Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1988
Értékelés: 3/5
A kultikus német space rock úttörők, az Eloy a nyolcvanas évek fordulóján átmeneti alkotói szünetben voltak. Négy év pihenő után azonban a főnökük, a gitáros-énekes Frank Bornemann úgy döntött, újra életre kelti a zenekart, amellyel a 70-es évek második felében a legnagyobb alkotói és kereskedelmi sikereit érte el. Soha nem volt kétséges, hogy Bornemann gyakorlatilag az elejétől fogva ennek a legendás német progresszív rockbandának a vezére. Amikor Frank négy évvel ezen album megjelenése előtt kirúgta az összes addigi zenésztársát, azok úgy „álltak bosszút”, hogy Eloy néven filmzenét vettek fel a Klaus Kinskivel a főszerepben forgatott akció-B-filmhez, a „Codename Wildgeese” című alkotáshoz (1985). A projekt jókora bukás lett, de Frank különösebben nem emésztette magát a zenekarnév „megszentségtelenítése” miatt, és az sem foglalkoztatta, hogy a szerzői jogok miatt beperelje egykori társait. A hosszú éveken át náluk basszusozó Klaus-Peter Matziollal jó barátok maradtak, a 90-es években pedig az együttműködésük is újraindult.
Franknek akkoriban az volt a terve, hogy az Eloyt a maga korában modern hangzással támassza fel, de közben megtartsa a zenekar félreismerhetetlen space rock lényegét, ami mindig is a heavy rock ütőerejének és a hipnotikus, ambient hangfüggönyöknek az egészen sajátos keveréke volt. A heavy rockos felfogású space rockban és a sci-fi lírai koncepciókban az Eloy általában verhetetlen volt, az egyetlen komoly vetélytársuk talán a Nektar lehetett, de ők ebben jóval kevésbé voltak következetesek (hasonlóan a Hawkwindhoz, akiket akkoriban egyre jobban rabul ejtett az elektronika).
A „Ra”, az egyiptomi napisten születéséről szóló koncepcióalbum (a lemez jóval a film és a Csillagkapu tévésorozat előtt készült) Frank és a billentyűs Michael Gerlach együttműködéséből született. Frank véletlenül ismerkedett meg vele egy berlini kószálás közben. Gerlach elég jól értett a digitális hangmintákhoz, ahhoz a még viszonylag új technológiához, amellyel jól lehetett spórolni, Frank esetében pedig el lehetett kerülni az esetleges alkotói konfliktusokat a többi zenésszel. Sajnos így a zenekar hangzása érezhetően elvesztette szerves jellegét, főleg a ritmusszekció terén. A dobokat szinte teljesen dobgép váltotta fel. A többi hangszeres játékost Frank alkalmi zenészek sokaságára cserélte (köztük ott volt Tommy Newton gitáros, a német Victory tagja, aki manapság leginkább a Helloween, a UFO, a Kamelot, az Elegy, az Ark és mások producereként ismert). Ezúttal sem hiányoztak a szexi kísérőénekesnők, akik „angyali” hangjukkal folytatták a zenekar hosszú múltra visszatekintő női kísérővokál-hagyományát (köztük volt a kultikus német melodikus rock énekesnő, Joal is, aki az Eloy mellett pályája során dolgozott Glenn Hughes-zal, Roger Daltreyvel, a Letter X-szel és a Victoryval, szólóalbumán pedig az említett Newtonnal és a Gamma Ray főnökével, Kai Hansennel is).
Az összes kísérőzenész minőségi munkát végzett a „Ra” lemezen. A fő hiba csak a programozott ritmusszekció volt, főleg a természetellenes dobhang, amely jókora adag szerves jelleget és heavy rockos ütőerőt rabolt el az albumtól. Ennek ellenére a lemez nem fukarkodott a hagyományos Eloy-elemekkel, amelyek Frank modern produkciójával együtt haladtak a korral. Ezúttal is elsősorban Frank félreismerhetetlen, német akcentussal átitatott hangja szólal meg, amely sosem volt mindenki ízlésére való, de különlegességével mindig nélkülözhetetlen volt ennek a zenekarnak. Ráadásul a kifejezésmódja és a technikája is érezhetően fejlődött addigra, főleg a falsetto irányába, ami annyira felfrissítette az énekét, hogy időnként szinte úgy szólt, mint egy német Jon Anderson (Yes). Ugyanez elmondható a férfi kísérővokál-harmóniákról is, amelyek hangszínükben gyakran a Yes énekharmóniáira hajaznak. Elsősorban viszont Frank kiváló, érzékeny elektromosgitár-szólói és ütős riffjei, no meg a sokféle billentyűs hangszer mentik meg az albumot a szürke középszertől. A szövegeknél ezúttal Diana Badley segített Franknek, aki az egyik számban beszélt szöveggel is közreműködött.
A „Ra” lemezen nincs igazán hosszú prog rock eposz, vagyis olyan, ami tíz percnél hosszabb lenne. Sok számról a kezdetekkor úgy tűnik, hogy semmi értelmes vagy hangulatos nem fog kikerekedni belőle, a végére azonban szinte mind szépen összeáll, és meglep. Már a nyitó eposz, a „Voyager Of The Future Race”, amely a természet ambient hangjaival és egy drámai női megszólítással indul, megerősíti, hogy az Eloy megtartotta a komplex, mégis dallamos space rock eposzok hagyományát, amelyek képesek a hallgató tudatát hosszú űrutazásra küldeni. Arra, hogy a hangzás lépést tartott a korral (a 80-as évek végén), Gerlach vastag szintetizátorfala hívja fel a figyelmet, amely számos digitálisan feldolgozott hangmintát tartalmaz (ezek gyakran a hagyományos basszusgitár-vonalakat is átveszik). A gazdag billentyűs függönyök hamarosan összefonódnak Frank hagyományosan ütős gitárriffjeivel, és fokozzák az epikus-drámai hangulatot. Egy rövid énekes rész után hosszabb ambient szakasz következik remek slide-gitárszólóval. A szintetizátorok hangfüggönyei közben szépen megteremtik azt a hangulatot, amely a világűr mélységeibe röpít.
A szolid „Sensations” alapvetően hard rock szerzemény, hiszen ütős gitárriff van benne, itt még erősebben érződnek a digitális minták és a programozott dobok, amelyek meglehetősen monotonul és természetellenesen szólnak. A számot mégis megmenti a jó dallam, a minőségi, ambient billentyűs függönyök és az epikus refrén. Itt elsősorban Frank éneke dicsérendő, amely az egyik legjobb a pályáján, valamint a kiváló gitárszóló, amely a szám második felében érkezik. A „Dreams” gyengéd gitáros felvezetéssel indul, majd fűrészelő elektromosgitár-fokozásba megy át. Hirtelen ambient szakasz jön, ahol háttérben keverednek a digitális minták, és enyhén futurisztikus hangulatot adnak a számnak. Közben megszólal Diana Badley beszélt női hangja és az „angyali” kísérővokálok, amelyek éteri légkört teremtenek. A fűrészelő riffelés többször visszatér, de a központi dallam végig rendkívül gyengéd, és szépen kiegészül a Yes-es stílusú, kiváló énekharmóniákkal. Az egész egy remek slide-gitárszólóval és ambient szintetizátorhangokkal zárul.
A misztikus „Invasion Of a Megaforce”, amely könnyedén a lemez legjobb darabja, újabb érdekes űrutazás számtalan digitális hangmintával és gazdag billentyűrétegekkel. Különösen lenyűgöz az energikus, rendkívül izgalmas első átmenet, amely a számot egy egészen másik szintre emeli. A misztikus hangulatot számos hangminta, gazdag billentyűs és énekharmónia-függönyök, valamint érzékeny elektromosgitár-futamok fokozzák. A magáét biztosan hozzáteszi a ritmusszekció jóval szervesebb hangzása is, amelyben ezúttal igazi dobok szólnak Udo Dahmey játékában, a basszust pedig Stefan Höls játssza. Frank énekét ezúttal is csodás, „yesesen” szóló kísérővokálok gazdagítják. Joal női hangja időnként előtérbe tör, és egy egészen más, finom energiát ad a számnak. Frank pedig ismét nem felejt el egy rövid gitárszólót is belecsempészni. A melankolikus-misztikus „Rainbow” az egyik legkifinomultabb szerzemény, amit az Eloy a 80-as években felvett, és még egy kis popos töltet is van benne. Itt különösen érvényesülnek a billentyűs hangszerek sokféle ambient digitális mintái és Frank falsetto éneke, amely itt-ott szinte pimaszul Jon Andersonra hajaz (a magáét hozzáteszi Höls basszusgitáros kísérőéneke is, amely gyakran Chris Squire-t, néha pedig még Trevor Hornt is idézi). A szám nagyon szép, dallamos és melankolikus refrént tartalmaz. Ezt a töltetet tovább fokozza Joal kiváló női kísérővokáljának berobbanása. A záró eposz, a „Hero” tele van digitális mintákkal, gazdag szintetizátorfüggönyökkel és lüktető ritmusszekcióval, az epikus refrén sem hiányzik. Szokatlan, de ebben a számban még egy kis new wave beütés is érezhető, amely a power metalos szöveggel és a hatalmas gitárriffekkel együtt érdekes hangulatot teremt. Az egész úgy ér véget, ahogy az album indult: beszélt női hanggal és a természet ambient hangjaival.
Bornemann kapitány és első tisztje, Gerlach sosem voltak épp álomtandem Picard kapitány és Data stílusában a Star Trekből, de ezzel a lemezzel az igazat megvallva kimentették a zenekart a teljes alkotói szakadékból és széteséstől. A „Ra” könnyedén megjelenhetett volna Bornemann szólóalbumaként is, de szerencsére úgy döntött, megtartja az Eloy nevet, annak a zenekarnak a nevét, amely a legnagyobb zenei megbecsülést hozta neki, és az évek során nemcsak kiváló gitárosként, hanem az egyik legjobb német producerként is megalapozta a hírnevét (nem sokkal a „Ra” megjelenése után producere lett a kultikus német heavy metal bandának, a Heavens Gate-nek, amely az újonnan alapított független kiadója első zenekara volt). Bár a „Ra” messze elmaradt a zenekar legjobb teljesítményeitől, főleg a domináns mesterséges dobritmus meglehetősen hideg, természetellenes hangzása miatt, mégis teljesen tisztességes, ha nem is kifejezetten szolid munka volt, amely felvehette a versenyt az akkori jobb prog rock kiadványokkal. Egy olyan zenekarnak, amely a 80-as éveket épphogy túlélte, ez mindenképpen nem volt elhanyagolható teljesítmény. Amikor eljött a 90-es évek kora, az Eloy jövője ismét fényesnek tűnt.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár
Michael Gerlach – billentyűk, dobok, basszusszintetizátor
Diana Badey – beszélt szöveg (3)
Udo Dahmey – dobok (4)
Achim Gieseler – billentyűk (4-5)
Paul Harriman – basszusgitár (2)
Stefan Höls – basszusgitár (4), kísérőének (3-5)
Tommy Newton – gitár (2)
Joal (Annette Strangenberg)- kísérőének (3-4-5)
Darryl Van Raalte – fretless basszus (3)
Sue Wist – beszélt intro (1)
Produkció
Frank Bornemann
Számlista
1. Voyager Of The Future Race (8:51)
2. Sensations (4:46)
3. Dreams (8:05)
4. Invasion Of A Megaforce (7:42)
5. Rainbow (5:21)
6. Hero (6:51)
Játékidő: 41:36
