Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Helloween
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2003
Értékelés: 3/5
Egy rövidebb csendes időszak után, amelyben fontos tagcserék történtek, megjelent a power metalt megalapozó zenekar „átmeneti”, de szolid lemeze, amely sokak szerint még mindig a műfaj legjobbja. A „Rabbit Don’t Come Easy” a sötét remekmű, a „The Dark Ride” (2000) utóda, és a Helloween ezen visszatér vidám, power metal gyökereihez. Ez volt a akkori felállásváltás egyik fő oka is, hiszen a két korábbi tag, Roland Grapow gitáros és Uli Kusch dobos (mostanában mindketten a Masterplanben) ott akarta folytatni, ahol a „The Dark Ride” után abbahagyták, vagyis sötétebb, kicsit keményebb stílusban és hangzással. Ez viszont a zenekarvezetőnek és gitárosnak, Michael Weikathnak egyáltalán nem tetszett. Így a „Rabbit Don’t Come Easy” ismét „happy, happy” Helloween-termék. A meglehetősen komor „The Dark Ride”-dal szemben ez sokkal jobban felismerhető lemezük, és stílusában inkább az Andi Derisszel készült első két albumhoz áll közel. A „kulcsos” korszak óta szívesen kísérleteztek a hangzásukkal, ami nem mindig bizonyult a legjobb húzásnak (jó példa erre az amúgy ötletes, kicsit progresszív és technikailag kiváló, kereskedelmileg viszont totálisan megbukott „Chameleon” (1993)). A zenekart tehát már többször „megbüntették” a rajongók minden eltérésért a megszokott power metal stílustól, ami tulajdonképpen igazságtalan, a metalrajongók többségének szempontjából viszont érthető. Nekem mégis éppen ez a Helloween legimpozánsabb vonása: mindig próbálkoznak valami újjal, a maguk teremtette műfaj meglehetős „begyöpösödése” ellenére is. Vagyis hogy a zenéjükbe – még ha az évek során az ötleteik el is fogytak kissé – még mindig képesek új gondolatokat vinni, és mindig különbözni fognak a többi power metal másolattól, amelyekből sosem elég, és gyakorlatilag mind az ízléstelenség határa alatt van, a zenei újítás és a szövegek tekintetében egyaránt. Ráadásul ami a Helloweent mindig megkülönböztette a többi melodikus metal csapattól, az a pajkos, kissé bogaras humorérzékük (az emberalakú tökök, maguk a szövegek), saját magukon is, és ebből soha nem volt hiány, ahogy ennek a lemeznek a címe is bizonyítja.
A lemez a rendkívül dallamos „Just A Little Sign”-nal indul, amely kislemezként is megjelent, és rögtön megkapjuk azt a hangszíneres energiát, amely a zenekar sajátja: a tipikus, Helloween-védjegynek számító hangzást, a riffekre rárakott „szúrós” hangzással és természetesen az ultradallamos refrénekkel. A power metal himnuszoknak, mint a fent említett szám mellett az „Open Your Life”, a „Hell Was Made in Heaven” és a „Listen to the Flies”, biztosan minden rajongó örülni fog, aki a zenekar régebbi korszakát („Keepers era”) szereti. A legtöbb dal dallamvilága mindig harmonikusan olvad össze a különféle motívumokkal. A hármas harmóniákról, a Helloween egyik védjegyéről, a srácok most sem feledkeztek meg.
A dobok mögötti produkció ezúttal valóban gyilkos. Emlékeztetnem kell rá, hogy a lemez felvétele közben egyszerre két dobost is leváltottak, akik közül egyik sem maradt a megjelenésig. Mark Cross (ex-Metallium; dobok a „Don’t Stop Being Crazy” és a „Listen To The Flies” számokban) váratlan távozása, illetve sérülése után a dobok mögé nem más ült be, mint Mikkey Dee (Mötorhead, ex-King Diamond), ami természetesen a fő oka az alap ritmusvonalak teuton bombasztikusságának, amelyek egymás után a legkézenfekvőbb megoldásokra mennek rá, bár helyenként hiányzik a kreativitás, amely Uli Kuschra volt jellemző (az előző dobos, most a Masterplanben).
A fehér nyuszis borító ellenére (akit a fülénél fog a rendszer kemény keze) a költészet semmiképp sem gyerekes, sokkal inkább számos életbölcsesség és társadalmat csipkelődő odaszúrás rejtőzik benne, ami a mai (power) metal egyre ritkább tulajdonsága. Érdekes, hogy a „The Tune” című dalban Andi hangja kicsit a banda eredeti énekesére és alapítójára, Kai Hansenre (Gamma Ray, ex-Iron Savior) emlékeztet, miközben a sorsába beletörődő „Never Be A Star” a bevezetője alapján a „Master Of The Rings” (1994) lemez „Perfect Gentleman” című számát idézi. A zenekari feldolgozások remekül illeszkednek néhány dalba, és Jørn Ellerbrock, aki már évek óta afféle háttérben maradó tagja a bandának, ezúttal is kiváló munkát végzett a billentyűkön.
Az megvadult „Liar”, a történetük egyik legkeményebb dala, a zenekart másféle megvilágításban mutatja. A thrashes ritmusvonal nem mindennapi dolog a zenéjükben. A „Back Against the Wall” is, amelyben Andi igazán gonoszul szól, visszavisz minket az előző lemez sötét hangulatába. Keleti dallamot is használtak a remek „Sun 4 The World” című számban, amelyet az akkor új gitáros, Sascha Gerstner (ex-Freedom Call) írt. Ő már a bemutatkozásakor kiváló szerzőnek bizonyult, hiszen éppen ő és Deris a lemez legjobb daloknak a szerzői. A szólói is azt igazolják, hogy pont jó választás volt. Andi ismét megerősíti, hogy az egyik legjobb minőségű és legfelismerhetőbb power metal énekes. A balladisztikus „Don’t Stop Being Crazy” újabb rá jellemző, átélt és szívből előadott szám. A „Listen To The Flies” pedig újabb jó himnusz az „Eagle Fly Free” (Keeper of the Seven Keys-Part II, 1988. stílusában. A lemez leghosszabb dala, a progresszív „Nothing To Say” ismét valami friss és meglepő, a szerzője pedig Weike volt. Groove-os funky ritmusával a vége felé kiváló harmóniába fordul a fuvolával, és minden bizonnyal az egész lemez legnagyobb remeke. A korlátozott kiadás tartalmaz egy bónuszszámot is, a „Far Away”-t, de ez nem különösebben említésre méltó.
A produkció kiváló és modern, amiről ismét a neves német producer, Charlie Bauerfeind gondoskodott, aki a hasonló zenekarok többségének produkcióját uralja.
Bár a „Rabbit Don’t Come Easy” nem éri el az olyan remekművek szintjét, mint a sötét-drámai elődje és a tökéletesen összeszokott, hangzásában meglehetősen nyers „Better than Raw” (1998), kétségkívül a nyolcvanas évekbeli Helloween-rajongók többségének kedvére íródott, ugyanakkor elég új, friss ötletet tartalmaz ahhoz, hogy az igényesebb hallgatókat se untassa. Szolid lemez tehát, a zenekar jelentős nehézségei után, és előkészület az egyik legvitatottabb, de egyben legsikeresebb lemezükhöz.
Felállás
Andreas „Andi” Deris – ének
Michael Weikath – gitár
Sascha Gerstner – gitár
Markus Grosskopf – basszusgitár
Mark Cross – dobok (a 7. és 11. számon)
Mikkey Dee – dobok (a többi számon)
Produkció
Charlie Bauerfeind
Számlista
1. Just A Little Sign
2. Open Your Life
3. The Tune
4. Never Be A Star
5. Liar
6. Sun 4 The World
7. Don’t Stop Being Crazy
8. Do You Feel Good
9. Hell Was Made In Heaven
10. Back Against The Wall
11. Listen To The Flies
12. Nothing To Say
Az album hossza: 61:13
