Kiadó: Frontiers Music Srl.
Megjelenés: 2024. 4. 19.
Produkció: Praying Mantis
Az album hossza: 46. 46 perc
Stílus: Heavy Metal / AOR
Értékelés: 8.0/10
A Praying Mantis, a brit melodikus hard rock és heavy metal nagy veteránja, aki az N.W.O.B.H.M. mozgalom idejéből nőtt ki, újabb stúdióalbummal tér vissza. A címe „Defiance”. Ez a hosszú életű banda 13. stúdióalbuma, és? Igen. Megőrzi elődei művészi receptjét, úgyhogy a zenekar minden rajongójának ott a helye a gyűjteményében.
Akik nem tudjátok, miről van szó, tekerjünk gyorsan vissza! A múltba. A Praying Mantis kezdetei 1973-ig nyúlnak vissza, amikor Junction néven megalakult a zenekar. Az alapító két testvér volt: az énekes-gitáros Tino és az basszusgitáros-énekes Chris Troy, akik a mai felállásban is a banda kreatív hajtóerejét adják. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Steve Carrol gitáros-énekes és Dave Potts dobos. 1974-ben a Junction Praying Mantisre változtatta a nevét, és beszállt az új zenekarok hullámába, amely a „New Wave Of British Heavy Metal” (N.W.O.B.H.M.) mozgalmat formálta. Az öt évtizedet átívelő pályafutás alatt a banda megőrizte felismerhető helyét a rockszínpadon, egyedi hangzásával és a zeneszerzés iránti megalkuvást nem ismerő elkötelezettségével pedig muzsikusok generációira hatott.
Elég a költészetből! A Praying Mantis az idén ünnepli fennállásának 50. évfordulóját, és az új albummal is folytatja elődje, a „Katharsis” (RockLine-kritika, 2022) zenei víziót, miközben hű marad zenei gyökereihez. A bandát még mindig az alapító tagok, a testvér Chris és Tino Troy vezetik, mellettük pedig Jaycee Cuijpers énekes, Hans in’t Zandt dobos és Andy Burgess gitáros zenél. Itt vannak újra a zenekar védjegyei. Mindaz, ami a Praying Mantis zenei lényegét meghatározza.
A tizenharmadik album beváltja a zenekar ígéretét. Semmi olyan művészi rázkódtatást nem hoz, amely kontinenseket mozgatna meg, vagy kibillentené a mágneses pólusokat a tengelyükből. A Praying Mantis tehát ragaszkodik a zenei formulához, amelyet bal keze kisujjából is kirázna, és amelyben a legbiztonságosabban érzi magát.
A Praying Mantisben sok mindent hallasz, ami hatott a banda felismerhető stílusára. A Queent, az Uriah Heepet, a Sweetet… Az I Surrender című Rainbow-klasszikus feldolgozását viszont tényleg nem kellett volna az album szabályos részébe beemelni. A zenekarnak nyilvánvalóan rettenetesen tetszik ez a dal. A feldolgozásból semmi nem hiányzik, de a Praying Mantisnek erre nincs szüksége. Itt van aztán a félig balladás Forever In My Heart, amely vontatottnak hat, és John Cuijpers énekes bőséges hangi kitárulkozása miatt kissé „idegesítő”, ami már a šarplaninai montenegrói farkasüvöltés énekgyakorlatához áll közel. Ez a két pillanat valójában az, ami levesz az album hitelességéből.
A produkció standard. Közelebb áll a nyolcvanas évek hangzásához, mint az új korszak trendi felfedezéseihez. A zenei csábítás és a pompa szintje az album egészében ugyanez. Ebből a szempontból semmi nem kerüli el a figyelmüket. A színpadias bombasztikus megszólalás továbbra is a zenekar másik neve. A billentyűs hangszerek a produkcióban valójában egyenrangúak a gitárfrázisokkal. Mivel a banda mindig is lelkesen törekedett a kifejező zeneiségre, a Praying Mantis az új albumon is a klasszikus heavy metal-korszak és az AOR különleges hibridje. A refrének ebből a szempontból olyan dalrészek, amelyek hangulati crescendót hoznak. Azonnal belemásznak a fülbe, és elsőre megragadnak. Olyan album tehát, aminek a zenekar hívei legfeljebb nyitott karokkal örülhetnek.
A „Defiance” tehát nagyon szép és jó heavy metal album a nyolcvanas évek megcsontosodott iskolájából. Átjárja a billentyűk hangzása, amelyek intenzíven kontrasztot adnak a gitárfrázisoknak, hiszen a hangzásvilág felépítésében valójában egyenrangúak velük. Az énekhang tisztán és középen, robbanékonyan helyezkedik el, a vokálharmóniák pedig színpadiasan festik alá (ez a zenekar hosszú évek óta bevett gyakorlata). A kidolgozott middle eight részek (gitárszólókkal) szerencsésen mozgatják meg a dalokat, és garantáltan magas színvonalú, dinamikus eseményfolyamot visznek az albumra. Itt vannak persze a háromszólamú harmóniák is, a banda elsősorban ezzel az elemmel emlékeztet N.W.O.B.H.M.-eredetére (a „Time Tells No Lies” album, 1981, e téren a műfaj múlhatatlan klasszikusa marad).
A „Defiance” elődjéhez, a kifejezett melankóliától és időnként egyenesen komorságtól átitatott „Katharsis”-hoz képest világosabb folytatása a pályafutásnak. Érdemes kiemelni a Give It Up című dalt a különösen fülbemászó refrénjével, amiből a nyolcvanas években akár örökzöld sláger is lehetett volna, a Praying Mantis pedig ezúttal egy remek instrumentális számot is feltett az albumra, a Nightswim címűt, amely enyhén progresszív hangot üt meg, és misztikus hangulatot idéz. Érdekes érzés az album hallgatása közben, hogy a legizgalmasabb, legszínpadiasabb, és mondjuk ki, legérdekesebb pillanatok az utolsó négy dalban jönnek, a csúcspontot a Standing Tall és a Let’s See jelenti. Utóbbi a fejlődésében különösen érdekes, mert a zenekar itt újra kacérkodik a progresszív rock elemeivel, de semmiképp sem intenzíven. Nagyon enyhe kitérőkkel, hiszen semmiképp nem tér le a jól ismert, kőkeményen megfaragott zenei irányvonalról. Az album viszont percről percre erősödik. A pompa és a bombasztikusság tekintetében. Ebből a szempontból a Praying Mantis elvégezte a stúdiómunkát, és művészi küldetését ismét nagy kiválósággal teljesítette.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. From The Start
2. Defiance
3. Feelin’ Lucky
4. I Surrender
5. Forever In My Heart
6. Never Can Say Goodbye
7. One Heart
8. Give It Up
9. Nightswim
10. Standing Tall
11. Let’s See
A Praying Mantis tagjai:
Jaycee Cuijpers – ének
Tino Troy – gitár, vokál
Andy Burgess – gitár, vokál
Chris Troy – basszusgitár, vokál
Hans in’t Zandt – dob, ütőhangszerek
