Előadó: Halford
Kiadó: Metal-Is Records
Megjelenés: 2000
Játékidő: 48:37
Értékelés: 4.5/5
Hogy a Judas Priest énekese, Rob Halford az első igazi önálló stúdiólemezével, a „Resurrection”-nel visszatérhetett az élők sorába, abban sokat segített, hogy az album készítése és megjelenése idején rendkívül kedvező volt a hangulat a Föld pan-metálszínterén. Különösen a vén Európa fedezte fel újra a kilencvenes évek második felében a metal dallamos igényességének elfeledett értékeit. A thrash metalt, amely addig népszerű volt, egy évtizedre a föld alá szorító, a Metallica aranykorának alkonyát jelző bumm a power metal nevet kapta. A Nuclear Blast Records kedvenceinek, élükön a HammerFalllal, szárnyakat adott a klasszikus, öreg iskolás heavy metal elemek újjáélesztése, és számos legendás banda, főleg Németországban és az Egyesült Államokban, „come back” albumokkal tért vissza, amelyek egyszersmind kiváló alkotások is lehettek. Menetelt tehát a fiatal bandák serege, amelyek szintén nagyra becsülték a dallamos, tiszta és robbanékony énekhangot, és az éneklésben a klasszikus zenekarok frontembereit, például a Diót, az Iron Maident, a Judas Priestet és a Queensrychét állították példaképül. Igazi tavaszi újjáéledése volt ez az egykori hagyománynak.
Rob Halford is így lelt új lendületre az ébredéséhez. A kilencvenes években, miután a Painkiller-turné végén otthagyta a Judas Priestet, a Fight és a Two projektekkel nem hagyott említésre méltó nyomot.
Két további tényező szinte kiáltott Robért, hogy olyasmibe vágjon bele, mint a „Resurrection”: a Judas Priest-rajongók csalódottsága a „Jugulator” (1997) miatt, és az, hogy a Judas Priest kitartott a megkezdett zenei irány mellett Ripper Owens énekessel. A rajongók ugyanis nemcsak azt akarták mindenáron, hogy a „Painkiller” (1990) megjelenése után tíz évvel Halfordot visszakapják a Judas Priestbe, hanem tudatosan vagy tudat alatt olyan albumot vártak, amely legalább megközelítőleg elkapja minden idők egyik legnagyobb metallemezének, a „Painkiller”-nek (1990) az egyediségét és megismételhetetlenségét. A „Jugulator” viszont minden volt, csak ez nem, és a Judas Priest ezzel a lemezzel a Jokerét már elpazarolta. A válasz tehát Rob Halfordra várt.
A felbátorodott Halford kiváló csapatot gyűjtött maga köré. A stúdióban nemcsak a produkciónál, hanem a dalszerzésben is segített neki Bruce Dickinson gitárosa, Roy Z, a Twist című dalt pedig maga Bob Halligan jr. írta az albumra, aki két klasszikus Judas Priest-dalról ismert (Take These Chains és Some Heads Are Gonna Roll). A dalírásban MetalGodnak a elismert producer, Bob Marlette is a segítségére volt, akit a Black Sabbathtal és Alice Cooperrel való együttműködéséről ismerünk. Mesterek színes társasága tehát.
Rob Halford ezen az albumon kisajtolta magából a legjobbat, ami a Judas Priestnél halhatatlanná tette, és ezt hatékonyan ötvözte a heavy metal elemek agresszívabb megszólaltatásával, amely a Fight! idejéből nem volt idegen számára. Az eredmény egy remek album, amely sok tekintetben a Priest elveszett idilli történetének folytatása lehetne a „Painkiller” óta, noha ez sosem volt a célja. Nagyjából pótolja ugyanis mindazt, amit a Judas Priest a „Jugulator”-ral nem tudott és nem akart értelmessé tenni. Afféle tapasz tehát a klasszikus Judas Priest-nosztalgiázók sebére, akiket letaglózott a „Jugulator” eredménye.
A „Resurrection” albumot a volt Riot-dobos, Bobby Jarzombek mérgesen gördülő dobolásának rendkívüli dinamikája jellemzi. Minden ütése élőn és ágyúszerűen robban a produkcióban. Ellenpontként mindkét oldalról masszív riffelés-függöny kapcsolódik hozzá, amely kitűnően vegyül a dallamos átvezetésekkel és szólózással. Halford ezen az albumon megtalálta a megfelelő egyensúlyt az agresszív riffelés és a dallamosság között, amelyet a Judas Priestből hozott magával. A „Resurrection” tehát metsző, közvetlen, agresszív, ugyanakkor dallamos album, hagyományos, himnikus dallamokkal, amelyek a Judas Priest aranyiskolájából erednek.
A nyitó Resurrection azonnal magába szippant az előbb leírt dalszerzői recept győztes formulájával. Az összes gyeplőt pedig Halford énekének kiemelkedő alakja tartja a kezében. Ez a dramatikus, közép- és mélyebb fekvésű éneket ötvözi azokkal a híres, hamuvá égető „sikolyokkal”, amelyek különleges helyet biztosítanak neki a heavy metal zenében.
Az album nyitánya tehát sikeresen vadássza a Painkiller-energiát. A riffekben, a szólózás módjában, tulajdonképpen mindenben és a fő attrakcióban, Halford mérgező visításában, amely mint a borotvapenge éle, úgy hasít át a levegőéteren. A Made In Hell sem lassuló gördülése után a dolgok egy kicsit megnyugszanak a komor Locked And Loaded-del, az album első kiemelt drámai pillanatáért pedig Halford felismerhető hangszínű, közepes fekvésű éneke a felelős. Gyakorlatilag ugyanabban a tempóban jön a folytatás a Night Falllal, amely hasonló dallammal nyit, mint a Sentinel nevű klasszikus Priest-dal bevezetője, a dal hideg esszenciájában rejlő tűz pedig a refrénben lobban lángra, a fület szaggató dallamos „halfordokkal”.
Az album hangulatát megrázóan megfordítja annak kiemelkedő dala. Ez a Silent Screams, egy remek, vészjóslóan drámai balladának, amely könnyedén a szemünk elé idézi a Judas Priest-klasszikust, a Prisoner Of Your Eyes-t, és előadásban, dalszerzésben egy hajszállal sem marad el tőle minőségben. A benne később megjelenő felgyorsított középső rész formailag végül a Beyond The Realms Of Death Priest-klasszikushoz közelíti a dalt. Az album a folytatásban sem hagy lenyűgözni, amikor megérkezik a tipikus példa (The One You Love To Hate), amelyben vitathatatlanul benne volt a keze Roy Z-nek, az Iron Maiden-énekes Bruce Dickinson legismertebb szólódalainak többségét társszerzőként jegyző gitárosnak. Erre maga a nyitás hívja fel a figyelmet a tipikus Maiden-féle terchármas harmóniával, a győztes pontokat pedig Bruce Dickinson és Rob Halford duettje viszi el, a kölcsönös egymást erősítés ötletes szerepében. Az album szédítő sebességre kap egy újabb csábító, klasszikus felépítésű heavy metal dallal, a Cyber Worlddel.
A Cyber World után azonban az album többi részének színvonala valamelyest csökken. Az első kevésbé sikerült dolog a Slow Down refrénje, amely valahogy lefojtja az egyébként rendkívül biztató nyitó riffet. A Twist, ahogy várható volt, az album legnagyobb stílusbeli kitérője. Tipikusan halligani felépítésű, és „puhább” dallamvilága más időkben szülhetett volna még egy „Defenders Of The Faith”-klasszikust, de egy hard rock sláger potenciálját sem rejti véka alá (persze egy klasszikus hard rock banda kezében). Elődjéhez hasonlóan ez a dal is a kezdeti feszültség kisütését folytatja. Az Into Temptation is sok mindenben egy „elveszett Defenders Of The Faith”-klasszikus, természetesen nemesen élőre produkálva, a megragadott tragikus hangulat magasabb fokával. Kevésbé érdekes dolog az albumon mindenképp a Drive, a záró Savior pedig felépítését tekintve a Resurrection összefoglalója, vagyis annak második része.
A „Resurrection” tehát olyan album, amely nem dicsekedhet 100%-os minőségi következetességgel és a dalok egyenrangú színvonalával. A dalok alapmotívumai ugyanakkor egyértelműen változatosak, ami megőrzi a lemez rendkívüli dinamikáját. Az egyik tényező, ami hozzájárul ahhoz, hogy egy olyan album, mint a „Resurrection”, a játékidő során sem veszít az érdekességéből, az anyag szerzőinek színes választéka, akiknek az alapötletek formálása közben sikerült egyetlen albumra összehozniuk 12 csiszolt heavy metal dalt.
Summa summarum olyan albumról van szó, amely a „Painkiller II.” becenevet csak annyiban érdemli ki, amennyiben enyhíti a „Jugulator” okozta csalódást. Stílusban és energiában is valójában csak a nyitó címadó dal közelíti meg a „Resurrection”-t, egyébként pedig Halford a Judas Priestnél töltött idejének korábbi időszakából merít ihletet és ügyesen keresztezi a metal produkciós mesterség divatos nézeteinek méregével és agresszivitásával, ami a „Resurrection”-t végső soron a különleges fajta albumok közé helyezi. Ez az album hozta vissza Rob Halfordot az élők közé. A megjelenése után a fazon világ körüli turnéra indult a népszerűsítésére, amely nagyon sikeres volt. A Resurrection példája az olyan albumnak, amelyet Halford alapvető vágyán túl elsősorban mások, hogy úgy mondjam, a kilencvenes évek második felében a metalközönség jókora többségének vágyai katalizáltak. Mindebben nagyon fontos tényező volt a kiváló zenészek és producerek köre, akik Robnak támaszt nyújtottak a stúdióban és magában az album népszerűsítésében is. A „Resurrection” Halford albuma, amely minőségben egyedüliként állhat egy sorban a Judas Priest-klasszikusokkal.
Felállás
Rob Halford – ének
Patrick Lachman – gitár
Mike Chlasciak – gitár
Ray Riendeau – basszusgitár
Bobby Jarzombek – dob
Produkció
Roy Z
Dallista
1. Resurection
2. Made in Hell
3. Locked And Loaded
4. Night Fall
5. Silent Screams
6. The One you Love to Hate
7. Cyberworld
8. Slow Down
9. Twist
10. Temptation
11. Drive
12. Saviour
