Megjelent: 2024. március 15., Napalm Records
Produkció: Damien Rainaud, Sam Totman, Herman Li
Játékidő: 68 perc 11 mp
Műfaj: Extreme Power Metal
„A srácok újra a városban… majdnem”
A DragonForce 2011-ben a karizmatikus frontembert, ZP Theartot egy mennyei sikolyokat hallató énekesre, Marc Hudsonra cserélte, és mintha ekkor elveszett volna az a varázs, ami az első három albumot jellemezte. Az igazság kedvéért már a negyedik, 2008-as Ultra Beatdown (még ZP énekével) is előrevetítette, hogy baj lesz a paradicsomban, de senki, én a legkevésbé, nem számított arra a rosszabbodásra, amit a banda a 2012-es The Power Within albummal produkált. A számok hossza nyolcról jó öt percre zsugorodott, a szédítő, 3 perces szólókat átlagosabb hosszúságúak váltották fel, maguk a dalok pedig szokatlanul egyszerűen unalmasak lettek. Ha megemlítem, hogy a lemez legjobb száma a Seasons volt, amelyet az akkori basszusgitáros, Frederic Leclercq szerzett, és úgy szól, mint egy közepesen sikeres Stratovarius-szerzemény, már világos, hogy a DragonForce viharos vizekre evezett. A helyzetet úgy próbálták menteni, hogy Sam Totman a szerzői pálcát az említett Leclercq kezébe tette, aki sikertelenül próbált thrash- és progresszív elemeket csempészni a zenei világukba. Ez egy szolid (de nem Leclercq érdeméből) Maximum Overloadhoz (2014), egy kétségbeejtő (két szám kivételével) Reaching Into Infinityhez (2017) és egy abszolút semmilyen Extreme Power Metalhoz (2019) vezetett. Ez utóbbi nekem személy szerint hallgathatatlan. Nincs rajta power metal (legalábbis DragonForce-stílusban nem), extrém meg még annyira sem. Bukta. Persze az sem segített, hogy közben teljesen eltávolodott a billentyűs és a banda egyik alapítója, Vadim Pruzhanov. A zenekar homályos körülmények között szabadult meg tőle a Reaching Into Infinity megjelenése után, 2018-ban. Vadim a két gitárossal, Livel és Totmannel együtt a DragonForce-hang szerves része volt. Csökkenő szerepe, majd a kilépése alaposan meglátszott a lemezeken.
Nos, Frederic az Extreme Power Metal-fiaskó után a Kreatorhoz ment basszusozni, a modern metalirányzatoknak megfelelően a zenekarba egy basszusgitárosnő, Alicia Vigil (Vigil of War) érkezett, némi gondolkodás után pedig a szerzői gyeplőt megint Sam Totman vette a kezébe.
Ötéves szünet után megjelent a legújabb album, a Warp Speed Warriors. Sajnos sehol sem találom a neten egy régi DragonForce-póló képét, amelyen egy nagy, áthúzott felirat állt: „Midtempo Power Metal”. Hogy változnak az idők! A DragonForce ugyanis két midtempós bukással, a Doomsday Partyval és a Power of the Triforceszal jelentkezett vezető kislemezként. A midtempós számokat Sam már a The Power Within albumon a Cry Thunderrel kezdte bevezetni, folytatta a Three Hammersszel, aztán nem tudta abbahagyni. Röviden: ezzel a DragonForce elvesztette identitásának jókora részét, Sam pedig láthatóan vérszemet kapott. Aztán videóklipes kislemezként jött a Power of the Saber Blade, amely jobb időket ígért. A valószínűleg legjobb szám a Reaching Into Infinity lemezen található Judgement Day óta sajnos nem került fel a Warp Speed Warriors albumra, de a régi DragonForce íze már ott volt.
Elég volt az unalmas bevezetőből, térjünk rá magára a lemezre. Ahogy mondtam, szinte mindent Totman csinált, és ez meghallatszik az albumon. A fele ugyanis tiszta, eredeti „vintage” DragonForce. A nyitó Astro Warrior Anthemben Sam és Herman a versszak minden sora után bedob egy mini szólócskát. És ez végig tart az egész számon!!! A ritmus gyilkos, a tempó nyakszegett, a DragonForce visszatért! Ugyanebben a stílusban szól a lemezen a Burning Heart, a The Killer Queen és a Pixel Prison, a „megszakítós” ballada szerepét pedig ezúttal a kiváló Kingdom of Steel tölti be, amely címében és zenei stílusában is a true metalos Manowart idézi. Az ötösből a legjobb a The Killer Queen az állandó ritmusváltásaival és igazán fülbemászó refrénjével.
A lemez másik fele megosztóbb. A két említett kislemez mellett itt van a felesleges intro, a Prelude to Darkness, a komédiába hajló (de nem teljesen rossz) Space Marine Corp, valamint a kérdéses Taylor Swift Wildest Dreams-feldolgozás. Míg a Johnny Cash Ring of Fire-feldolgozásán a DragonForce alaposan kiröhögte magát és pokolian jól szórakozott, a Celine Dion My Heart Will Go On pedig kiváló, bár kissé félresikerült poén volt, itt nem lehet megszabadulni az érzéstől, hogy a fiatalabb korosztály rajongóit akarják megszerezni. Mivel a lányaim megtiltották, hogy meghallgassam az eredetit, nem tudom megmondani, jó-e a feldolgozás vagy sem; úgy szól, mint egy harmadrangú DragonForce-szám, és a lemezen teljesen felesleges.
A kibővített változat tartalma:
- Az Astro Warrior Anthem a Trivium frontembere, Matt Heafy ugató vokáljával, ami abszolút semmit sem tesz hozzá a számhoz; ezenkívül Nita Strauss szólója is bekerült, akit, ha nem lenne akkora különbség a produkcióban, meg sem lehetne különböztetni Li-étől.
- A Burning Heart Alissa White-Gluzzal (Arch Enemy), aki a vokáljával egészen más dimenziót ad a számnak, és két szinttel feljebb emeli.
- A Doomsday Party Elize Ryddel (Amaranthe), aki mindent belead, de egy ilyen kétségbeejtő számon egyszerűen nem tud segíteni. Mintha két hétig nem zuhanyoznál, aztán egy 300 eurós parfümmel próbálnád megoldani. Nem megy.
- A Power of the Triforce instrumentális változata. Felesleges.
Végül hadd emeljem ki az album égető problémáját. Ez a produkció. Nehéz dolga van annak, aki azt hiszi, hogy mindent tud és mindent tud csinálni, így ezt az albumot nagyrészt Li és Totman producerkedte. Steril a hangzás, a kiváló Gee dobjai úgy szólnak, mint egy dobgép, Coen Janssen (Epica) billentyűi pedig elvesznek az űrben, mintha nem lenne elég, hogy a stílusa egyszerűen nem illik a DragonForce-ba. Vadim, hol vagy? Ha belegondolok, mit csinált volna ezzel az albummal Flemming Rasmussen!!! Vagy akár, ha már senki más nincs, Andy Sneap.
Még egy szó Aliciáról. A lány kompetens énekes, ezért jogos a kérdés, miért nem használták fel valamelyik duettben. Kap viszont némi teret (Burning Heart, The Killer Queen), ahol pár basszusfogást megmutathat, és ezt a teret a hölgy sikeresen ki is használja.
A DragonForce félúton jár a régi dicsőség felé. Ha kihagyták volna a kétségbeejtő Doomsday Partyt, helyette a Power of the Saber Blade kerülne a lemezre, és kimaradna a felesleges intro, a Prelude to Darkness, akkor most olyan albumot értékelnék, amelynek a végső pontszáma legalább egy ponttal magasabb lenne. De a dolgok jó irányba haladnak a zenekarnál, szorítok, hogy Sam azt követi majd, amihez a legjobban ért, és legközelebb valami olyasmit varázsol elénk, mint a Sonic Firestorm (2004).
Csemegék: Burning Heart (Alissával), The Killer Queen, Kingdom of Steel
7,5/10
Szerző: Igorac
Számlista:
- „Astro Warrior Anthem” 6:50
- „Power of the Triforce” 3:53
- „Kingdom of Steel” 4:45
- „Burning Heart” 5:55
- „Space Marine Corp” 6:17
- „Prelude to Darkness” 0:52
- „The Killer Queen” 5:49
- „Doomsday Party” 5:14
- „Pixel Prison” 6:42
- „Wildest Dreams (DragonForce’s Version)” (Taylor Swift-feldolgozás) 2:50
Bónuszok:
- „Astro Warrior Anthem” (vendég: Matt Heafy és Nita Strauss) 6:50
- „Burning Heart” (vendég: Alissa White-Gluz) 5:55
- „Doomsday Party” (vendég: Elize Ryd) 5:16
- „Power of the Triforce” (instrumentális) 3:53
Zenészek:
Marc Hudson – ének és vokál
Herman Li – gitár, vokál, produkció
Sam Totman – gitár, vokál, produkció
Alicia Vigil – basszusgitár, vokál
Gee Anzalone – dobok, vokál
Közreműködő zenész:
Coen Janssen – billentyűs hangszerek
Technikai stáb:
Damien Rainaud – produkció, mastering, keverés, hangmérnöki munka
