Előadó: Phlox
Kiadó: MKDK Records
Megjelenés: 2007
Játékidő: 50:31
Értékelés: 4.5/5
Mi sül ki abból, ha összeeresztjük a szabad jazzlelket, a tinédzserkori rockos féktelenséget és a canterburyi zenei színtér melodikus szellemességét? Phlox! Az észt jazz fusion újítás maga a hihetetlen hangmintákból és melodikus káoszból álló robbanás, amely egyértelmű improvizációból születik. A hat rutinos zenész (a „rebimine + voltimine” már a harmadik albumuk) ugyanis elég zenei fantáziával rendelkezik ahhoz, hogy könnyedén lekörözze a mai jazz fusion színtér átlagát, amely a „bevált” képletbe kapaszkodik: elöl a torzított gitár, jó messze hátul pedig a többi hangszer szolgál háttérként (egyre gyakrabban használják a „metal bug” kifejezést is a mai új zenekarokra, amelyek csak a Dream Theaterre meg a skálák közti gitárzsonglőrködésre figyelnek, gyakran a dallam kárára). Ebben biztosan sokat segít Kalle Klein, a szaxofonos mester, a zenekar értelmi szerzője. Az ő zenei látásmódja vezeti a csapatot a jazz és a fusion rég elfeledett tájaira. Neki köszönhetően a zene sajátos módon olyan szintet ér el, ahol az egyhangúság kizárt. Hiszen a vezérfonal ellenére túl sok a melodikus fordulat: a muzsikusok a free jazzből szinte noise rockba ugranak, majd canterburyi vizekre eveznek, ahonnan az áramlat afrikai és ázsiai ritmusokba sodorja őket. A Phlox zenéje tehát enyhén szólva sokszínű.
A Phlox az első két lemezen is megmutatta mindazt, amit leírtam, de a benne rejlő potenciál csak a „rebimine + voltimine”-en bontakozott ki teljesen. A canterburyi bandák zenei játékosságát, sőt talán naivitását beemelve a bonyolult zeneként számon tartott jazz fusiont olyan szintre emelték, ahol a munkájukat gyermeki örömmel és humorral kezdték venni. Ehhez hozzátették a canterburyi elektromos hangszerek jellegzetes hangzását is, és a végeredmény eléggé árulkodik e kifejezetten sikeres kísérlet eredményességéről: a Phlox ezzel nem csupán észt újítás (bár a nagyon gyenge médiaismertség miatt egyelőre csak az), hanem világszínvonalú. Érdekes, hogy az észtek művei mennyire közel állnak az avantgárdhoz, mégis sikerül megőrizniük a kapcsolatot az egyszerűbb dallamvilággal, és valahogy nem akarnak belebonyolódni abba a hivalkodásba, amely a progresszív rock avantgárd zenekaraira oly gyakran jellemző. A végeredmény így a műfaj mai csúcsa, már ha egyáltalán létezik ilyen műfaj. Egyediek, önállóak, és bőven van bennük annyi potenciál, hogy a jazz-rock óriások, például a Soft Machine mellett írják be a nevüket.
A „Rebimine + voltimine” (az album címének szlovén megfelelője „trganje + zlaganje” lenne) már az első hallgatásra felépíti a zenekar szinte isteni képét. Az albumot az „Rähn” nyitja, egy vágtató fusion csemege, amely kompromisszumok nélkül őrült folytatást ígér. A hihetetlenül változó ritmusok, a legőrültebb belépőkkel érkező hangszerek, és mindenekelőtt a dobok tartotta kattant tempó – mindezt a Phlox már a nyitó számmal tálcán kínálja. A keleties dallamvilág rövidebb részeivel (ahol a fuvola is megszólal) és a noise rockos betétekkel a hallgatót szoros fogásban tartják, amelyből nincs menekvés. Jön a „Kraap”, hangokkal való játék, bevezető a harmadik számhoz, a „Habe”-hoz, amelybe átfolyik. A „Habe” ismét tele van szabad őrülettel, amelynek a dobos, Zilmer áll a hátterében. Mégis jóval több benne a jazzes elem, a középső részt átjárja a szaxofon, amely átveszi a gyeplőt. Klein szaxofonos időnként free jazzes megközelítése érdekes módon soha nem „vitatkozik” a háttérben szóló avantgárd zenekarral, pedig első ránézésre diszharmóniában vannak. A szám is rendezett káoszban zárja a „trganje + zlaganje” első fejezetét.
A lemez legnagyobb váltása egyértelműen a „Hunt”. Földöntúli eposz, amely a „rebimine + voltimine”-t az elit közé emeli. Ez teszi naggyá a Phloxot. Ez a 10 perces ódüsszeia megmutatja a Phlox minden ütőkártyáját, a zenészek ugyanis abbahagyják a bújócskát, és kirázzák a kabátujjukból az összes ászukat. A „Hunt” valóban az ultimate zenei hajsza, vadászat a progresszív zene legnagyobb nevei után. A kellemes kezdet remekül fokozódik, csak billentyűk és szaxofon szerepel benne, majd a „Hunt” szokatlan dallamba lendül, ahol a szaxofon, a gitár és a billentyűk keresztezik egymást és uralkodnak. Mind a három hangszer, külön-külön vagy együtt, viszi a szám vezérfonalát; mindig van egy hangszer, amely a főtémával támogatja a többiek szólózását. Az időeltolódások, szünetek, tempó- és hangerőváltások szintén a legmagasabb színvonalúak, és nem csak azért vannak, hogy a Phlox progresszív rocknak nevezhesse a zenéjét. A „Hunt” azt is megmutatja, hogyan tudják a zenészek kiválóan ötvözni a zenei őrületet a hangulatos, kellemes muzsikálással anélkül, hogy elveszítenék a kapcsolatot az eredeti elképzeléssel. Éppen ezért a „Hunt” egyértelműen az album csúcspontja. A lemez közepén jön az „Juulius”. A szám tele van rockos erővel, de a megközelítése teljesen free jazzes. Ezért hat a darab rendkívül kísérletinek és avantgárdnak, valószínűleg jobban, mint bármelyik eddigi Phlox-alkotás. Mégis megtartja a Phlox által kitűzött koncepciót, ugyanakkor bizonyítja, hogy könnyű kiváló rövidebb progresszív számot írni – a „Juulius” egy jó három perc hosszú. A „Kaavjas” egy újabb szám, amelyben a zenészek megmutatják sokoldalúságukat. A funkos ritmusszekció a hallgató számára kevésbé igényes zenei elemekkel szolgál, Klein sem esik túlzásba a szaxofonszabadsággal. A szám mégis szórakoztató, a canterburyi zenei színtér billentyűs betéteivel (leginkább a National Healthre emlékeztet), és kellemes változatosság egy ilyen viharos első fél után.
Az album utolsó harmada a végleteket öleli fel, a legkellemesebb jazzes megközelítésektől a kísérleti káoszig. Az „Ühe Poja Toit” az előbbiek közé tartozik. A szám kétségtelenül kellemes, legalábbis az elődeihez képest. Mégis pezsdítő, nem unalmas és nem egyhangú, bőséges improvizációval és keményebb véggel, amely szinte bevezetőként szolgál az utolsó előtti szám kísérleti káoszához, a „Sõjajalgne”-hez. A lassú, már-már stoneres szám leírhatatlan. A jazzes hangulatot megteremteni igyekvő gitár noise rockos hangjait ütősök és afrobeat kíséri. Ezért előfordulhat, hogy a szám csak keveseknek jön be, akiknek tényleg élvezhetőnek tűnik, de el kell ismerni, hogy rendkívül érdekes kísérletről és a fusion zenéhez való megközelítésről van szó. A záró felvonás, a „Kurehirm” a „Sõjajalgne”-hez hasonlóan rendkívüli kísérlet, csak éppen a noise rockos megközelítést itt az ambient váltja fel. A szám minimalizmusa hihetetlen, főleg mert a lemez során a Phloxot olyan zenekarként ismertük meg, amely igyekszik betölteni a számok minden rését, és szinte nem hagy szusszanásnyi időt a hallgatónak. Most azonban a „kevesebb több” közmondáshoz nyúlnak, ami kiváló képlet e fenomenális album lezárásához.
A Phlox valószínűleg nem is tudja, milyen albumot készített a „rebimine + voltimine”-nel. Éppen ezért ismerik olyan kevesen még a progresszív rock szűkebb színterén is. A Phlox remek projektet álmodott meg: szaxofonvezérelt fusion zenekar, ahol a mérleg nyelve inkább a rock felé billen, nem a jazz felé, legalábbis a hangzást tekintve. A vendégek is nélkülözhetetlenek ezen az albumon, főleg Teder fuvolán, aki újabb dimenziót ad a hatos zenéjének. És egészen hihetetlen, hogy az együttes első két lemeze az átlagban evickél, a „rebimine + voltimine” viszont könnyedén felveszi a versenyt az aranykori hetvenes évek elitjével. Ők viszont a bizonyíték arra, hogy ilyen ugrás lehetséges, világos jövőképpel, kemény munkával és rengeteg minőséggel, amely az album előtt csak potenciál volt.
Mindössze hallgatókra van még szüksége a Phloxnak. Az album kétségkívül nagyra lesz értékelve a progresszív rock és minden alműfaja rajongóinak körében, csak hatékonyabban kell elérnie ezeket a köröket. Ezért minden jazz-, rock- és progresszívzene-rajongónak szívből ajánlom a Phlox alkotásait. Különösen a „voltimine + rebimine”-t, amely párját ritkító remekmű.
Felállás
Kalle Klein – szaxofon
Kristo Roots – gitár
Pearu Helenurm – billentyűk
Raivo Prooso – basszusgitár
Madis Zilmer – dob
Allan Prooso – ütőhangszerek
Vendégzenészek:
Ramo Teder – fuvola
Arno Kalbus – tabla
Produkció
Kaur Faltis
Számlista
1. Rähn
2. Kraap
3. Habe
4. Hunt
5. Juulius
6. Kaavjas
7. Ãœhe poja toit
8. Sõjajalgne
9. Kurehirm
