Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: Soulfood
Megjelenés: 2014
Játékidő: 2:17:26
Értékelés: 5/5
A »Reincarnation On Stage«, a német progrock-legenda Eloy dupla koncertalbuma mindössze a második koncertlemez a pályafutásukban a még 1978-ban megjelent »Live« után, ami egy több mint negyven éve a pályán lévő zenekarnál szinte hihetetlen adat. Létezik ugyan egy másik koncertfelvétel is, a »Live Impressions« 2013-ból, de az csak DVD-n jelent meg, a »Reincarnation On Stage« viszont mindkét formátumban kapható, vagyis két CD-n és egy DVD-n. A hetvenes évek vége óta rengeteg új anyag gyűlt össze, a felállás többször cserélődött, a zenekar közben fel is bomlott, majd újra összeállt. 2009-ben elég váratlanul kijött egy szolid stúdióalbummal, a »Visionary«-vel, két évvel később pedig az Eloy felállása ismét változott egy keveset. A kiváló zenészekből álló társasághoz ugyanis, amelyet a kultikus gitáros/énekes/zeneszerző/producer Frank Bornemann vezet (talán páran emlékeznek rá, hogy producerként a kultikus német metalosokkal, a Heavens Gate-tel is dolgozott), és amelynek ő az egyetlen eredeti tagja, csatlakozott a ritmusgitáros Steve Mann, így az Eloynak 1984 óta először megint két gitárosa van. Mann státusza egyelőre tisztázatlan, a »Reincarnation On Stage« fűzetében ugyanis nem hivatalos tagként szerepel, de 2011 óta kíséri a zenekart a koncertjein.
Az új Eloy-felállás a 2012/13-as németországi és svájci koncertturné alatt vette fel a »Reincarnation On Stage«-t, azt a dupla koncertcsemegét, amely a hatalmas életmű szinte minden fejezetéből tartalmaz néhány legjobb darabot. A közhiedelemmel ellentétben az Eloy sosem tartozott a német krautrock-színtérhez, sokkal több köze volt a brit spacerockhoz (a korai időszakban), később pedig főleg a szimfonikus progrockhoz, ami a »Reincarnation On Stage« minden számából kiderül. Az új koncertlemezre felvett előadásokban az Eloy valóban csúcsformában van, és az ember néha szinte elfelejti, hogy a legendás zenekar tagjainak többsége már igencsak tiszteletre méltó korban jár. Bornemann továbbra is fantasztikus gitáros, a német rockszíntér egyik legjobbja. Bár a múltban sokan egyszerűen „David Gilmour (Pink Floyd) német válaszának” nevezték, az évtizedek során meglehetősen saját gitárstílust alakított ki, amellyel egy-egy gitárfrázisával meg is tud lepni, mert azok közelebb állnak a kemény rockhoz, mint a hagyományos szimfonikus progrockhoz.
Frank jellegzetes német akcentusa az elmúlt két évtizedben sokat javult, így az éneke ma már szinte jobban szól, mint valaha, az Eloy pedig nem is lenne Eloy, ha a színpadon nem három énekesnő kísérné a zenekart, akik vokálharmóniáikkal oroszlánrészt vállalnak abban a hatalmas, epikus hangulatban, amely a legtöbb előadáson eluralkodik. A kiváló Alexandra Seubert gyakran átveszi Bornemann helyét, amikor a nehéz, magas részek jönnek, mellette pedig fantasztikus társaság a két háttérénekes, Tina Lux és Anke Renner is, mindhárom énekesnő mély főhajtást érdemel. Jóval azelőtt, hogy Arjen Anthony Lucassen (Ayreon) úgy döntött, különböző énekesnőkkel készít spacerock-operákat, az Eloy vendégénekesnők közreműködésével már számos stúdiómestermunkát létrehozott.
A mai Eloy másik jellegzetessége és külön erénye a két billentyűs, a két régi motoros, Michael Gerlach (a zenekar tagja a nyolcvanas évek vége óta) és Hannes Folberth (vele még a nyolcvanas évek első felében dolgoztak együtt), akik remekül kiegészítik egymást, amikor az Eloy története különböző korszakainak szintetizátorszőnyegeit terítik le. Klaus-Peter Matziol basszusgitáros Bornemann mellett a zenekar legrégebbi tagja, és az egyetlen, aki a hetvenes években játszott az olyan klasszikus Eloy-albumokon, mint a »Dawn« (1976), az »Ocean« (1977) és a »Silent Cries And Mighty Echoes« (1979). Dallamos basszusvonalai társaságot adnak Bodo Schopf összetett dobátmeneteinek, aki 1998 óta tagja a zenekarnak.
A rövid ambient, spacerockos darab, a »Namaste« (a cím egy dél-ázsiai üdvözlési vagy búcsúformát jelent) után, amely a zenekar tagjainak, főleg a legendás csapat minden hullámhegyét és hullámvölgyét végigélt Bornemannak mély, spirituális pillanat, hiszen így próbálják már a koncert elején megérinteni a közönség lelkét, jön az átvezetés a »Child Migration«-be, a »Colours« (1980) albumról származó, felejthetetlen Eloy-örökzöldbe. Itt az Eloy Frank gitárfrázisainak köszönhetően némi keményrockos fogát is megmutatja, egyébként viszont hamisítatlan szimfonikus progrock-klasszikus, amelyben mindkét billentyűs bőven kap helyet a szintetizátorszőnyegek lerakására.
A »Paralysed Civilisation« kiváló változatával, az »Ocean 2: The Answer« (1998) egyik slágerével a zenekar tagjai bizonyítják, hogy az újabb szerzemények is ugyanolyan jók, mint a régi klasszikusok, a vendégénekesnők pedig először nyűgözik le kísérő harmóniáikkal, amelyekkel még mélyebbre viszik a hatalmas, éteri hangulatot. A „Mysterious Monolith”-tal visszatérnek a nyolcvanas évekbe, pontosabban a klasszikus »Planets« (1981) albumra, és hihetetlenül dinamikusan játsszák el pályafutásuk egyik legjobb számát, amely ennyi év után végre hivatalos koncertváltozatot kapott azoknak is, akik a nyolcvanas években nem kaptak lehetőséget arra, hogy az Eloyt „közelről” lássák.
Az »Age of Insanity«, amelyben az énekesnők ismét megcsillanthatják tudásukat a fő refrénben, a »Visionary« egyik legjobb száma, az album pedig bár a megszokott Eloy-mércével mérve elég átlagos teljesítmény volt, azért tartogatott jó pár kellemes meglepetést. A két gitáros közötti billentyűs improvizációk annyira kitűnőek, hogy sok régi rajongónak nedves lehet a szeme a meghatottságtól ennyi hangszeres (és énekbeli) zsenialitás hallatán, hiszen az Eloy klasszikusai élőben rég nem szóltak ilyen jól. A »Silent Cries And Mighty Echoes« örökzöldje, a »The Apocalypse« a feszült hangulat fokozatos, dinamikus felépítésével, főleg amikor Bornemann becsületesen kiereszti a hangját egy szívet tépő gitárszólóban, és Seubert igazi énekopera-előadást ad, a koncertfelvétel számos csúcspontjának egyike. A »Silhouette«, egy újabb klasszikus a kiváló »Colours« albumról, amelyről az Eloy ezen az estén több számot is eljátszott, az a pillanat, amikor a nyolcvanas évek „retro” szintetizátorszőnyegei veszik át az uralmat. Az Eloy itt ismét megmutatja, milyen kiváló a kompaktabban felépített szimfonikus eposzok előadásában is.
A »Poseidon’s Creation« epikus csemegéjével, az est újabb csúcspontjával az »Ocean«-re emlékeznek, a legendás koncepcióalbumra Atlantisz felemelkedéséről és bukásáról, amely sok Eloy-rajongó számára még mindig a legjobb lemezük. A »Time To Turn«, a felejthetetlen, atmoszférikus utazás távoli galaxisokon át, amely az 1982-es, azonos című albumról származik, ismét remek alkalmat ad arra, hogy mind a három vendégénekesnő megmutathassa magát, miközben Frank melankolikus gitárfutamokkal brillírozik. A »The Sun-Song«, ez az éteri odüsszeia, amelyben elképesztően gazdag szimfonikus hangszerelések olvadnak egymásba, remek előadásával az Eloy a »Dawn« mesterművére is emlékezik, amelyen Bornemann és Matziol 1976-ban először egyesítette erőit. A zenekar végig kiválóan lavíroz a három korszak anyaga között. A »Colours« nyitó örökzöldjében, a »Horizons«-ban, ahol szinte ikonoklaszta gitárfrázis uralkodik, ismét a vendégénekesnők csillognak a főszerepben. Az epikus, ütős »Colours«-klasszikus, az »Illuminations« előadása közben, amelyben a mini moog hatalmas futamai dominálnak, megint a zenekar főnöke, Bornemann áll az előtérben rendkívül energikus énekteljesítménnyel és keményrockos gitárjátékkal.
A második lemez is tele van számos rendkívül szép meglepetéssel, ami már a »Metromania« (1984) nyitó slágerére, a »Follow the Light«-ra is igaz. Ez az a pillanat, amikor a szimfonikus hullámzás és a megható gitárfutamok közepette Bornemann és Seubert fenomenális módon váltogatják egymást a főénekben, és felejthetetlen hangulatot teremtenek, ami a »Reincarnation On Stage« egy újabb csúcspontjának mondható. Az »Ocean 2: The Answer«, a kultikus »Ocean« mestermű folytatása olyan album, amelyre az Eloy szívesen emlékezik, így nem csoda, hogy az epikus »Awakening of Consciousness«-t játsszák el róla, amellyel bebizonyítják, miért tartoznak ma is a legnépszerűbb német progrockhősök közé, akik 2012-ben először léptek volna fel amerikai földön (a North East art rock festivalon), ha Franknek nem kellett volna váratlan sérülés miatt lemondania.
A »The Tides Return Forever«, az 1994-es, azonos című album címadó dala szintén a dupla koncertfelvétel ambient diadalai közé tartozik, hiszen mind a három énekesnő, élen Seubertttel, aki isteni énekteljesítményével itt szinte elhomályosítja a híres Pink Floyd-közreműködőt, Clare Torryt, felejthetetlen hangulatot varázsol. Úgy szól, mintha nem is erről a világról származna. Már pusztán e fenomenális előadás miatt, amely az Eloy-történet énekben legnehezebb száma, megérdemel ez a koncertdokumentum egy különleges helyet minden klasszikus progresszív rock rajongó gyűjteményében.
A zenekar ismét nekilát az egyiptomi homok alá temetett, évezredes elhallgatott titkok kiásásának a misztikus mestermű, a »Ro Setau« pofátlanul jó előadásával, amely először az »Ocean 2: The Answer«-ön tűnt fel. A három énekesnő ismét egyedi, „kozmikus” hangulatot teremt, miközben a szintetizátorok és a gitár melankolikus harmóniái még tovább mélyítik az áthatoló ókori titokzatosságot. A zenekar és a közönség közötti remek hangulat szinte minden szám közben érezhető, és jó hallani, hogy az egyes előadásokat nem érte túl feltűnő stúdiószépítés. A »Mystery«, amely a legújabb stúdióalbumról, a »Visionary«-ről származik, élőben sem szól rosszabbul a régi örökzöldeknél, az »Ocean« slágere, a »Decay of Logos« pedig arra a korszakra emlékeztet, amikor az Eloy a legnagyobb ismertségre tett szert, és számos mércét állított fel a koncepcióalbumok terén.
Egy Eloy-koncert azonban nem lenne teljes a legendás, (poszt)apokaliptikus, epikus csemege, az »Atlantis Agony At June 5th 8498, 13 PM Gregorian Earth Time« nélkül, amely természetesen szintén az »Ocean« albumról származik, és figyelmeztetés a jövő nemzedékeinek (köztük a miénknek is) arra, mi történik, ha az emberek a gőgjükben istenként kezdenek viselkedni. Ez is a koncertfelvétel egyik ambient csúcspontja, amely azért egy »The Power and the Passion« (1975) klasszikust is tartalmaz, a »The Bells of Notre Dame«-ot, a tudós fiának középkorba (és vissza a jelenbe) tett időutazásáról szóló epikus koncepció záró fejezetét. A rövid »Visionary«-himnusszal, a »Thoughts«-szal az Eloy diadalmasan zárja a koncertjét, amelyen végig úgy szól, mint aki újjászületett, vagy legalábbis jóval fiatalabb zenekar, mint amilyen valójában.
A »Reincarnation On Stage« gyakorlatilag korszakos koncertdokumentum a germán progresszívrock-színtér számára, amelyet a műfaj legfontosabb német zenekara vett fel. Valamelyest ironikus, hogy ez a dupla koncertmestermű, amely gazdag és változatos pályafutásuk egyik legjobb teljesítménye, akkor jelent meg, amikor sokan már megint túl korán leírták őket, és komolyan sem számoltak velük, pedig a »Visionary«-vel világossá tették, hogy ismét itt vannak. Az Eloy a stúdióban talán tényleg kissé „berozsdásodott”, ezért viszont „élőben” meggyőzőbb, mint valaha.
Felállás
Frank Bornemann – gitár, ének
Michael Gerlach – billentyűk
Hannes Folberth – billentyűk
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár
Bodo Schopf – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Steve Mann – gitár
Alexandra Seubert – ének
Tina Lux – háttérének
Anke Renner – háttérének
Produkció
Frank Bornemann
Számlista
CD1:
1. Namaste (2:49)
2. Child Migration (5:26)
3. Paralized Civilization (7:56)
4. Mysterious Monolith (6:40)
5. Age Of Insanity (7:12)
6. The Apocalypse (11:09)
7. Silhouette (3:58)
8. Poseidon’s Creation (11:24)
9. Time To Turn (4:20)
10. The Sun-Song (5:11)
11. Horizons (4:09)
12. Illuminations (6:30)
CD2:
1. Follow The Light (8:00)
2. Awakening Of Consciousness (5:55)
3. The Tides Return Forever (7:03)
4. Ro Setau (7:02)
5. Mystery (8:58)
6. Decay Of Logos (8:20)
7. Atlantis’ Agony At June 5th 8498,13 p.m. Gregorian Earthtime (7:55)
8. The Bells Of Notre Dame (5:49)
9. Thoughts (1:40)
