Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Ten
Kiadó: Rocktopia Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 54;22
Értékelés: 4/5
A melodikus hard rock hosszú életű brit veteránjai, a Ten új stúdióalbummal térnek vissza a színtérre, amelynek az „Albion” címet adták. Az album neve a Brit-szigetek legrégebbi hivatalosan dokumentált elnevezéséből ered, még Boadicia királynő idejéből. Az új „Albion” is tartja azt a hagyományt, amelynek révén a Ten a melodikus rock rajongóinak körében nagyra becsült és tisztelt név lett: bizonyítottan gyújtó hatású rockhimnuszok sorát kapjuk, megragadó refrénekkel. Vagyis ez is a klasszikus Ten-rock egy újabb dokumentuma! Egy újabb kiválóan tálalt, sajátos zenei elegy, amelynek magja a pompával megterhelt melodikus rock, amelyet itt-ott neoklasszicista formák fűszereznek, a hangszerelésekben pedig határozottan jelen van a kelta folk dallamvilág érintése. Ebben a tekintetben tulajdonképpen nincs összehasonlítható zenekar a bolygón. Legfeljebb a brit Dare, de őket is csak pályafutásuk későbbi szakaszában.
A zenekar kérdés nélküli vezére és főnöke, hajtómotorja és látnoka, fő dalszerzője és szövegírója, az énekes Gary Hughes az „Albion” készítése idején meglehetősen forradalmi húzásra szánta el magát: felfrissítette a hangzást, részben pedig a hangszereléseket is. A felállásba két további gitárost hívott be. Ez azt jelenti, hogy a Tenben mostantól egyszerre három gitáros játszik. John Halliwell mellett csatlakozott a csapathoz Dann Rosingana (Jagged Edge, A2Z, Hysteria, Shellshocked) és Steve Grocott (Sevendayz).
A hatás az új anyag hangszerelésének minden területén érezhető! Először is kifejezetten kemény hangkép „szúr” a fülbe, amelyből a gitárfrázisok tömörebben dörrennek elő, mint a korábbi lemezeken. Így a zenekar az első két stúdióalbum hangzásához közelít, amit a koncerteken, a régebbi anyagok előadásakor is remekül ki tud használni. Hughes az új albumon is rendkívüli ihletettségről tett tanúbizonyságot a szerzeményekben. Ezek kivételesen kiérlelt vezérmotívumokkal dicsekedhetnek, amelyek a zenei érték optimális kiaknázására épülnek. Pompából és bombasztból természetesen nincs hiány! Amellett, hogy a riffek mostantól sokkal keményebben „ütnek” a produkcióban, a három gitárost bőségesen foglalkoztatják a vezérmotívumok díszítésében is, és nyugodtan állíthatom, hogy a gitárjáték már régen nem volt ilyen változatos és érdekes a zenekar egyik stúdióalbumán sem.
A hangszerelések ismét úgy épülnek fel, hogy a csapat a zenekarhoz hasonlóan, egy zenekari egészként működik. A hangkép építőkövei között remek a kontraszt a billentyűk és a gitárfrázisok között, ahogy a ritmusszekció tömörsége is, amely szilárd vázat ad a daloknak. Hughes hangja az új Ten-albumon is az egyik legfontosabb védjegy marad. Szenvedélyes, ugyanakkor enyhén sötét orgánuma a nagy drámai színház alapteremtője, amely az új lemezen is a gőgös intenzitás minden bájával bontakozik ki. Ultramelodikus fülbemászóságból nincs hiány, Hughes pedig az új albumon is előhúz néhány igazán megrendítően tökéletes dallamot, mint a nyitó Alone in the Dark Tonight refrénje, aztán a lemez közepén a Die For Me, vagy még előtte a mini-epikus, örök modulációkkal teli szvit, amelyet programozott hanghurok is alátámaszt, és A Smuggler’s Tale a címe. Hughes tulajdonképpen egyetlen hibát követett el az albumon. Az egyik számban az énekelt versszakokhoz olaszt használt. Általában az olaszok angolján szoktunk gúnyolódni. Most viszont a Gioco’d Amore (magyarul: A szerelem játéka) című számnál az angol olaszján szórakozhatunk, ami Hughes előadásában teljesen siralmas. A szám egyébként kiváló hangszerelésű, örök színház, a klasszikus érintésével! Balladáról van szó, amelyet viszont tönkretesz, ahogy Hughes felületesen bánik az olasz sorokkal. Vagyis nem elég, ha tetszik az olasz nyelv a zenében. Ez édes kevés. Hallásnak is kell lenned hozzá, és a metrumban is helyesen kell elhelyezned és formálnod. Hughes itt most olyan hibát követett el, amelyet valószínűleg maga sem érez. Az eltérés azonban a többi számhoz képest túl nagy ahhoz, hogy az album egészének hallgatásakor ne zavarna.
Az „Albion” egyébként mindenben rendkívül szép darab, igazi csemege a zenekar minden hívének, amely kertelés nélkül, büszkén állhat régebbi stúdióalbumai mellett. A hangszerelés elve és energiája a kiváló elődöktől, a „Stormwarning” (2011) és a „Heresy And Creed” (2012) albumoktól öröklődött, azzal az alapvető különbséggel, hogy a gitárok a produkcióban mostantól még hangsúlyosabbak a hangképben, egyes futamok pedig tovább lettek építve, ahol mindhárom gitáros képszerű játéka nagyon jól illeszkedik a kompozíciókba. Kaptunk tehát egy újabb magával ragadó Ten-albumot! Hughes pedig új kreatív zenitjén áll, és úgy hírlik, már kész anyaga van egy újabb stúdióalbumhoz, amely az énekes szavai szerint már jövőre megjelenhet. Bárcsak a Ten új reneszánsz virágzása soha ne hervadna el!
Felállás
Gary Hughes – ének
Dann Rosingana – gitár
Steve Grocott – gitár
John Halliwell – gitár
Steve Mckenna – basszusgitár
Darrel Treece-Birch – billentyűk
Max Yates – dob
Producer
Gary Hughes
Számlista
1. Alone In The Dark Tonight
2. Battlefield
3. It’s Alive
4. Albion Born
5. Sometimes Love Takes The Long Way Home
6. A Smuggler’s Tale
7. Die For Me
8. It Ends This Day
9. Gioco D’Amore
10. Wild Horses
