Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Kvinton
Kiadó: Subkulturni azil
Megjelenés: 2008
Játékidő: 42:01
Értékelés: 4.5/5
A szlovén bluest szándékosan hanyagoltam hosszú ideig, mert pár szlovén verselgetés végighallgatása után már unott, csalódott és tele voltam a tengerentúlról kölcsönzött receptekkel, amelyek ott összehasonlíthatatlanul meggyőzőbben szólnak. Mindenesetre úgy tűnik, az idő vasfoga az én egykor földrajzilag kirekesztő ízlésemen is nyomot hagyott: fiatalabb koromhoz képest ma már ciki gyakorisággal pörögnek a lejátszómon szlovén termékek is, de azoknak átkozottul jónak kell lenniük, hogy többször is esélyt adjak nekik. És ennek a gárdának része a Drava mentének is a kocsmablues, a folkkal megfüstölt rock költői, az első találkozásom a szokatlan kaliberű Kvinton nevű zenekarral pedig a Vita Mavrič vezényelte, minden évben megrendezett sanzonünnepen történt. A La Vie En Rose volt a kiindulópont, aminek köszönhetően a minimalista kivitelű Razirklinga lemez olyan melegen fogadtatott, és aminek köszönhetően ma én is kiindulópontot adhatok nektek ahhoz, hogy elmerüljetek a nyers és tartalmas hazai szó gyöngyöző tavaiban.
Az ezredfordulón a ptuji nonkonformisták a Lovci sreče albummal indultak a szerencse vadászatára, a Razirklinga pedig, a nyolc évnyi érlelés és csiszolgatás ellenére, csak a második stúdióbeli kirándulásuk eredménye, ahol minden feszültségüket kiengedték, és a hallható vászonra új palettányi történetet festettek a bizarr, könnyen elsiklott figurákról, akik felett a füstös kocsmasarkokban könnyen elsiklotok, a társadalmi hangulatú szociális balladák mellett pedig bőven jut hely a minőségi kocsmablues-nak és az elmondott szó szlovénra átültetett költészetének is, annak minden szép, teljes értelmében. A Kvinton – a nevük által felidézett Kingstone-asszociáció ellenére – egy olyan zenekar, amibe, bevallom, első hallásra beleszerettem, az okuk pedig a jó és őszinte zene volt. A Razirklinga lemez egy blues-sztenderddel kezdődik, a címe Mornarjev blues. A szerelem és az elvesztett, kissé kimosott és elhasznált testiségről szóló történet, amely félrelépett a megszokottságtól és a mohó hiánytól, olyan téma, amiből a edzett verselő a megszokott kis vázlatot szövi, nem a ti fületeknek és szemeteknek szánva. A Kvinton visszafogottan, esztétikai érzékkel fog hozzá a munkához, Marjan Bone rekedtes hangú énekes kalapja alatt pedig ízlésesen beillesztett gitárok bújnak meg, amelyek Marjan Bračko és Boštjan Koren kezében kellően melankolikusan szólalnak meg, de nem szívszaggatóan émelygősen és fölösleges csinnadrattával. Mellé Goran Podgorelec kontrabasszusa és Robert Belšak éppen elég szilárd dobjai, az egész pedig már az elejétől egy önálló tüdő visszafogott lélegzetével lélegzik, amely egy szemernyi további szépítésre sem szorul. Alternatívot és punkot nem hallani, a többi ősi lázadó példakép sem érhető tetten, mégis van benne bőven minőségi tökösség.
A Razirklinga Štef egy bizarr figuráról szóló történet, amelyben felismerhetik magukat mindazok, akiknek van gerincük, de rossz időben és az univerzum rossz negyedében születtek, a gerincüket mégis megtartották, és következetesen széllel szemben pisiltek. A szexi blues-sztenderd tehát a legmagasabb szinten folytatódik, a Kvinton pedig minőségi zenével szövi a történetet, amelyből nem hiányoznak a blues gitárszólók, a lábbal dobolt ritmus és a mostanra már nélkülözhetetlen, rekedtes vokális patina. A szó folyik, mint a karikacsapás, a rímek nem erőltetettek és nem mesterkéltek, és nem támogatják azt az előítéletet, hogy a szlovén szövegek szükségszerűen nyomorultul és erőltetetten hangzanak. A minőségi szintet tartani kell, és a Led című számmal sem esik vissza a szint! Az őszi, mostanra télbe dermedt Drava ködös környéke a díszlet, amelyben a végzetes tévedésekről, a szerelemről és a részeg szomorúságról szóló történet a maga felismerhető és szükséges módján folytatódik. Az expresszivitás a zenekar hangzásának és szóbőségének szinonimája, a középponti, üresnek tűnő kifejezés, a látszólagos behódolás a konvencionalitásnak pedig csupán eszköz a közízléshez való finom alkalmazkodásra, amelyet a Kvinton öntudatlanul megfertőz és a pozitívum irányába alakít. A Vedno k tebi grem Orlek-hangulata tehát csak a harmonika miatt ilyen, ami viszont nem oberkrainer-módra lelketlen, hanem pontot tesz az i-re az érzésekkel teli lirizmus számára. A kombináció a maga szokatlan módján annyira természetes, hogy a változatos hangzáskép ütemére még a legmakacsabb kételkedő és minden hazai rádiós ostobaság ellenzője is könnyedén táncra perdül.
https://www.youtube.com/watch?v=Ekv3yGlrx2U
A Pravljica a félidőt jelöli, a tangógitárral és a harmonikával pedig a zenekar újabb dimenziója sejlik fel. Elég a tisztátalanságból ahhoz, hogy a férfiak könnyen elkerüljék az igazságtalan ítéleteket és a skatulyázást, a hang erotikája és az elveszett szerelem szomorú képei alatt pedig sok csepp vidámság, jókedv, eszképizmus és a szomorúság elől való menekülés vegyül a pódiumra, patetikát viszont nem találtok ebben a szívből jövő keverékben. A Kvinton ugyanis tapasztalatokkal edzett férfiak, és csak ezután jönnek előtérbe a Kvinton mint zenészek. A Ti si mi ilyen férfias módon egy magányos pasas puha, sebezhető kitörése. Az éjszakának megvan a maga ereje, a Kvinton pedig érzékkel örökíti meg. A dallamvilágban található egy kis ír lélek, a hazai alkotásokkal való összevetésben viszont nem hallok túl sok kapcsolódást a szlovén műalkotásokkal. És ez elég ahhoz, hogy könnyedén átadjam magam minden ütemnek és minden versszaknak, és elfelejtsem a zene eredetét. Csak a szív számít, és a Razirklinga lemez őszinte kitörésében ebből nincs hiány. A Taxi élénkebb tempójú, ütős számában sem. Az ízlésesen beiktatott élénkítő tényező kifejezetten ébresztő és rendkívül hatásos, hogy a gitárok sikolyai, a dobok dübörgése és a harmonikák visszhangja után könnyebben igazat adjatok a ténynek és a Samo enkrat se ljubi zenei vignetta központi szálának. Egy 1920-as vagy 1930-as évekbeli kocsma képe, nehéz füstfelhők és borfoltok az asztalokon, ahol hullámokban térnek vissza az igazi szerelem képei. A Kvinton az újkori sanzonművészet mestere, és ezúttal az ódivatúság és a zene vén kifejezésmódja nem sorolandó a hibák közé. A Guslova podoknica után a visszafogott hölgyeknek könnyek szöknek a szemükbe, a pasasok pedig csak annyit mondhatnak: „Bárcsak nekem is lenne ilyen szóbősége, akkor én is gyakrabban mondanék ki szerelmes szavakat…”. És a végén meglátszik a nap. A Kvinton finálénak a Slab dan című számot állítja, de ezúttal a nap bármi lehet, csak nem rossz, hiszen a két füled között egy egész szimfóniányi szép, jó zene zajlott le, amely kitér minden címkézés elől. A Kvinton a végét a másnapos felkelésnek szentelte a napba, miután menekültünk a szomorúság és a gravitációtól túlterhelt hétköznapiság elől. A gondok mindannyiunkat nyomasztanak és a földre húznak, de a ptuji blueszenészek New Orleans-i módon képesek a negatív állapotot még egy történetté alakítani, amely után teljes joggal tölthetik meg a poharakat, és koccinthatnak még egy sikeresen teljesített szakaszra.
A Kvinton tényleg nem a mi színpadi gárdánk legszebb és legfotogénebb képviselője, de van karaktere, patinája és szaftossága, amit a hazai zenészeknél annyira átkozottul hiányolok. Ez volt az oka, hogy olyan kitartóan menekültem a hazai alkotások elől, de ezentúl nem fogok, ígérem! A Razirklinga kétségkívül nagyon teli, sikeres és tartalmilag gazdag második szakasz, amelyért a Kvinton aranyérmet érdemel. A múlt régi macskáira való asszociációk ellenére, amelyek ma már csak a fakult, fekete-fehér fotók kereteinek határain túlról mosolyoghatnak, a lemez megér több meghallgatást, és azt, hogy átadjátok magatokat egy talán először hallott szív suttogásának. Ha eddig szándékosan hallgattátok el a gondolataitok keserű fandangóját, és a fájdalmat a posztindusztriális rohanás zajában fojtottátok el, a Kvinton most lehetőséget ad a választásra, és ez a vészkijárat minden percét megéri az időtöknek. Végezetül egy szakmabeli kolléga szavait kölcsönöznám, akivel egyetértek: a Razirklinga lehet bármi – lángoló, csiklandósan jókedvű, de nem mulatós, a Kvinton pedig a szomorúság ellenére mérföldekre van a patetikától. Ez, kedveim, jó kiindulópont a jövőhöz, amelynek lemezes értelemben legalább én szívesen fülelek majd!
Felállás
Goran Podgorelec – nagybőgő
Robert Belšak – dob
Igor Mešič – gitár
Marjan Bone – harmonika, ének
Dejan Bračko – akusztikus gitár, hegedű
Boštjan Koren – gitár, tamburica
Vendégzenészek:
Tina Muraus – hegedű a #9, #8 és #6 számban
Jernej Senegačnik – trombita a #10 számban
Produkció
Sebastijan Duh
Számlista
- Mornarjev blues
- Razirklinga Štef
- Led
- Vedno k tebi grem
- Pravljica
- Ti si mi
- Taxi
- Samo enkrat se ljubi
- Guslova podoknica
- Slab dan
