Queensryche : Operation Mindcrime
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1988. 05. 03.
Producer: Peter Collins
Az album hossza: 59.16 perc
Stílus: Art Metal
Az „Operation:Mindcrime” alapja a koncepció. Első osztályú thriller, pontosabban konceptuális horror a személyes armageddon felé vezető úton. Egy „drogosról” szól, aki csatlakozik egy földalatti szervezethez, ahol hipnózis és nagy adag heroin hatására elfogadja, majd végrehajtja a társadalom vezető pozícióiban ülő korrupt emberek likvidálására szóló megbízásokat. A koncepciót részletesebben a kritika végén ismertetem, mert az „Operation:Mindcrime” teljes pompájában és nagyszerűségében kétségtelenül megérdemli.
Több mint nyilvánvaló, hogy a „Rage for Order” (1986) – annak ellenére, hogy a kritikusok vegyesen fogadták, és sokaknak nem tetszett, hogy a Queensryche stílusban ezzel határozottan eltávolodott a klasszikus heavy metal elemeitől – rendkívül tetszett a zenekarnak. A fiúk erre az arculatra építkeztek tovább. Az új albumhoz hátborzongató koncepciót választottak, amely saját elméjük tükörképe. A zenei anyag teljes egészében a koncepciónak van alárendelve!
Az urak teljes erőbedobással, vállalkozó kedvvel álltak neki a munkának, és addig csiszolták a koncepció képét, amíg az a megzenésítés során olyan sikeresen életre nem kelt, hogy ebből simán forgathattak volna egy egész filmet. Az albumot végig kivezető út nélküli, jéghideg-logikus fuvallat járja át. Ahogy egy horrorhoz illik. Az ítélet órájának ütése, a borzalom, az erőszak, a gonosz tettek szövögetésének várakozása, az igazság elől való szüntelen menekülés érzése. Mindez szó szerint olyan mélyen húzza magához a hallgatót, hogy ezen a ponton már maga is a koncepció központi alakjának, Nikkinek a beteg agyán keresztül kezd nézni a világot. Őrület! Hangulatát tekintve az „Operation: Mindcrime” veszélyesen közel áll a Pink Floyd „The Wall” című albumához. A hosszabb, „teljes” igazi rockszámokat rövidebb közjátékok szakítják meg. Az egészet mesterien itatják át különleges effektekkel. A háttérben végig tévé- és rádióhíradók hallatszanak, ajtócsapkodás, lövések, tömegek skandálása, az autó elektromos ablakának lehúzása, ablaküvegek összetörése, esőzés, a főszereplők jéghideg párbeszédei,…
A Queensryche-nak az album kiemelt jellemzőjével, a kiszámíthatatlansággal és a kiváló dinamikával egy pillanat alatt sikerül drámai atmoszférát teremteni Nikki önmagával folytatott belső párbeszédén át (I Remember Now…), amely hirtelen átcsap az Anarchy X komor, mégis fennkölt indulójába. Itt tartunk az első igazi, kerek rockszámnál, a Revolution Callingnál. A himnikus refrén könnyedén beszippantja a hallgatót. Isten hozott a tökéletes manipuláció ölében! Innentől az album fel van húzva, és az első felében könnyedén, simán gördül „metalos” csúcspontjáig, a The Mission című számig! Utána következik a lemez legerősebb art rock pillanata! A csaknem 11 perces eposz, a Suite Sister Mary. A lemez legsötétebb pillanata, ahol rengeteg érzelem és hangulati állapot tör fel, Tate éneke keltette életre. Különleges báját és kiteljesedését – nemcsak ennek a számnak, hanem a koncepciónak és az albumnak mint egésznek – Pamela Moore hangja adja, aki Mary nővér szerepét alakítja. Ennyi vágyakozást Tate és Moore duettjében, egyetlen helyre sűrítve, csak ritkán találsz. A borzongást tovább fokozza a kórus, amely szinte az egész számban jelen van. A Suite Sister Mary egyben a lemez legerősebb pillanata is, a kiszámíthatatlanság mértékét tekintve, amely remekül fokozza a dráma érzetét! A szám a hátborzongató atmoszféra kiváló felépítését is tartogatja a játékidő során, a csúcspont éppen a végén van. A megdermedt vért az ereidben egy pillanat alatt felolvasztja a lemez legkeményebb rockszáma, a The Needle Lies, a refrén AOR-os vokális harmóniáival, amelyek remek ellentétben állnak a riff agresszív tartásával és a dobok dühödt rohamával. A skizoid Electric Requiem után az album komor része – a Suite Sister Mary és a The Needle Lies csúcspontjával – hirtelen feloldódik a glam metal ritmusú, nyílt riffes rockerben, a Breaking The Silence előrefrénjében, majd hasonló megközelítéssel az I Don’t Believe In Love-ban. Ez a kettő a záró Eyes Of A Strangerrel együtt a refrénjeiben első osztályú AOR-anyag, a dallamosság hihetetlen kivitelezésével, amelyhez a melankólia és a dráma elsőrangú, intenzív érintése társul. Az album dallamos tökéletességének legnagyobb pillanatai ezek. A záró Eyes Of A Stranger bevezetőjében a Pink Floyd híres „The Wall” albumának atmoszféráját idézi, és a Comfortably Numb megfelelője a Pink Floyd említett lemezén. Művészi szempontból is. A szám olyan tökély, amely nemcsak a lemezen emelkedik ki, hanem a Queensryche teljes életművében is. Rendkívüli motívumváltások, a feszültség a refrénben tetőzik, a riff markáns, és te magad is rá tudsz függeni. Már vészesen ismételgetem magam, hogy a hibátlan Tate ebben a számban is kiemelkedik. A varázslat tökéletes.
A Queensryche mindezen túl hibátlan produkciójú albumot is készített. Az album ebből a szempontból teljes tüdőből lélegzik, és ezen a téren sem lehetne jobb, mint ami. Ha valaki tökéletesíteni akarná, csak rontana rajta. A dobok ágyúként romboló erejűek, az átvezetések mélyen zúgó visszhangjai pillanatokra Neil Peart (Rush) fogásait idézik. Minden hangszer élesen elkülönül egymástól, és nagyszerűen, együtt építi a fenséges és egyedülálló hangzást, amellyel csak az „Operation: Mindcrime” rendelkezik, ez a rendkívüli szellemiségű album. Szellemesen kidolgozott riffek, a háttérben zenekari hangszerelések, amelyek fenntartják a magasan drámai hangulatot, Tate énekének egy újabb hibátlan bemutatója az albumon, amely ismét bizonyítja, hogy a rock egyik legnagyobb énekesével van dolgunk! A vastag basszusvonal terjedelmes hasogatása. Rendkívül dinamikus album, amelyben benne van a fiúk működő kémiájának varázsa, akik a stúdióban együtt lélegeztek ugyanazért a dologért!
Igen. Ez az az album, amely megválaszolja, miért vannak (csak) zenekarok, és miért vannak nagy zenekarok. A nagy zenekarok karrierjében van egy nagy album, amely rendszerint fontos a rock történetében, valamiféle előfutár, az új hírnöke, olyan tényező, amely megváltoztatja a rockzene fejlődésének menetét. Egy ilyen album általában nem rögtön az elején jön, hanem a zenekar érése során. Az „Operation: Mindcrime” is ilyen, és vele a Queensryche nagy zenekar. A rockzene monumentuma, és az egyik legfontosabb zenei dokumentum, amely a bolygón valaha született. Hiába nincs ennek az albumnak köze a progresszív metal kifejezéshez, kijelölte a heavy metal jövőbeli fejlődésének irányait. Az „Operation: Mindcrime” a szó legtisztább értelmében progresszív. Főleg a koncepciója, a költőisége, valamint az egyedi és megismételhetetlen felismerhetősége miatt, amelyet a Queensryche evolúciójának ezen a pontján sikerült kialakítania. Így újra art rock albumnak nevezhetem. Mást nem is merek mondani. Queensryche-hangzás és rock, amelyet csak ezen az albumon találsz meg! A magas művészet és az intelligencia megismételhetetlen bája!
Az „Operation: Mindcrime” bebizonyította, hogy a keményebb rock is rendelkezhet „intellektussal”. Vagyis „metal intellektussal”. Miért metal? Mert a „The Warning” metalalbum, és a metalosok ezután vették a Queensryche-ot a legsajátjuknak! A későbbiekben is könnyedén kamatoztatta a Queensryche isteni riffjeit, amelyek a nehéz hangzások rajongóit mindig egy pillanat alatt meggyőzték. Az „Operation: Mindcrime” után aztán egy csomó zenekar vette példának művészileg, köztük például a Dream Theater vagy a Shadow Gallery. A koncepció és a zene ideális ötvözetéről van szó. Hogy a koncepciót zenén keresztül életre kelthesd, tudnod kell alávetni magad neki. Ez a sokrétű alkalmazkodás igényére is igaz. Az „Operation: Mindcrime” zenéje pedig bravúros módon követi a kiválasztott koncepciót. Az „Operation: Mindcrime” a valóság erős benyomása alatt hagyja a hallgatót, és az érzések a hallgatás után még órákig magukkal tarthatnak. Időtlen műalkotás a lehető legszebb manifesztum formájában, és olyan album, amelynek ott a helye minden iskolai tantervben, és minden háztartás alapfelszerelésében.
AZ „OPERATION: MINDCRIME” ALBUM TÖRTÉNETE:
A koncepció főszereplője Nikki. A történet egy kórházban kezdődik. A srác szinte katatón állapotban fekszik mozdulatlanul az ágyon, az emlékezete nem működik normálisan, az emlékezet mezején időről időre a múltjából származó élmények szilánkjai lebbennek fel. Miután meglátogatja egy ápolónő, és jó éjszakát kívánva még egy konkrét adag nyugtatót is beadja neki, Nikki hirtelen „flashbacket” él át, amelyben értelmes képpé áll össze az események sorozata és a tettek, amelyeket elkövetett, és amelyek a múltba vezetik (I Remember Now, Anarchy X)… Ebben a „megvilágosodásban” visszatér azokba az időkbe, amikor heroinfüggő volt, és a társadalom ellen lázadva csatlakozott egy forradalomnak elkötelezett titkos szervezethez (Revolution Calling). Ennek a klikknek a vezetője Dr. X, a vallásos és politikai demagóg, aki heroinadagok és hipnózis kombinációjával manipulálja Nikkit, és gyilkolásra használja fel. Valahányszor Dr. X kimondja a „mindcrime” szót, Nikki egy pillanat alatt engedelmes bábbá változik, amely vakon követi és végrehajtja az orvos parancsait. Így fogad el Nikki minden gyilkossági megbízást (Operation: Mindcrime, Speak), bárki ellen, aki Dr. X gonosztevő útjába kerül. Történetesen Nikki Dr. X egyik szövetségesén és e titkos szervezet tagján, a korrupt papon, William atyán keresztül megismerkedik Mary nővérrel, aki egykor az utcán áruló könnyűvérű lányból lett apáca. Ő szívességeket tesz Nikkinek. A koncepcióból nem egészen derül ki, hogy ezek a szívességek szexuális természetűek-e, vagy csupán platonikus érzelmekről van szó (Spreading The Disease). Mary nővérrel egyre mélyülő barátságán keresztül Nikki elkezd azon töprengeni, mi is az, amit csinál (The Mission). Dr. X, aki folyamatosan résen van, természetesen ezt a fontos részletet is észreveszi, és Mary nővérben közvetlen fenyegetést lát! Ezért megparancsolja Nikkinek, hogy tegye el láb alól Mary nővért, és vele együtt a papot is. William atya golyót kap a homlokába, de amikor Nikki Mary nővér előtt áll, hogy ugyanezt megtegye, enged, és nem teljesíti Dr. X parancsát (Suite Sister Mary). Mary nővér és Nikki úgy döntenek, hogy elhagyják a titkos szervezetet. Dr. X figyelmezteti Nikkit, hogy függő, és csak Dr. X biztosíthatja számára a normális működéséhez szükséges napi adagokat (The Needle Lies). Az orvossal való konfliktus után Nikki visszatér Maryhez, és holtan találja (Electric Requiem). Ezt a felismerést egyszerűen nem bírja elviselni, és azon is elkezd töprengeni, nem ő ölte-e meg hipnotikus állapotban, amiről nem tudott. Ez a sokk az őrület állapotába vezeti (Breaking The Silence, I Don’t Believe In Love). Így érkezik meg a bűntény helyszínére a törvény keze is, és letartóztatja Nikkit Mary meggyilkolásának, majd következésképpen az összes Dr. X-nek elkövetett gyilkosságnak a gyanújával (Waiting For 22) . Mivel Nikki mentálisan szinte katatón állapotban van, kórházba kerül, ahol elkezd emlékezni (My Empty Room, Eyes Of A Stranger). A kör bezárult.
szerző: Aleš Podbrežnik
pontszám: 10 / 10
Számlista:
1. I Remember Now (1:17)
2. Anarchy-X (1:27)
3. Revolution Calling (4:42)
4. Operation: Mindcrime (4:43)
5. Speak (3:42)
6. Spreading The Disease (4:07)
7. The Mission (5:46)
8. Suite Sister Mary (10:41)
9. The Needle Lies (3:08)
10. Electric Requiem (1:22)
11. Breaking The Silence (4:34)
12. I Don’t Believe In Love (4:23)
13. Waiting For 22 (1:05)
14. My Empty Room (1:28)
15. Eyes Of A Stranger (6:39)
AZ ÚJRAKIADÁS (2003) BÓNUSZ SZÁMAI:
16. The Mission* (6:11)
17. My Empty Room* (2:43)
(*)- koncertverziók
Felállás:
Geoff Tate – ének
Chris DeGarmo – gitár, háttérvokál
Michael Wilton – gitár, háttérvokál
Eddie Jackson – basszusgitár, háttérvokál
Scott Rockenfield – dob, ütőhangszerek, billentyűk
SZEREPLŐK:
Pamela Moore – Sister Mary
Anthony Valentine – Dr. X
Debbie Wheeler – Nurse
Mike Snyder – Anchorman
Scott Mateer – Preacher
The Moronic Monks of Morin Heights – kórus