Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hughes, Glenn
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2016
Játékidő: 56:17
Értékelés: 3.5/5
A kultikus énekes-basszusgitáros, Glenn Hughes, akit „The Voice of Rock” néven is ismernek, és akit a legtöbben a Trapeze-zel, a Deep Purple-lel és a Black Sabbathtal elért sikereiért tisztelnek, hosszabb szünet után szólóelőadóként tért vissza tizennegyedik stúdióalbumával, a „Resonate”-tel. Glenn ugyanis előző szólóalbuma, a „First Underground Nuclear Kitchen (FUNK)” (2008) után teljesen a „szupersztáros” zenei projektekre állt rá, mint a Black Country Communion, a California Breed és a Kings of Chaos, ami némileg meglepő volt, hiszen épp akkor választotta a „kollektív” alkotást, amikor szólókarrierje kereskedelmi értelemben is kivirágzott, és olyan rajongók is özönleni kezdtek hozzá, akik korábban még csak nem is hallottak róla. A California Breed dicstelen vége után az énekesvirtuóznak nem maradt más hátra, mint hogy újra életre keltse a szólókarriert.
Az album nyitánya, az indító pörgős „Heavy” és a nem kevésbé energikus „My Town” rendkívül ütős, és tartalmazza azt a győztes hard rock–funk keveréket egy csipetnyi soullal, amelyet Glenn hosszú és gazdag pályája során tökélyre csiszolt. Soren Andersen gitáros nem fukarkodik az élesre fent riffekkel, Pontus Enborg pedig szépen fokozza bődületes dobolását. A régi harcostárs Chad Smith (Red Hot Chili Peppers) ezúttal mindössze két számban bukkan fel, ami néhány hallgatót biztosan elszomorít, csakúgy, mint az, hogy Glenn mellett ezúttal nincsenek hírhedt zenészvendégek. Hughes úr nyilván a két nyitódallal akarta bizonyítani, hogy még mindig képes „teljes gőzzel odatenni”, és elsősorban azokat akarta boldoggá tenni, akik a Deep Purple-örökségét becsülik a legjobban. Glenn hangja is hihetetlenül jó karban maradt, a magasabb fekvésekbe váltás egyáltalán nem okoz neki gondot. Az énekében ráadásul fiatalos szenvedély és lendület sem hiányzik egyhamar, és voltaképpen ez volt mindig is a legnagyobb erénye.
A „Flow” kicsit koszosabb gitárhangzást és lassabb tempót kínál, a hammondorgona szaggatott futamainak pedig több tér jut a billentyűs Lachy Doleynak, aki jelenleg valószínűleg a legelismertebb ausztrál hammondos. A kissé nosztalgikus „Let It Shine” szenvedélyes, soulos refrénjével az album egyik legjobb pillanata. Hasonló hangulatot áraszt a „Steady” is, ahol a gazdag billentős aranzsmanok először kapnak nagyobb szerepet az albumon, a háttérvokálharmóniák pedig tovább gazdagítják Glenn szenvedélyes énekakrobatikáját. Hughes úr a szövegeiben sosem volt híres szellemi mélységéről. A kicsit ütősebb „God of Money”-ban, ahol nem hiányoznak a dühös vokális kitörések és a haragos dobpergések, csípős társadalmi kommentárt enged meg magának a mai, rettentően megosztott társadalomról. Kissé hiteltelen húzás valakitől, akinek az életében nem hiányzik az anyagi jólét, még ha hosszú függőség után „újjászületett” embernek, megvilágosultnak hirdeti is magát.
A „Resonate” második fele összességében kevésbé ihletett, mint az első, mert néhány szám egy hajszállal túlságosan hasonlít egymásra. A „How Long” átlagos nehézrock, amely hangulati értelemben sehová sem fejlődik, „nyűgös” refrénje pedig elég gyorsan kissé fárasztóvá válik. Még jó, hogy van benne legalább egy meglehetősen szellemes Doley-féle orgonaszóló. A „When I Fall” nagyon rendes ballada „nemes” hammondorgona-textúrákkal és Glenn bársonyos énekével. A „Landmines” szinte tökéletes funk rocker rendes gitárszólóval, a többszólamú refrén miatt pedig enyhe popízzel. A záró számok, a közhelyes heavy rocker „Stumble & Go”, valamint a kissé kísérletezőbb „Long Time Gone” sajnos igen átlagos alkotások, mintha Hughes úrból a „Resonate” vége felé lassan kifogyott volna az igazi dalszerzői ihlet. Az album különleges változata tartalmaz még egy bónuszdalt, a „Nothing’s The Same”-et, de ez meglehetősen álmos, akusztikus ballada, amire Glenn igazán nem lehet túlzottan büszke.
A „Resonate” nem éppen az új „Stormbringer”, de őszintén szólva ezt a „The Voice of Rock”-tól a leglelkesebb rajongói sem várták. Hiába van rajta kevés olyan pillanat, amely hosszabb ideig megmarad az emlékezetben, vagyis aligha vehetik fel a versenyt Glenn régi szóló klasszikusaival, a „Resonate” még mindig rendkívül szolid album, amely szenvedélyes hard rock–funk–soul keverékével kielégíti Glenn szólókarrierjének minden régi hívét.
Úgyis a munka felét a „Resonate”-en is Glenn most is fantasztikus hangja végzi el, vagyis már emiatt sem születhet romboló zenei végeredmény, még ha az album, főleg a második felében, kicsit szenved is a dalszerzői ihlet hiányától. Új rajongókat a fiatalabb generációkból most valószínűleg nem szerez vele, ahogy ez a „Soul Mover”-rel és a kereskedelmi szólócsúcsnak számító „Music For the Divine”-nal (2006) sikerült, főleg a már meghirdetett koncertturné meglehetősen szerencsétlen lemondása után, de ezzel az albummal legalább szilárd folytonosságot biztosított lenyűgöző zenei útjának, és bebizonyította, hogy sok zenei kortársával ellentétben még nem való a „vén vasak” közé.
Felállás
Glenn Hughes – ének és basszusgitár
Soren Andersen – gitár
Lachy Doley – billentyűk
Pontus Enborg – dob és ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZ:
Chad Smith – dob és ütőhangszerek a „Heavy” és a „Long Time Gone” című számban
Produkció
Glenn Hughes és Soren Andersen
Dallista
1. Heavy
2. My Town
3. Flow
4. Let It Shine
5. Steady
6. God of Money
7. How Long
8. When I Fall
9. Landmines
10. Stumble & Gon
11. Long Time Gone
