Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Idol, Billy
Kiadó: Chrysalis Records
Megjelenés: 1983
Játékidő: 38:10
Értékelés: 5/5
Billy Idol, a feloszlott brit punkbanda, a Generation X egykori frontembere nem sokkal az 1982-ben megjelent, rendkívül sikeres szólódebütje után különleges zenei jelenséggé vált, és az akkor még vadonatúj MTV első sztárjainak egyike lett. Idol a gitárvirtuóz Steve Stevensszel és a producer Keith Forsey-val a nyolcvanas években három remek szólóalbumot készített, amelyek a mai napig az életművének csúcspontját jelentik. Pályájának kétségkívül legragyogóbb pillanata az 1983-as „Rebel Yell” volt: minőségét tekintve minden dal külön fejezet, mind a négy sláger pedig különösen kiemelkedett, és azóta kötelező darabja a koncertrepertoárjának.
Billy – aki a legtöbb punk kortársától eltérően sosem titkolta, hogy legnagyobb példaképei a The Beatles és a Rolling Stones voltak – a „Rebel Yell”-en ritkán látott érzékkel egyesítette két zenei világot: lázadó énekstílusát kivételes hangzásbeli kifinomultsággal párosította. A lemezen rengeteg a nyolcvanas évekre jellemző szintetizátoros technológia és szintetikus effekt, de Billy nem esett túlzásokba: a hard rockból, new wave-ből és post-punkból álló egyedi keverékébe pont annyi szintetizátoros textúrát tett, hogy a produkcióban Stevensszel, a gitármesterrel együtt mindvégig ők ketten maradtak a teljes hangzáskollázs legerősebb tényezői. A legtöbb szerkesztést ráadásul hipnotikus, dallamos refrének gazdagítják, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a dalok gyorsan örökzölddé váltak.
A címadó dal, amely máig felejthetetlen lázadó himnusz, és az újhullámosoktól a metalosokig számos műfaj rajongóit összeköti, már megjelenésekor óriási siker volt. Ebben a remek slágerben Stevens dinamikus gitárfutamai kiválóan fonódnak össze a színes szintetizátoros textúrákkal, miközben mindezt Idol parancsoló, összetéveszthetetlen hangja fogja egybe; a dal csak úgy duzzad a lázadó energiától és az agresszív erőtől, a csúcspontját pedig a vakmerő refrénben éri el. A címötletet Billy állítólag a Rolling Stones tagjaival töltött együttlét közben kapta, akik épp akkor koccintottak az asztalnál a „Rebel Yell” nevű amerikai whiskyvel. A szinte már táncritmusú „Daytime Drama” kicsit nyugodtabb, romantikusabb hangulatot áraszt, Stevens meglehetősen agresszív gitárfutamai ellenére is.
Még ma is nehéz kiválasztani ennek a remek albumnak a csúcspontját, mégis külön elismerést érdemel a halhatatlan balladám, az „Eyes Without a Face”, amely teljesen más, mint a „Rebel Yell” többi anyaga. Éteri szintetizátoros szerkesztéssel nyit, amelyre hamar rátelepszik a kifejezetten nosztalgikus, romantikus atmoszféra. Ez volt a második nagy „Rebel Yell”-sláger, amelyhez díjnyertes, rendkívül látványos videó készült; ennek a forgatása miatt Idolnak szemműtétre kellett mennie, mert a szélsőséges hőmérséklet-változások közben a kontaktlencséi összeforrtak a szemével. Billy pályájának egyik legképszerűbb dala hihetetlenül finom énekteljesítménnyel büszkélkedhet, amelyet ez a vokális kaméleon nyújt. A csúcspont a nosztalgikus refrén, amelyben a háttérben női vokálharmóniák csatlakoznak Idolhoz – az akkori szíve választottja, Perri Lister jóvoltából –, a szimfonikus függönyök mellé pedig Stevens remek gitárszólója is társul.
A „Blue Highway” újabb zseniális energiakatalizátor pozitív, atmoszférikus lüktetéssel, kemény rockos gitárdinamikával és hipnotikus refrénnel, bár sosem választották kislemeznek, és slágerstátuszt sem ért el. Ez viszont összejött a mesteri „Flesh For Fantasy”-nek, a „Rebel Yell” négy csúcspontja közül a következőnek, amelyen Billy ismét bizonyítja kivételes érzékét a dallamos hangszereléshez, a ritmikai folyékonysághoz és a hatalmas dallamívek megalkotásához; ez a hallgatót hangulatilag, főleg a refrén alatt, egy pillanat alatt felröpíti a rockos Parnasszus csúcsára, és akkor is megtölti megzabolázhatatlan energiával, amikor éppen nem alakul minden szerencsésen.
Idol következő klasszikusa, a „Catch My Fall” volt a négy slágerkislemez közül az utolsó: Billy és zenésztársai, miközben a lázadó énekes a maga sajátos módján adja elő a romantikus szöveget, újra remek refrént építenek, amelyen keresztül kiválóan van átvezetve az életvidám szaxofonszólam. A „Crank Call” kihegyezett gitárfutamokat tartalmaz, amelyek harcias módon társulnak a folyékony szintetizátoros textúrákhoz, Billy pedig lassan építi fel jellegzetes vokális agresszióját, egészen a hatalmas refrén csúcspontjáig. A „(Do Not) Stand in the Shadows” proto-punkos ritmikai lüktetést hoz, amelyben Idol hangja a lázadó hozzáállás mellett igencsak otthon érzi magát, Stevens pedig a későbbiekben rövid, de merész gitárszólót fon bele. A „The Dead Next Door”, amelyben a különféle effektek csendéletszerű, kissé titokzatos hangulatot teremtenek, és amelyben a legendás David Bowie hatása is érezhető, rendkívül nyugodt, atmoszférikus hangzással zárja az albumot.
A „Rebel Yell” több mint három évtizeddel a megjelenése után is a mindig lázadó Billy Idol koronájának legfényesebb ékköve, egyúttal a nyolcvanas évek egyik legjobb albuma. Mind a négy sláger az időszak leghíresebb klasszikusai közé tartozik, de korántsem ők az egyetlen ragyogó „Rebell Yell”-pillanatok, az album pedig Forsey remek produkciójának köszönhetően is megkérdőjelezhetetlen mestermű marad. Idol Stevensszel és Forsey-val együttműködve pályája folytatásában még egy nagyon sikeres munkát készített, a „Whiplash Smile”-t (1986), ezt a sikeres közös munkát pedig a trió közel húsz évre megszakította, egészen Idol „visszatérő” albumáig, a „Devil’s Playground”-ig (2005).
Felállás
Billy Idol – ének, gitár
Steve Stevens – gitár, szintetizátor, basszusgitár
Sal Cuevas – basszusgitár
Steve Webster – basszusgitár
Judi Dozier – billentyűs hangszerek
Jack Waldman – billentyűs hangszerek
Thommy Price – dob
Gregg Gerson – dob
Mars Williams – szaxofon
Perri Lister – kísérővokál
Produkció
Keith Forsey
Számok listája
1. Rebel Yell (4:45)
2. Daytime Drama (4:02)
3. Eyes Without a Face (4:58)
4. Blue Highway (5:05)
5. Flesh For Fantasy (4:37)
6. Catch My Fall (3:57)
7. Crank Call (3:56)
8. (Do Not) Stand in the Shadow (3:10)
9. The Dead Next Door (3:45)
