Előadó: Queen
Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés: 1974
Játékidő: 40:42
1974-et írtunk. Március 8-án egy rendkívüli egyéniségekből álló társaság ismét megmutatta magát a világnak a Queen II-vel. Ezt a csapatot Queennek hívják. A rendkívül ígéretes és – mondjuk úgy – szokatlan Queen I után még szokatlanabb, progresszív színezetű lemez érkezett. Úgy tűnik, Freddie, Roger, Brian és John nem látták értelmét egy külön albumcímnek, így az előzőhöz hasonlóan nevezték el. Ma, amikor visszatekintünk az életművükre, azt mondhatnánk, hogy a minőségi zenének nem volt szüksége külön reklámra. A zenekar dobosa, Roger Taylor egyébként azt nyilatkozta, hogy a címet sosem szerette. Az album koncepcióalbum. Két részre oszlik, ezt a bakelitkiadás is hangsúlyozta: a borító motívuma félig fekete, félig fehér volt. A „fehér oldal számai” állítólag érzelmesebb, a „fekete oldal számai” pedig fantáziavilágba kalauzoló témákat dolgoznak fel. A fizikai kiadvány borítóján a mind a négy tagot ábrázoló legendás fotó látható, amelyet később, a pályafutásuk során még felhasználtak.
Ha végighallgatod az egész lemezt, érezni, hogy a tagok ötletek tekintetében még nagyon fiatalok. Ezt nem a minőség gyengeségeként értem, hanem a kezdeti lendület miatt mondom, amikor az ötletek csak úgy bugyognak. Rengeteg kísérletező megoldás hallható (az akkori időkhöz képest), például a többszólamú éneklés. A Queen a vokális harmóniákat újabb hangszerként használta. Dinamikus részekké fűzték őket, így a hallgatót végigviszik a dalok hullámain. A vokálfalaknak köszönhetően a zene úgy szólt, mintha folyamatosan szinti szólna mögötte. Egy interjúban Brian May azt is mondta, hogy hihetetlen szerencséjük volt a hangjukkal. Mert amikor csak kinyitották a szájukat, az egyéni hangjuk automatikusan elfoglalta a saját regiszterét, és egyszerűen fantasztikusan szólt. Ezt az együttes a Queen II-n ügyesen ki is használta. De nemcsak ott, hanem az egész karrierje során. Annyira, hogy egy nem progresszív zenerajongónak ez már kicsit sok is. Nagyon sok volt a ráfelvétel (overdub) is. Akkoriban még minden szalagra ment, és igazi művészet volt az egészet úgy összerakni, hogy a hang ne vesszen el. Az album sosem tartozott a zenekar legismertebb munkái közé, mégis előállt egy dallal, amely lehetővé tette számukra a televíziós áttörést. Ez a dal a „Seven seas of rhye” című sláger volt, és sikerült eljutnia a korabeli hírhedt Top of the pop’s-ba. Bár a hangszeres változat már az első lemezen megjelent, az énekes verzió a Queen II zárószámaként került fel.
WHITE SIDE
A lemez fehér részét ezek a számok alkotják: Procession, az album hangszeres felvezetése; Father to son, White queen (as it began); Some day one day és The loser in the end. Az összes dalt Brian May írta, kivéve az utolsót, amely Roger Taylor műve. Brian szövegírói tehetsége azonnal megmutatkozik. Kiválóan kapcsolja össze az „öröklés” szót az apaság hétköznapi fogalmával. A zenében persze rögtön feltűnnek a remek háttérvokálok. Ahogy említettem, nagyon szépen végigviszik a dalt a tempó hullámain. A Father to son megidézi a régi, jó progresszivitást, és ez úgy működik, hogy szinte észrevétlenül úszunk át a következő számba, a White queenbe. Itt is érdemes újra kiemelni a háttérvokálok kiváló használatát. Nagyon zavartalanul sétálnak a ritmushangszerek hátterében. Kellemes, keleties hangzású gitárok bukkannak fel, amelyek szépen rockosan szólnak a torzított, pompázatos záró szólók mellett. Hallhatjuk még az utolsó refrént és a dal végét. Bár a dal felépítése miatt nehéz megmondani, mi a refrén és mi a versszak. A Some day one day egy szívélyes popdal, amely vár ránk. A szépen érzelmes szöveg és a szívmelengető dallamok igazán hallgathatóvá teszik, és kis pihenőt adnak a hallgatónak, mert nagyon tipikus felépítésűnek hat. Az első oldal utolsó száma a felnőtté válásról szól. Bár az énekes rész jó, hiszen Roger kiváló hangú énekes, a dal valahogy idegen testként hat. A szöveg is kicsit ügyetlen és erőltetett. Talán tényleg a hangszín miatt, mert a zene szépen úszik. Hasonlóan, mint az előző dalok.
BLACK SIDE:
A gongütés és a gitár egyszerűen bombasztikus kezdése sokat ígér. Az énekes rész nagyon pompázatosan és drámaian indul, és tisztán hallani Freddie hangi képességeinek kivételességét. Ettől a pillanattól kezdve mindenképpen progresszívebb, hullámzó, emelkedőkkel és zuhanásokkal teli dalokról van szó. Az Ogre battle az énekes szerzeményeinek felvezetése. A történet fikciós, és egy „zöld emberről” szól, akit talán Shreknek hívnak. A következő a lélegzetelállító The Fairy Feller’s Master-Stroke. A hallgató nem tudja pontosan, minek örüljön jobban: az ének, a dobok vagy a felépítés a nagyobb élmény… Az énekes részek eredetiségükkel és korszerűségükkel dinamikus képet rajzolnak. A fő ének a hangmagasságok kivételes különbségei, a ritmikus hangsúlyok és a falzettdíszítések közt úszik. Sokat lehetne mesélni a kivételes szólórészről, amely szó szerint elállítja a hallgató lélegzetét. A szólógitár és a ritmikus háttérvokálok összjátéka szinte hihetetlen. Csak elgondolni tudjuk, milyen tehetség, milyen vízió kell egy ilyen összetett alkotáshoz. Az összetett zenei élvezetek hullámvasútja szinte észrevétlenül elvisz minket a zongorás nyugalomig, és megszólal a Nevermore. Ez befejezésnek hat, és nem tűnik önálló dalnak. A fekete királynő hatpercesnél is hosszabb, korszakos – hat és fél perces – menetelése ennek a kompozíciónak a továbbgondolása. Persze valamennyire érthető, hogy az album miért nem lett nagyobb sikerű, hiszen a dalok összetettsége az átlagos hallgatónak már sok. A The march of the black queen úgy hallgatható, mint egy jó film. Alig várod, hogy kibontakozzon a következő fejezet. Meglepetés Roger éneke is. A Funny how love is a második, „fekete” rész énekes csúcspontjának tűnik. Az összetettség csillapodik. Legalábbis a hangszerek tekintetében. És az egész szépen áramlik a valóban slágergyanús Seven seas of rhye felé. Ez azonnal megbabonáz, bőrig hatol és szívig ér. És szépen le is zárja ezt a meglehetősen megterhelő hallgatnivalójú albumot.
A lemez második feléről sokkal több mondanivaló akad, hiszen az a frontember műhelye. Csak elképzelni tudjuk, mire volt képes a feje. Szerencséje volt, hogy az ötletei bizarrsága nem ütközött akadályba a szájából kijövet, mert a hangszálainak nem voltak határai. Mostanra már tudható, hogy a Queenben az énekes terület lesz a döntő. Nem mintha a többi hangszer kevesebbet adna, de Mercury énekbeli erényei már akkor is egyedi bűvöletet jelentettek, amilyen a bolygón csak egyszer születik, és soha többé.
Felállás
Freddie Mercury – ének, vokál, zongora, csembaló a „The Fairy-Feller’s Master-Stroke”-on, húros zongora a „Nevermore”-on
Brian May – gitárok, harangok a „The March of the Black Queen”-en, ének a „Some Day One Day”-en, vokál, zongora, orgona a „Father to Son”-on
Roger Taylor – dob, gong az „Ogre Battle”-ön, marimba a „The Loser in the End”-en, vokál, kiegészítő vokálok a „The March of the Black Queen”-en, ének a „The Loser in the End”-en
John Deacon – basszusgitár, akusztikus gitár a „Father to Son”-on
Produkció
Roy Thomas Baker
Számlista
White Side (első oldal)
1. Procession (Instrumental) (1:12)
2. Father to Son (6:14)
3. White Queen (As It Began) (4:34)
4. Some Day One Day (4:23)
5. The Loser in the End (4:02)
Black Side (második oldal)
6. Ogre Battle (4:10)
7. The Fairy Feller’s Master-Stroke (2:40)
8. Nevermore (1:15)
9. The March of the Black Queen (6:33)
10. Funny How Love Is (2:50)
11. Seven Seas of Rhye (2:50)
