Izvajalec: Motörhead
Založba: Chiswick Records
Izid: 1977
Trajanje: 32.52
Ocena: 2.5/5
A „Motörhead” egyfajta őszinte gyorsírásos jegyzőkönyvként olvasható, amely a múlt század 70-es éveinek második felében rögzíti a korszellem lüktetését és mozgását. Pont ekkor csírázott ki a punk, nyomában pedig féktelenül elharapózott a rövid, megzabolázhatatlan, borotvaélesen anarchikus zenei őrületrohamok járványa, amely a fülnek borzalmas, a vén trottyok gyomrának pedig egyenesen ártalmas volt. Eljött az armageddon ideje! Valahol ebben az „őrület barlangjában” eresztettek gyökeret a Motörhead is, ami persze azt jelenti, hogy stúdiókeresztelőjük csak nehezen tudott elszakadni a fent leírt lelkiállapottól. Lemmyt és társaságát az első lemezen természetesen még a prekambriumi fázisban kapjuk el: vehemensen lüktető, természetfeletti esztétikai érzékkel és finomsággal faragják, válogatják és ragasztják össze jellegzetesen megható zenei kollázsukat. Kizárólag zenei szempontból különleges esztétikai értékű teljesítményről van szó, a káosz, a hisztéria és a skizofrénia tüneteinek hozzáadott értékével – olyasmiről, amitől egy kissé rosszkedvű náci junker puszta féltékenységből öngyilkos lenne, nem egészen három és fél perccel azután, hogy a Vörös Hadsereg elfoglalta a Reichstagot.
Kezdetnek néhány tény az album születéséről. A Motörhead ugyan korábban már lefejezte a stúdiós szüzességét a hírhedt „On Parole”-lal, de az a nagyképű kiadói molyok tudatlansága miatt csak 1979-ben látott napvilágot, amikor az „Overkill” és a „Bomber” már igazolta a Motörhead-részvények értékét. Larry Wallis és Lucas Fox kiszámíthatatlan párosának helyét az „On Parole”-misszió hajótörése után hamar a nélkülözhetetlen Philthy Animal Taylor és Eddie Clarke foglalta el, érkezésüket pedig érthető módon az eredeti felvételek alapos átretusálása követte.
Az albumról egy dolog feltűnően hiányzik: a következetesség. Másként fogalmazva, Lemmyt és társait az elsőlemez megjelenésekor még identitásválság gyötörte. Jól hallani, hogy mielőtt kialakult volna a jellegzetes, durván torzított lendületük, a Motörhead jobbra-balra ugrált, gyorsan lelkesedett egy-egy ötletért vagy stílusért, aztán ugyanilyen gyorsan el is dobta, mert az adott pillanatban láthatóan jobban illő megoldás került elő. Az átváltások pedig finoman szólva is eléggé suták. A „White Line Fever” kapcsán nincs mit kételkedni: ezt a tajtékzó rockhurrikánt nyugodtan nevezhetjük az első Motörhead-klasszikusok egyikének, és ugyanez igaz az akkor már megedződött „Motörhead”-motívumra is, amely a Hawkwinddel töltött, bizarr spacerockos kiruccanások idejével szemben végre kihámozta a lényeget, határozottan szétterjesztette szárnyait és megélesítette karmait. Lemmy az egyetlen megmaradt egyenes vonalú rohamban, a „Keep Us On The Road”-dal kifejleszti a későbbi diadalok borotvaéles formuláját (azzal a különbséggel, hogy ezt később rendszerint fülsértő wah-wah ugatás is megtámogatja), kicsit esetlenebbül pedig az „Iron Horse – Born To Lose” is beleügyeskedi magát az album szűkös, emlékezetes pillanatokból álló társaságába.
Sajnos az album másik fele gyors felejtésre való. Itt hamar egy sor árulkodó jelre bukkanunk, amelyek világosan arra utalnak, hogy a zenekar korai időszakában elég sok minden készült tiszta vérű packázásból. Az alkotói ihlet hiánya a „Lost Johnny”-nál nyilvánvaló, a „Vibrator” és a „The Watcher” naiv punk-rockos csépelésként mutatkozik be, amely csak a legsüketebb és leginkább elfajzott Motörhead-fanatikusokat tudná levenni a lábukról, nehezen menthető a „Train Kept a Rollin’” sztenderd blaszfemikus kölcsönvétele is. Egyszóval túl sok a töltelék, ami a tartalmatlan zaj mellett szól, ráadásul ez még a határozottabb egyéni vonásoktól is meg van fosztva.
Minden történetet valahol el kell kezdeni. A Motörhead egy könnyen nélkülözhető termékkel gurult ki a bölcsőből, vagyis egy olyan albummal, amely tágabban nézve az újonnan kialakuló színtér könyörtelen forgatagában kőként merült el a vízben. Az elsőlemez azonban kellő érdeklődést ébresztett a helyi színtéren, különösen érdekesek lehettek azok a pillanatok, amikor a megszokott rockerhorda, punkok és véletlenül arra járó sátánisták – vagyis a Motörhead-koncertek állandó látogatóinak tömege – szeme elé hirtelen bevillant valamelyik kopaszra borotvált fej nyakát ékesítő, szépen kifényesített üreges dísz csillogása. Összegzésként elmondhatjuk, hogy az idő a „Motörhead”-del szemben csak a későbbi lemezek ismertségének és kultikus státuszának köszönhetően volt kedves, amelyek nélkül Lemmy, ha őszinték akarunk lenni, már réges-rég elhunyt volna.
Zasedba
Ian „Lemmy” Kilmister: vokal, bas
„Fast” Eddie Clarke: kitara
Phil „Philthy Animal” Taylor: bobni
Produkcija
Speedy Keen
Seznam skladb
1. Motörhead
2. Vibrator
3. Lost Johnny
4. Iron Horse/Born to Lose
5. White Line Fever
6. Keep Us on the Road
7. The Watcher
8. Train Kept A-Rollin’
