Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Bluesiana Rock Cafe / Velden am Woerthersee / Ausztria
A koncert dátuma: 2011. október 30.
Látogatók száma: 80
Jegyár: 25,00€ / 29,00€
Pat Travers legenda. Számtalan nagyra becsült előadóval állt színpadon, a blues óriásaitól a kemény rockos figurákig. Csak néhány érdekesség: a zenekarában kezdetben még az Iron Maiden dobosa, Nicko McBrain is játszott. Pat Travers mai zenei hírnevéhez képest ez szinte elhanyagolható tény, mégis előfordulhat, hogy valaki egy pillanatra „hallucinálni” kezd, és azt hiszi, ez most néhány megrögzött metalost is a Bluesiana Rock Caféba csábít. Hát, ez persze nem így volt. A klubot a wörtheri-tavi blues-szentély törzsközönsége töltötte meg szépen. Nem volt tömve, de szépen megtelt. A kanadai zenész, Pat Travers, aki eredetileg torontói, első komoly fellépéseit szólóelőadóként a Rush (art) rock-óriások „A Farewell To Kings” turnéjának kanadai szakaszán játszotta (ez 1984-ben megismétlődött, mert Alex Lifeson nagy rajongója Pat Traversnek). Pat Travers nemcsak kivételes zenész, hanem „verekedős” fajta is: karatéban fekete öves.
Pat első karrierje során megtett állomása a Bluesianában az aktuális európai turné összesen 19. egymás utáni fellépése volt, egyúttal a turné utolsó koncertje is! Késő van. A hangulat a klubban, mint mindig, rendkívül kellemes és meleg. Fél tíz már rég elmúlt, és a közönségen át serényen törtet a színpad felé négy srác. Elsőként Rodney O’Quinn basszusgitáros és Sandy Gennaro dobos ér a színpadra. Az utóbbi visszatérő a kvartettben, Traversszel vette fel a „Radio Active” (1981) albumot, és ugyanabban az évben közös turnén is részt vett vele a legendás Rainbow-val. Dobos legenda tehát. Egy pillanattal utánuk „az alagúton át” a pult mellett felkapaszkodott a színpadra maga a maestro, Pat Travers, őt pedig követte a kvartett második gitárosa, Kirk McKim. A négyes egy szemhunyásnyit sem tétovázott, azonnal beleugrott a legőszintébb power blues rock kebelébe Travers klasszikusával, a Life In London-nal („Puttin’ It Straight”, 1977).
A vidám kedvű Travers az utóbbi években hozzászokott az olyan színterekhez, mint a Bluesiana. Közel öt éve, majdnem pontosan, egy hasonló „kifőzdében” kaptuk el Salzburg közepén – a „történelmi” RockLine-beszámoló ITT. Az akkori európai turné felállásából ma már csak Kirk McKim áll mellette a színpadon. Akkor Eric Frates dobolt, a basszusgitáros pedig Rick Navarro volt. Már a nyitódal jelezte, hogy ezúttal a klubnak otthont adó épület statikája kemény próbát áll ki, mert a kvartett kivételes hangerővel játszott. Ha a remek nyitányt egy újabb ütős kanonád követi a Crash N’ Burn klasszikussal („Crash N’ Burn”, 1980), majd utána a tűz szítása a Heat In The Street-tel („Heat In The Street”, 1978), akkor szóba sem jöhet más: a Bluesiana kis termében rendesen remegtek az ablakok, és ringott a fal. A „power” jelző több mint remekül illik Pat stílusához. Dübörgésből „tele tál”. A mai bolygón az ember a legharsányabb blues-előadók közé tartozik, a bluest a klasszikus rockelemekkel ötvözi. Éppen ezért a terem ezúttal „megmutatta a fogát” a hangzás keverésében, mert Kirk gitárja a fellépés alatt többször szó szerint elnyomta Patét, ami főleg Pat szólóbetéteinél éreztette a legtöbb kárt, ezek ezért rosszabbul hallatszottak. Kirk a koncert alatt néhányszor gesztusokkal jelezte a hangmérnöknek, hogy vegye lejjebb a gitárját a keverésben. A keverőpult mellett középen kellett állni, hogy valahogy elkapd a hangok helyes elosztását. Gennaro is, aki kifejezetten „testes” dobos, jócskán hozzátett ehhez a fülsiketítő zajhoz, amit a közönség vagy 50 „teste” sem tudott elnyelni a színpad és a keverőpult közti sávban.
Travers kivételes előadó: a bolondozásait, a gitáron mutatott elképesztő kézügyességét, de főleg a gitározás „szikrázó éleslátású” zsenijeként való személyi igazolvány-villogtatását harsány, macsó énekével töri ki teljesen, ami egyenesen a keményvonalú bluesretorika színes passiójához tartozik, ahogy azt a kvartett zenei hírneve megköveteli.
A srácok nem hagyták ki Travers aktuális stúdiólemezének, a „Fidelis”-nek (2010) a dalait sem. Pat a nyitó, minden irányba tüzelő roham után lecsendesítette a színteret az új dal, a Josephine átélt előadásával, amit megint felgyorsítva a „blues rockos” Ask Me Baby követett. Ezt az „új számok triászát” a kacér, feltörő I’ll Never Let You Go zárta, ami egyébként teljesen friss dal.
Ahogy várható volt, Pat két főhajtást is beiktatott legendás előadók előtt, akik így vagy úgy fontos hatással voltak zenei fejlődésére és zeneművésszé formálódására. Az első Hendrix Red House-ának előadása volt, ahol a kvartett a blues hitvallásába teljes lélekkel beleadott mindent, és bizonyította a kivételes koherenciát és a kölcsönös (kémiai) kötelékek magas fokú pragmatizmusát, amit aztán Ray Charles I’ve Got News For You című számának remekül átdolgozott változata koronázott meg teljesen.
Az aktuális repertoárból különösen kiemelkedett Travers rendkívül átélt klasszikusa, a Stevie – egy fűszeres ballada, remek átjárással a blues és a klasszikusan felépített kettős gitárharmóniák között, amit természetesen Travers jellegzetes éneke kerekít le. Fantasztikus. A La La Love előtt Pat vett néhány percet egy szólóimprovizációra, amelyben fokozatosan építette a hangulatot a delay effekt használatának és a potméter tekerésének kombinálásával (kisujjal – pengetés közben). A szetlistát megfűszerezte még a Makin’ Magic klasszikus („Makin’ Magic”, 1977), a közönség pedig felismerte Travers pályafutásának legsikeresebb dalát, a Snortin’ Whiskey-t, ami jelezte, hogy a koncert a vége felé közeledik. Pat a Snortin’ Whiskey végén, amely a színtér hőmérsékletét a forráspont közelébe vitte, segítséget kért a közönségtől a következő számhoz. A kvartett a hivatalos részt a Boom Boom (Out Go The Lights)-tal zárta Pat azonos című stúdió-bemutatkozó lemezéről és a Bluesiana „bluesra éhes” kis csapatát egységes támogatásra bírta a refrénben. A ráadásban a kvartett még felrobbant a kifent „power blues” indulóval, a Statesboro Blues-zal, és elköszönt.
A fiúk rohamléptekkel leviharzottak a színpadról, mert másnap reggel hétkor repülőjáratuk indult Milánóból, így persze érezték az időszorítás nyomását. Pat azonban a koncert után a haverjaival gyorsan megjelent a zenéje kedvelői között, osztott néhány autogramot, és fotózkodott velük. Pat Travers kivételesen közvetlen és földhözragadt zenész. Átható humorérzéke van, és egy szemernyi önteltség sincs benne. A férfi szó szerint ámulatba ejtett néhány gyönyörű, őszinte köszönő gesztussal a koncertre eljöttek felé, amikor a Bluesiana-beli koncert után odalépett az egyes emberekhez, és magától megrázta a kezüket köszönetképpen.
Pat Travers koncertje természetesen megint azok közé a „szent” események közé tartozik, amelyekre az a jelző illik, hogy „kötelező”! A fickó kiválóan tartja magát, mind alakra, mind hangra. Gyönyörű hír, hogy aktívan új dalokat ír. A mostani formája alapján örömmel remélhetünk tőle új stúdiólemezeket, és így újabb európai koncertszínpadi megállót is. A közeljövőben, persze.
fotók: Aleš Podbrežnik
Képgaléria
