Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Dežurni Krivci
Kiadó: god bless this mess records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 37:44
Pontszám: 3.9/5
A prleški vidék mindig is Szlovénia mostohagyereke volt, és a mellőzöttség meg a nyomor közepette sosem halt ki a lázadás vágya, az igény, hogy az ember hangos kiáltással szálljon szembe az egyenlőtlenség és az elnyomás minden rendszerével. A szocializmus után, amely legalább munkát és kenyeret adott a településeknek, eljött a „felszabadulás” és a liberális „prosperitás” kora, aranyvárak helyett azonban az oligarchák a keveset is elrabolták, amijük volt – a méltóságukat és a jobb holnapról szőtt álmaikat is beleértve. Ha ilyesmi megtörténik, sőt tartósan ismétlődik, eljön a változás és a forradalom ideje, a jelszavak és az ujjal mutogatás a bűnösökra pedig többnyire a legbátrabbak, vagy a mindig kéznél lévő bűnbakok terepe, akiknek nincs mit veszíteniük, a Dežurni krivci pedig élő bizonyíték arra, hogy ez így van. A Ščavnica menti Sveti Jurij faluból származó négyes 1996 óta fonja a lázadás történeteit a noise gitárágyúzásából, a post-grunge esztétikájából és a nonkonformista keményzene elbeszélésmódjából, az ezredforduló utáni három album – a Nikogaršnje mesto – daleč od ljubezni, a Kakor človeka és a tömör, kompakt Strup – után pedig elérkezett az idő egy adag tiszta és kendőzetlen Faktira.
A negyedik lemez több, mint néhány évnyi garázsmeditáció stúdióbeli lecsapódása: sajátos geopolitikai dokumentum időről és térről, a jelen mellett pedig a Dežurni krivci ennek a kornak az acélbilincseire is emlékeztet, némileg elhomályosult emlékkel a múlt ígéreteiről. A lemez mellé a Faktiba vaskos adag keserű egzisztencialista költészet is belefér, a tucatnyi albumra került dal mellett pedig a hallgatók és a szerencsések – akiket a God Bless This Mess kiadó ismét úgy kényeztet, ahogy az dukál – harminc oldalnyi verset is kapnak, amelyek maró és megalkuvást nem ismerő módon rögzítik a felszabadulás, a liberális rabszolgasorba taszítás és a globális uniformizáltság tengerében való egyhangú elhalványulás útját. A gazdag vizuális anyagot egyelőre hagyjuk, és szenteljük magunkat a hallójáratoknak. Azok is átkozottul telítettek, kedveseim, kezdésnek pedig elég annyi, hogy gyengédségre és balladákra a lemezen ne számítsatok.
Sloni nyitánya a teljes elégedetlenség zajos szimfóniájának, a megvadult vastagbőrűek rohamára pedig a torzított gitár, a basszus és a dobok kezdetleges egyvelege olyan meggyőzően uralja a hallgatás terét a bal és a jobb fül között, a zenekar első torkának, Leon Štrekl énekesnek a parancsoló és igen sugalmazó, művészi dikciójával együtt. Leon, Tomas, Igor és Marko teljesen természetesen élnek együtt, a bioritmus pedig úgy van beállítva, hogy az ébresztőügyeletes fickók tartalékokat nemigen engedhetnek meg maguknak. A Molčimo folytatja a Sloni csapásirányát, és Tomas dörgő basszusa mellett, amely Gregl kirándulásait idézi a Demolition Group idejéből, Igor, Marko és Leon időt és teret kap a bólogatók és hallgató, passzív tömegek kritikájának teljes kifejtésére, akiknek az oligarchák az utolsó falat kenyeret is kilopják a már amúgy is kifosztott szájukból. A Klovni a kérlelhetetlen szavak kemény sorának stoner post-grunge fokozása, Predin képei és átvitt értelmei helyett a Dežurni krivci a „nevezzük a dolgokat a nevükön” elvére esküszik. Optimizmus ebben nincs, de megkérdezem – van még idő színlelésre és vakításra? A Zavezali so nam oči a feltett kérdésre a válasz. Itt az ideje, hogy mi, emberek kinyissuk a szemünket, és abbahagyjuk a hitet olyan csodákban, amelyek nem fognak megtörténni, ha mi magunk nem lépünk. A negatív töltet egyre nagyobb, a Fakti lemez pedig tovább fokozza a feszültséget! A Brez upanja kissé nyugodtabb szakasz az úton a kezdettől a célig. A prleški poétika keserű, megfosztva fénytől és optimizmustól. A Dežurni krivci a zaj fogásait és az ütős grunge rock csapásait saját eszközzé és a megtévesztés fegyverévé fejleszti, a dalok post-punkos és post-HC dikciója pedig a maga módján Henry Rollinst idézi, és fehér vagy tarka zászlók helyett fekete és véres lobogóit emeli a magasba a szlovén lovasság is. A Vstani! felhívás a lázadásra és a nehéz út folytatására, mert a közöny öl, a statika pedig a megterhelt tagokra csak újabb tonna sarat, szart és ólomhazugságot köt.
A múlttal való leszámolásra szólító felhívások közvetlensége elbűvölve, főként a kilátástalan sorvadás ideológiájának hordozói ellen irányulva jut el a lemez a sötét feléhez, a Dežurni krivci pedig Oko za oko, zob za zob – szemet szemért, fogat fogért – követel. A dal kissé függőben hagyott, mivel az apokaliptikus metrika csapása fokozatosan épül, a szavakat pedig – összhangban azzal, hogy a nyelvnek nincs csontja, mégis csontot tör – lázadó felhívásként sorakoztatják az önkényurak és a nép hóhérainak megdöntésére. A Stiskamo obroč után a tény világos: ezen az úton nagyon kevés a fény, ahogy az eltérés és a kilengés is a mentális katarzis acélos középpontjától. A Fakti tragikus idők dokumentuma, e történet főszereplői pedig valójában mi mindannyian vagyunk, akik ebben a korban élünk. A basszus, a dobok és a mérgező, toxikus, zsíros torzítások post-grunge ismétlődő sora masszív falat emel, amely előtt az összes bűnöst kivégzik. A Lačni sűrített punk haiku, egy HC-s leszámolás után a világgal, mintha Jello Biafra vezette volna a katonáival, ami lehetővé teszi, hogy lehulljanak a Maske, az utolsó előtti Sodba után pedig a megváltás ideje jött el a cobaines Pogummal. A hangolatlan intro a acélos kompozíciót a búcsú pillanatáig vezeti, a meglehetősen elnyújtott nyitány után pedig a Dežurni krivci végigvezeti antiglobalista vonatát az utolsó áldozatig. Zaj, disszonancia és lázadás az utolsó, tizenkettedik ismétlésben, hogy felkerüljön a pont a Faktira, és lehulljon a függöny.
A Strup lemezhez képest kiemelném, hogy minőségi előrelépést a Dežurni krivci (szándékosan) nem tett, viszont a kifejezetten szlovénul szóló saját szerzemények csomagjában a zenekar összesűrítette az összes fájdalmat, dühöt, haragot, szenvedést és elégedetlenséget, amit csak kisajtolhatott ebből a szívből jövő stúdiós származékból. Valamiféle forradalom tehát nincs, legalábbis ami a formát illeti, tartalmilag viszont a lemez átkozottul teli és szaftos. A szlovén nép megsebzett szívére nem feltétlenül vigasztaló tapaszt ragasztanak a Dežurni krivci a maguk nonkonformista módján úgy, hogy hallgatás után, ha az egészre valóban odafigyeltek, aligha maradtok közömbösek és érintetlenek. Én úgy vélem, hogy egy kicsivel több esztétikai érzékkel és egy kicsivel több produkciós kiegészítővel a srácok még többre is vihették volna, de az is igaz, hogy minden fül és szem a maga festőjét keresi, néha pedig a kevesebb is lehet több. Hogy kinek van igaza, majd az idő megmutatja, a Fakti pedig egyelőre állhat világosan, hangosan és büszkén – mint az a tiltakozó jegyzék, amelyet a Dežurni krivci azért írtak, hogy feldíszítse a liberális létezés profán katedrálisainak kapuit.
Felállás
Leon Štrakl – ének
Tomas Tibaut – basszusgitár
Igor Ketiš – dobok
Marko Čuš – gitár
Produkció
Hannes Jaeckl, Dežurni krivci & Štefan Kovač – Pipi
Számlista
- Sloni
- Molčimo
- Klovni
- Zavezali so nam oči
- Brez upanja
- Vstani!
- Oko za oko, zob za zob
- Stiskamo obroč
- Lačni
- Maske
- Sodba
- Pogum
