeze, amely méltó lett volna a hetvenes és nyolcvanas évekbeli örökségéhez. Aki azonban ismeri hosszú és változatos pályáját, az tudja, hogy Oldfield úr már számtalanszor meglepte a rajongóit színvonalas teljesítménnyel, épp akkor, amikor a legkevésbé számítottak rá.
Mike a „Return to Ommadawn” kedvéért teljes stílusváltás mellett döntött, és a legtöbb rajongója örömére igazán rettentő hosszú idő után visszatért a hangszeres fűszerezésű, progresszív rock felé hajló ambient szvitekhez, amelyekkel korai alkotói korszakában befutott. A két, egymással összefüggő szvit, amelyek együtt a címadó művet alkotják, több mint húsz percesek. Mike utoljára az „Incantations” (1978) című lemezen élt ilyen megoldással. A „Return to Ommadown” összes hangszerén teljesen egyedül játszott, és ezzel is visszatért a hetvenes évek alkotói etikájához, amikor még fiatalemberként lett híres elképesztő multiinstrumentalistaként és zseniális zeneszerzőként, aki a legszívesebben „one man bandként” dolgozott. Néhány énekeffektet közvetlenül átemelt az eredeti „Ommadawn”-ról, ami most egyáltalán nem baj. Ezzel még erősítette az ambient nosztalgiát és a folytonosság érzését, miközben ügyesen felépített egy végtelenül megnyugtató keveréket progresszív rockból, folkból, ambientből és world musicból.
A „Return to Ommadawn” tehát az 1975-ös hangszeres műalkotás folytatása. Mike már több mint huszonöt éve játszadozott ezzel az ötlettel, hiszen az „Amarok” (1990) eredetileg az „Ommadawn” folytatásának készült, de a lemez készítése közben a dolgok más irányba fordultak, mint ahogy azt a kiváló zeneszerző és verhetetlen multiinstrumentalista eredetileg elképzelte. A legelső kérdés a „Return to Ommadawn” meghallgatása előtt természetesen az, hogy Mike huszonhatodik stúdióalbuma méltó-e az eredeti örökségéhez, hiszen már sok előadó megégette magát a legnagyobbra becsült lemezei különféle folytatásaival. A válasz a régi hívek megkönnyebbülésére nagyon pozitív: Mike egyes témákat olyan formában játszott el, mint a legjobb korszakaiban, ugyanakkor számos új és érdekes ambient motívummal is előrukkolt, amelyek a hallgatót a rendkívül gazdag hangpalettán át fantáziatájakra repítik, ahol az Oldfieldre oly jellemző kelta misztika uralkodik, „sámánisztikus” world music elemekkel vegyítve. Ezt az ambient varázst, amely olykor úgy szól, mint valami nagyon kellemes álom zenéje, Mike számos hagyományos hangszer kombinációjával teremti meg, mint például a kelta hárfa és a furulya.
A rendkívül gazdag szimfonikus hangszerelések és a változatos ritmusok folyamatosan építik egymást, miközben Mike menet közben melankolikus gitárfutamokat csempész a zenébe, amelyek teljesen egyéni, messziről felismerhető technikáját tükrözik. A két szvit közötti átmenet különösen szép és gördülékeny, az egyes motívumok áramlása kiváló, az energikus és a nyugodt pillanatok pedig kivételes összhangban és kifinomultsággal váltogatják egymást, amit Oldfield mindig is tökélyre vitt. Azok, akik már-már elfelejtették, hogy Mike a hetvenes években a progresszív rock egyik legbecsültebb mestere volt, hosszú-hosszú idő után újra élvezhetik a mellotron, a Hammond- és a Farfisa-orgona hangját, valamint Mike számtalan gitármesteri megoldását, akár elektromos, akár akusztikus, akár flamenco gitáron játssza őket – és ezek csak néhányak a „Return to Ommadawn”-on használt számos húros hangszer közül. Ambient szempontból a „Return to Ommadawn” csodálatos ambient kalandot kínál, tele nosztalgiával és misztikummal, és ilyen értelemben is ideális folytatása az eredeti „Ommadawn”-nak. A hangszerek elképesztő sokszínűsége, a számos változatos ritmusváltás és a meglehetősen összetett hangszerelés ellenére az album egyáltalán nem megterhelő falat azoknak sem, akiknek a progresszív rocknál közelebb áll az ambient és a world music, és egyszerűen csak megfelelő zenei kikapcsolódásra vágynak egy fárasztó munkanap után.
Mike Oldfield a „Return to Ommadawn” című lemezzel pozitívan meglepett: nagy stílusban tért vissza korunk legizgalmasabb zenei alkotói közé, és megalkotta a nyolcvanas évek első fele óta legjobb albumát, amely sokakat visszarepít a „régi szép időkbe”, amikor a híres multiinstrumentalista és zeneszerző művészi erejének csúcsán járt. Némi kritika éri azért, hogy az eredeti énekeffektek mellett használt néhány rövidebb motívumot is, amelyek nagyon hasonlítanak az eredeti „Ommadawn” elemeire. Ez – azon túl, hogy biztosítja a folytonosságot a múlt és a jelen között – nem volt éppen a legeredetibb húzás, de ez a gyakorlat nem olyan gyakori, hogy elrontaná azt a rendkívül pozitív összbenyomást, amelyet az album egészében hagy maga után. Felmerül viszont a kérdés, miért nem döntött Oldfield már jóval korábban egy ilyen lépés, az „Ommadawn” folytatásának megalkotása mellett. Az „Amarok” hosszú időre az ambiciózus hangszeres szvitektől való búcsúját jelentette, amelyeket már a hetvenes években tökélyre csiszolt, és amit hosszú ideig, a különféle stílusokkal való kísérletezés közben nem akart beismerni.
Mike láthatóan a legutóbbi másfél évtized stúdióeredményei után, amelyekkel többnyire nem nyűgözött le különösebben, végre „észbe kapott”, hol van valójában a zeneszerzői szíve, és rájött, hogy okosabb, ha a dicső múltban keres ihletet, és végre megalkotja azt az albumot, amelyre a rajongói legalább huszonöt éve várnak. Zárszóként még egyszer jár minden gratuláció Mike-nak a „Return to Ommadawn”-ért. Reméljük, hogy hasonló alkotói stílusban vág bele a következő stúdióprojektjébe is, amely egyes információk szerint a „Tubular Bells” negyedik része lenne.
https://www.youtube.com/watch?v=6TG63Zhge1w
Felállás
Mike Oldfield – akusztikus steel gitár, flamenco gitár, elektromos gitár, basszusgitár, akusztikus basszusgitár, mandolin, bendzsó, ukulele, kelta hárfa, zongora, billentyűk, ütőhangszerek, furulya, énekeffektek
Produkció
Mike Oldfrield
Számlista
1. Return to Ommadawn, Pt. I (21:10)
2. Return to Ommadawn, Pt. II (20:57)
