Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Lizards, The
Kiadó: Hyperspace Records
Megjelenés: 2015
Játékidő: 55:01
Értékelés: 4/5
Kilenc év szünet az utolsó és az új stúdióalbum között bőven hosszú idő az amerikai ószövetséges rockereknek, a The Lizardsnak, még ha le is számítjuk a 2009-ben megjelent „Archeology” feldolgozásalbumot. A zenekar felállása ennyi év után sem változott. A kiváló, rutinos zenészek, akik a régi iskola rock’n’rollörökségére esküsznek, és megfordultak a Black Sabbath, a Blue Öyster Cult, a Rainbow, a Cactus, a Riot és a Masterplan soraiban is, az új lemezen is nehezen gördülő gitárfrázisokon törnek át. A dalok hol közvetlen, nyers rock’n’roll és blues-rockos őszinteség felől közelítenek, hol bonyolultabb pillanatokig jutnak el, amelyek akár a progresszív rock elemeivel is kacérkodnak.
Ezt az albumot is, akárcsak az előzőeket, a régi rockiskola rajongói valószínűleg gyorsan magukénak érzik majd, és a szívükbe zárják. A stílus, valamint a rendkívül nyers, energikus és élő hangzás, amelyet az új lemez is megtestesít, sok szimpátiát ébreszt a Led Zeppelin, a korai Whitesnake, de a Cactus és a Vanilla Fudge szellemisége és munkássága iránt is.
Az album hangulata sötét, a pszichedelikus elemek is jól kivehetők, éppen a mennydörgő gitárriffek, a kövér Gibson-hangzás és a billentyűs aranyzsmentek kombinációja miatt, amelyekben zongorabetétek, testes Hammond-futamok és sötét szintetizátorhangok is helyet kapnak.
A zenekar átfogóan állt hozzá az aranyzsáláshoz. Megőrizte az élő, organikus hangzás teljes elemi energiáját, és hatékonyan átvitte a „felvételi szalagokra”, vagyis a CD-re. A különleges vendégek hosszú sora abból a barátságból ered, amely a The Lizardst közös turnékon kötötte össze velük. Ők Vinnie Moore (UFO), aki a Crush című dalban játszik szólókat (őszintén szólva semmi különös), továbbá Frank Marino (Mahagony Rush), David Lanik (Sharks) és maga a fenséges Glenn Hughes, aki Mike DiMeóval énekelt duetteket az album valószínűleg legjobb dalában, a záró Miracle Manben. Ezt utóbbit Glenn Hughes maga írta ehhez a lemezhez.
Az eredmény rendkívül szép album, amely ugyan nem hoz zenei forradalmat, sem holmi devianciába hajló, kalandvágyó meglepetéseket, de úgy érdemes érteni, mint főhajtást az úttörő korszak zenekarai előtt, amikor a rock még fiatal volt, és csak igazi, őszinte zenei tehetségek jutottak be a szakmába, tele nagy ötletekkel és zenei látnoksággal.
Felállás
Mike DiMeo – ének, billentyűk
Patrick Klein – gitár
Randy Pratt – basszusgitár
Bobby Rondinelli – dob
KÜLÖNLEGES VENDÉGEK:
Glenn Hughes – ének
Frank Marino
Vinnie Moore – gitár
Producer
Patrick Klein
Dallista
1. Ton On The One (3:25)
2. Evil Eyes (5:20)
3. Incurable (3:07)
4. Crash (5:55)
5. Crawlin’ King Snake (4:20)
6. In The Pleasure Dome (7:18)
7. Wild West (3:56)
8. Pray For Peace (3:17)
9. The Rat’s ‘N Us (6:21)
10. Turnin’ Me Under (6:31)
11. Miracle Man (5:26)
