Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Kansas
Kiadó: MCA Records
Megjelenés: 1986
Játékidő: 39:22
Értékelés: 4/5
A Kansas az előző album, a „Drastic Measures” (1983) blamázsa után – a lemez a régi hívek számára is többé-kevésbé csalódás volt –, majd az együttes 1985-ös feloszlását követően a „Power” című albummal tért vissza a színtérre, de ezúttal gyökeresen megváltozott felállásban. Az újjászületett keresztény Kerry Livgren gitáros-billentyűs és Dave Hope basszusgitáros, akik vallási buzgalmukkal egyre elviselhetetlenebbé váltak, és kezdtek ártani ennek a legendás amerikai progresszív rockbandának a hírnevén, távozott, hogy önálló karrierjüknek, illetve misszionáriusi tevékenységüknek szenteljék magukat. Részben azért is, mert nem gondolták, hogy bárki is megkockáztatja nélkülük folytatni a Kansas történetét.
Phil Ehart dobos és Rich Williams gitáros, az utolsó két alapító tag szerencsére nem tett keresztbe tett kézzel, hanem aktív szervezésbe kezdett, elhatározva, hogy visszaadja a megtépázott zenekar becsületét. Meghívásukra visszatért a karizmatikus Steve Walsh a főénekes- és billentyűs posztra, aki saját zenekarából, a Streetsből magával hozta Billy Greer basszusgitárost. Mellé csatlakozott egy másik amerikai gitárvirtuóz, Steve Morse (ex-Dixie Dregs, később Deep Purple), aki akkoriban – legalábbis papíron – ideális pótlásnak tűnt a pótolhatatlan Livgren helyére, és később részben igazolta a belé vetett bizalmat, bár az elődjétől meglehetősen eltérő játékstílust képviselt. Egykori Dixie Dregs-tagként egy csipetnyi folkot is hozott a zenekarba.
Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a Kansas a „Power” keletkezésének idejére – a felállás átszervezése, a Livgren–Hope–Elefante-féle keresztény prédikálás vége és néhány friss ötlet ellenére – karrierje ezen szakaszában már inkább melodikus rockbandának számított, mint progresszív rockzenekarnak, amely sok mindenben követte az akkori trendeket. Mindazonáltal az albumon a zenei ötletek többsége jobb volt az elődjén hallhatóknál, a szövegek pedig végre megszabadultak a fojtogató prédikátori kelléktől.
Sokat köszönhet annak, hogy az együttes sikeresen visszatért, és rövid időre meghódította az új MTV-generáció szívét, a slágerszingli, a remek power ballada, az „All I Wanted”, amelyet videóklip formájában a zenei tévécsatornák is intenzíven játszottak. Ez az egyébként kiváló örökzöld nem is lehetne távolabb a hagyományos Kansas-hangzástól. Sokkal inkább emlékeztet néhány AOR-bandára, például a Journeyre, vagy még inkább a Joe Lynn Turnerrel felálló Rainbow-ra. Nem csoda, hogy a zenekar évek óta szándékosan kerüli a koncerteken, de a szerelmes szöveg, a refrén és a szépségekkel teli videó teljesen elvarázsolta az akkori MTV-generációt, és az együttesnek egy teljesen új típusú rajongótábort szerzett.
Az újra életre kelt zenekar a „Power” lemezen sok más minőségi anyagot is hátrahagyott. A nyitó rombolás, a „Silhouettes In Disguise” például ismét valamivel keményebb arcát mutatja az együttesnek, és energikus albumkezdést jelez. A címadó dal, amely szintén kislemezen jelent meg, a pompázatos, arénarockos refrén ellenére sem aratott akkora sikert, mint amekkorára a zenekar tagjai számítottak, pedig korántsem rossz szerzemény. Az album egyetlen igazán gyengébb, kevésbé ötletes pillanata a „Secret Service”, amely monoton refrénjével és kétértelmű szövegével inkább emlékeztet valamelyik akkori hair metal bandára, mint a Kansasre.
A „We’re Not Alone Anymore” viszonylag alap melodikus és kemény rock keveréke, amely akármelyik Streets-albumon elférne. Morse eközben innovatív szólókkal és szellemes gitárfrázisokkal rendre bizonyítja hangszeres nagymesterségét. A „Musicatto” instrumentális darab a hangszeres virtuozitás kis iskolapéldája, és a progresszív rockos Kansas feltámadása. A pasztorális „Taking In The View” is számos közös vonást mutat a zenekar korábbi balladáival.
A „Three Pretenders” ma is kielégíti sok AOR-gurmand igényét, hiszen a gazdag szintetizátorsáv mellett hipnotikus refrént is tartalmaz. Ugyanez elmondható a „Tomb 19”-ről is, amely a zizegő szintetizátoroknak köszönhetően egy csipetnyi misztikát is hordoz, olyat, amilyet Walsh távozása óta hiányoltak. A záró power ballada, a „Can’t Cry Anymore”, amely remek szimfonikus hangszerelést és Walsh énekesi pályájának egyik legérzelmesebb produkcióját tartalmazza, meglepő módon nem került fel az akkori rádiós listákra, pedig minden adottsága megvolt egy ilyen bravúrhoz.
Aki hajlandó figyelembe venni, hogy a „Power” sok szempontból a keletkezése idejének (az 1980-as évek második fele) lenyomata, az a Kansasnek is megbocsát valamit azért, hogy kiszikkadtak a progresszív rockgyökerei, és kacérkodtak az akkori zenei trendekkel, hiszen végső soron egy nagyon jó melodikus rockalbumról van szó, itt-ott art rockos felvillanásokkal. Az amerikai prog rock-bajnokok számára mindenekelőtt egy új korszak kezdetét jelentette, amikor sikerült az akkori zenei hangulatot a saját javukra fordítaniuk, és teljesen új generációk szívét meghódítaniuk. Ez tehát egyike azoknak az albumoknak, amelyeket a prog rock puristák ma is megvetnek, miközben igazi csemege marad minden AOR-gurmand és a széles zenei spektrumú hallgatók számára.
Felállás
Steve Walsh – ének, billentyűs hangszerek
Phil Ehart – dob
Billy Greer – basszusgitár, vokál
Steve Morse – elektromos gitár
Rich Williams – elektromos gitár
VENDÉGZENÉSZEK
filharmonikus zenekar Andrew Powell vezetésével
Produkció
Andrew Powell
Számlista
1. Silhouettes in disguise (4:26)
2. Power (4:25)
3. All I wanted (3:20)
4. Secret service (4:42)
5. We’re not alone anymore (4:16)
6. Musicatto (3:30)
7. Taking in the view (3:06)
8. Three pretenders (3:50)
9. Tomb 19 (3:46)
10. Can’t cry anymore (4:01)
