Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: Edel Records
Megjelenés: 2005
Játékidő: 55:48
Értékelés: 4/5
A »Rapture of the Deep« a brit hard rock legenda, a Deep Purple tizennyolcadik stúdióalbuma volt. A zenekarnak már az előd, a kiváló »Bananas« (2003) is fordulópontot jelentett, elsősorban azért, mert ez volt az első Deep Purple-lemez a billentyűs legenda és alapító tag, Jon Lord (1941-2012) nélkül, és a csapat mégis meggyőzően összehozott egy kiváló új felállást. Ez a felállás a »Rapture of the Deep« néhány kiemelkedő dalszerzői teljesítményével tovább erősítette a pozícióját. A kultikus amerikai gitárvirtuóz, Steve Morse (ex-Dixie Dregs, Kansas) ekkorra, a legendás keményrockerekkel készített negyedik albumán már igazi Deep Purple-veterán volt, a billentyűs Don Airey (ex-Colosseum II, Rainbow) pedig, akinek ez a második lemeze új bandatársaival, egyre meggyőzőbben bizonyult a lehető legjobb pótlásnak a nagy Lord helyén. A Deep Purple-vonat hajtómotorját Lord távozása után három régi motoros adta: a Ian Gillan nevű markáns énekes, a walesi basszusgitáros, Roger Glover, valamint a dobos hős és egyben az utolsó eredeti tag, Ian Paice.
Mivel a »Rapture of the Deep« producere Michael Bradford volt, aki már az elődöt, a »Bananas«t is jegyezte, az album számos stílusjegyében rokon azzal, ugyanakkor eléggé más is ahhoz, hogy ne lehessen a szemükre vetni: az utóbbi években beleragadtak valami kiszámítható rutinba, ahogy az néhány hard rockos korosztálytársukkal megtörtént, akik öregkorukra olyan albumokat gyártanak, amelyek hasonlítanak egymásra, akár két tojás. Egyes daloknál főleg azt érezni, hogy a Deep Purple úgynevezett MK VIII verziójának sikerült meggyőző közös kémiát kialakítania, a virtuozitás, a hangsúlyos változatosságérzék és az ütőerő szerencsés keverékét. A szövegek Gillan „érdemeiből” továbbra is a gyengébb oldalukat jelentik, hiszen – mint már számtalanszor korábban – a végzet asszonyai körül forognak, bár egyes daloknál némi társadalomkritika is érezhető, főleg a modern, globalizált világ műanyag kommercializmusára és ürességére célozva.
A nyitódal, a »Money Talks«, amely a neoliberális filozófiát gúnyolja, sikeresen folytatja a Deep Purple régi hagyományát az energikus kezdésekből. Gillan hangja már rég nem áll azon az egykor irigylésre méltó technikai és érzelmi szinten, de a súlyos évek okozta megváltozott körülmények között is, elsősorban sajátos hangszínének és a „dolgokhoz” való gyakran szellemes hozzáállásának köszönhetően, tévedhetetlen énekesi karizma marad. A zizegő orgonaharmóniákat határozott gitárfrázisok kísérik, Gillan éneke pedig a játékos refrénben csúcsosodik ki. Morse természetesen nem spórol a virtuóz tudásával, és mellesleg bedob néhány rövid, de vad gitárimprovizációt.
A „Girls Like That” a zizegő orgona, a játékos gitárfrazeológia és a dinamikus dobtörések szárnyán igen érdekes szerkezetet mutat, főleg a váratlan ritmusváltások miatt, a legendás énekes pedig a szövegben visszatér kedvenc témájához – a végzetes nőkhöz. Közben megpróbál a korához képest váratlanul magas énekhangokat is elérni, ami részben sikerül is neki. A „Wrong Man” a „Rapture of the Deep” legjobb pillanatai közé tartozik: a hangsúlyos, ikonoklaszta-romboló gitárfrázis, amilyen fiatalabb éveiben talán Morse híres elődjének, Ritchie Blackmore-nak is tetszett volna, valamint a hatalmas refrén, amely kicsit a legjobb dalaikat idézi, megérdemelten szerzett Purple-klasszikus státuszt. Morse ismét nem fukarkodik a gyorsujjú gitárvariációkkal, amelyeket Glover megvastagított basszusmenetei kísérnek, a régi idők legjobb korszakára emlékeztető, antikvitásszagú hangulathoz pedig Airey teltházas hammond-orgonaszőnyege adja a kulcsot.
A címadó dal, vagyis a „Rapture of the Deep” a következő jelölt a Purple-klasszikus címre és az album újabb diadalmas pillanata, még ha a központi, keleties színezetű feldolgozás a vezető gitárfrázissal az élen sokban emlékeztet is a régi klasszikusra, a „Perfect Strangers”-re. Epikus, rejtélyes hangulatát pentatonikus ritmikai árnyalatok, kifejezetten változatos billentyűs textúrák és szellemes gitárfrázisok építik fel, amelyek talán a fiatalabb Ritchie Blackmore figyelmét is felkeltették volna, és amelyeken Gillan elbeszélő jellegű éneke kúszik fölfelé. Morse szólója, ahogy várható volt, szinte semmiben sem emlékeztet Blackmore „régmúlt” szólóműveire, Lord billentyűs örökségének emlékét viszont annál hűebben követik Airey orgonavariációi.
A „Clearly Quite Absurd” gyengéd szerelmes ballada, amelyet Morse akusztikus gitárjának finom akkordjai és Airey billentyűinek szimfonikus hangszerelései visznek a hátukon, miközben Gillan szomorkás éneke azt bizonyítja, hogy az évek során nem veszítette el sok hagyományos kifejező szívét, még ha az egykori technikailag igényes énekes változatosságot már nem is tudja hozni. A funkos ritmikai beütéssel megajándékozott „Don’t Let Go” közepes tempójú szórakoztató szám, melynek legjobb pillanata a többszólamúan fűszerezett dallamos refrén, amelyet vastag hammond-orgonaréteg visz át, Morse pedig az első adandó alkalommal ismét kiéli magát komplex gitárvariációkkal. Idővel Airey, remek hangulatban, elegáns zongoraszólóval váltja őt.
A „Back to Back” klasszikus, old school Purple-gitárfrázist és szétszórt dobátmeneteket tartalmaz, amelyek legalább annyira szétszórtak, mint Gillan énekes alakítása és Airey eszelős billentyűs improvizációi, amilyenekre sok progrock-zenekar vágyna. A „Kiss Tomorrow Goodbye” sámáni dobritmussal indul, majd az ütős gitárfrázis veszi át a főszerepet a harcias orgonapasszázsok támogatásával, miközben Gillan úr ismét teljes erőből ugatja a mikrofont, mert megint egy „végzet asszonya” zavarta össze a fejét, pedig a legendás énekes a „Rapture of the Deep” megjelenése előtt már betöltötte a hatvanat.
Az album különleges kiadásán bónuszdalként ott van a humoros „MTV”, szórakoztató szatíra az azonos nevű zenecsatornáról, amely az elmúlt két évtizedben a jó zene szerelmesei körében becsült valamiből a szenzációhajhász „big brother” giccs teljes trágyalevévé mutálódott, amelynek már csak kivételesen van köze a zenéhez. Ennek a gúnyos szövegű és refrénű dalnak az általános ritmikai változatosságát megkergült gitár- és orgonaimprovizációk ajándékozzák meg. A szatirikus szöveg az utóbbi évek Deep Purple-pályafutásának egyik jobbja, és egyebek mellett utalást tartalmaz a zenekar régi barátjára, a legendás Frank Zappára, aki következésképpen „bűnös” pályafutásuk legnagyobb slágeréért.
A „Junkyard Blues”, ahogy a címe is mutatja, kissé bluesosabb irányultságú szám, számos ugrabugráló bárzongora-passzázzsal, kompromisszumot nem ismerő dobátmenetekkel és megélezett gitárpasszázsokkal. Az improvizációs játékosság szintje – főleg Morse szólója és Airey billentyűs mesterkedései révén – az általános ütőerő mellett ismét lenyűgöző, és azt bizonyítja, hogy a Deep Purple az évek során nem veszítette el hagyományosan hangsúlyos művészi érzékét. A záródal, a „Before Time Began”, amelyben a legendás zenekar a szövegben visszatekint az eddig megtett útjára, egyben a leghosszabb és legösszetettebb is a „Rapture of the Deep” dalai közül. Hosszabb, rejtélyes színezetű bevezetővel indul, ahol Gillan éber hangszínét lopakodó, meglehetősen összetett hangszeres improvizációk kísérik, amíg az ütős gitárfrázis és az erőteljes dobtörések szárnyán át nem csap egy energikus szakaszba. Gillan hangja hirtelen megváltoztatja természetét, és sokkal harciasabb árnyalatokat kap. Airey és Morse ismét kioszt néhány csodálatra méltó improvizációt, amelyek elmélyítik e komplex záródal art rockos jellegét.
A „Rapture of the Deep” albummal a Deep Purple meggyőzően bizonyította, hogy még közel sem való a „raktárba”, sőt több élet szorult beléjük, mint sok „old school” korosztálytársukba, akik öregkorukra általában a régi ötletek újrahasznosítására vagy a teljes „tapogatózásra a sötétben” ítélik magukat (hé, Ritchie Blackmore). Az album tele van a jellegzetes finomságaikkal, amelyek gyakran a „régi szép időket” idézik. Ezért természetesen a legendás Gillan–Glover–Paice trió a leginkább felelős, és ők fogják a leginkább lenyűgözni minden régi Purple-hívet, míg a virtuóz csínytevések fő hordozói a náluk néhány évvel fiatalabb bandatársak, Morse és Airey. A „Rapture of the Deep” megjelenése után aktív koncertturnék következtek, miközben a banda a stúdióban meglehetősen hosszú pihenőt engedélyezett magának. Az új, még cím nélküli Deep Purple-album megjelenését 2013-ra jelentették be.
Felállás
Ian Gillan – ének
Roger Glover – basszusgitár
Steve Morse – gitár
Don Airey – billentyűk
Ian Paice – dobok
Produkció
Michael Bradford
Dalok listája
1. Money Talks (5:32)
2. Girls Like That (4:02)
3. Wrong Man (4:53)
4. Rapture of the Deep (5:55)
5. Clearly Quite Absurd (5:25)
6. Don’t Let Go (4:33)
7. Back to Back (4:04)
8. Kiss Tomorrow Goodbye (4:19)
9. Junkyard Blues (5:33)
10. Before Time Began (6:30)
