Előadó: Quiet Riot
Kiadó: Chavis Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 4/5
Az utolsó dolog, amit egy új Quiet Riot-albumtól 2006-ban, több mint 25 évnyi pályafutás után várnál, az a zenei irány és a hangzás megváltoztatása lenne. A metalbanda irigylésre méltó múltja és pedigréje azonban önmagáért beszél, és a stílusbeli kollégáikkal ellentétben, akik már réges-rég belefulladtak a kiszámíthatóság csapdájába, az „öregek” ezúttal a címében sokat sejtető „REHAB”-bal telibe találtak. Más szóval a Rehab az első igazi lemez Kevin Dubrow énekes visszatérése óta.
Őszintén szólva a banda frissességében biztosan szerepet játszott az is, hogy a csapaton belül újra helyreállt a kémia. Carlos Cavazo és Rudy Sarzo a „rehabilitáció” (azaz a „Rehab”) után már nincs a képben, helyüket ezúttal Tony Franklin basszusgitáros (ex-The Firm és Blue Murder), valamint a stúdiógitáros Neil Citron foglalta el. (Megj.: lehet, hogy az előző kettőnek is akad még hely a Coverdale úr és a „Fehér Kígyó” nevével fémjelzett zenészgyárban.)
A váltás átgondolt és okos húzás volt a zenekartól, több szinten is. Citron gitáros teljesen új játékstílust hozott a bandába. Míg eddig a zenekar Cavazo gitárjátékára és a dallamosságra épült, most nagyobb hangsúly kerül a harmóniára és a riffelősebb játékra, és ebben Citron igazi gőzmozdony. Stílusa főleg abban különbözik Cavazóétól, hogy a többi tagnak is teret hagy az előtérben, ő maga pedig inkább oldalt, a háttérben őrzi az integritását. Ennek tökéletes példája a „South Of Heaven”. A gitárszólók egyebek mellett nagyon délies hangzásúak, vagyis teljes ellentétei annak, amit a Quiet Riottól eddig megszokhattunk. A főbb dallamvezetések helyett a mostani szerzemények szerkezetét főleg Frankie Banali spirituális dobolása és Franklin kísérő basszusmenetei adják. A „Banali–Franklin” párost robbanékony TNT-nek nevezhetnénk, de legalábbis a „Bonzo–Jones” páros megfelelő párhuzamának. Ez a szerkezeti felépítés az egész albumon érezhető, leginkább talán a „Free” című számban.
Ami Kevin Dubrow énekest illeti, a Rehabon kiváló éneklési és fizikai formában van, ami szinte minden dalon érződik. Ha azt nézzük, hogy a hangja mindig is erősen kifejező és rekedtesen színezett volt, igazi csoda, hogy ennyi év alatt egy szemernyit sem veszített az élességéből, ami az ilyen műfajú énekesek között, akik szeretik túlzásba vinni az „ordítást”, egyáltalán nem ritka. Ha már Kevin vokális képességeinél tartunk, érdemes kiemelni a „Black Reign” és a „Strange Daze” című dalokat. Felesleges szót vesztegetni rájuk, mert mindkét szám magáért beszél, Kevin javára. Egy szóval: Kevin jó előadó és jó énekes volt, és az is marad.
A zenekar tehát kitűnő hangzással lepett meg minket, a „Rehab” legnagyobb ütőkártyája azonban nem a hangzás, hanem a szövegek és az egyes dalok líraisága. Bár itt-ott még mindig akad „pásztori” szövegírás, az anyag nagyobb része sokkal erősebb karakterű és súlyosabb, mint bármelyik eddig kiadott Quiet Riot-album. Jó példa erre az „In Harm’s Way”, ahol a bluesos dallam és a nyers vakmerőség forradalmi változásra utal mind a stílust, mind a hangzást illetően, a zenekar múltjához és jövőjéhez képest. Ez a frissesség nem csak az új anyagon érződik: a zenekarnak sikerült belevinnie a változást az állandó szokásába is, vagyis a különféle ismert dalok feldolgozásába, a „cover verziókba”. Ezúttal a Spooky Tooth 1969-es száma, az „Evil Woman” került sorra, amelyet jó ideje a Deep Purple is feldolgozott. Nehéz megmondani, melyiküknek sikerült jobban, az viszont tény, hogy a mostani változatban a főszerepet nem más játssza, mint a rock hangja, Glenn Hughes, aki az éneken túl remek basszusmenetet is felvett. A számot az album desszertjének nevezhetnénk, mert nagyon grandiózusan és büszkén szól.
A végső értékelésnél legyünk reálisak: a Quiet Riot rokonságban sem lesz soha a Dream Theater szintjén. Ilyesmit várni abszurd lenne, a rehab album mégis nagy fordulatot jelent az életművükben. Lehet, hogy ez a kémiának és a zenekar új lendületének köszönhető, lehet, hogy a tagok tudatosan döntöttek úgy, hogy gyökeresen megváltoztatják eddigi felismerhető stílusukat és hangzásukat, amely az elmúlt csaknem három évtizedet jellemezte. Akárhogy is, a rehabilitáció teljesen sikerült, és előtted áll egy kitűnő „Rehab”-album.
Felállás
Kevin DuBrow – ének
Neil Citron – gitár
Tony Franklin – basszusgitár
Frankie Banali – dobok
VENDÉGZENÉSZ:
Glenn Hughes – kísérőének, basszusgitár
Számlista
1. Free
2. Blind Faith
3. South Of Heaven
4. Black Reign
5. Old Habits Die Hard
6. Strange Daze
7. In Harm’s Way
8. Beggars And Thieves
9. Don’t Think
10. It Sucks To Be You
11. Evil Woman
